Tamás Amaryllis
A Fekete Doboz a rendszerváltás éveiben először szembesített a szegénységgel. Ma tanítják a szociofilmezést.
– A Fekete Doboz tevékenységének mekkora részét köti le mostanában a szegénykutatás, a nyomor föltérképezése?
– Egyre kevésbé foglalkozunk filmkészítéssel, és egyre többet tanítással. Mostani tevékenységünk középpontjában nem szegények, cigányok, elesettek sorsának dokumentálása áll, mert úgy gondolom, hogy már elmondtuk azt, amit ezekről a drámai helyzetekről mondani tudtunk és akartunk. Azt hiszem, hogy A revizor, ahogyan a budapesti hajléktalanok előadják Jeles András betanításában (1997) című filmünk után drámaibban szólni a hajléktalanságról mi már nem tudunk. Ez a film egészen másképpen beszél erről, mint általában azok a dokumentumfilmek, amelyek manapság a nyomort, a szegénységet, a társadalmi megkülönböztetést megmutatják. Mi már a nyolcvanas évek legvégén, a kilencvenes évek legelején megpróbáltunk forgatni ezekről a témákról, akkor, amikor ez még tabunak számított. Az első ilyen filmünk a Hajléktalanok volt. A legelső budapesti hajléktalan-menhelyen, a Kisfaludy utcában forgattunk azokról a Déli pályaudvari csövesekről, akik először mentek be a Gyuris Tamás vezette menhelyre. A film nyilván nem volt a mai kritériumoknak megfelelően szerkesztve, fotografálva, világítva, de precedenst teremtett arra, hogy kell és lehet filmet készíteni a magyarországi hajléktalanokról.
– Annak idején a Hajléktalanok lement a Napzárta műsorában. Emlékszem Spiró György méltatására a Magyar Naplóban, szerinte a film értéke nem a rendszerbírálat, hanem az emberábrázolás, e filmet nézve végképp úgy érzi, lejárt a nemzedéki világfájdalom ideje, s a nyomor többé nem intézhető el azzal, hogy „periférikus jelenség”.
– Talán nem nagyképűség, de először szólni nyilvánosság előtt – 1990-ben – ezekről a dolgokról nagyobb tett volt, mint most, amikor biztos, hogy művészileg igényesebb filmeket lehet készíteni. Az akkori helyzet egy jottányit sem javult, kicsit többen vannak a hajléktalanok azóta. Ahogy Spiró megjósolta az általad idézett cikkben: „a közeljövőben a hajléktalanok arisztokráciája gyarapodni fog.”
– A rendszerváltás évében, 1989/90-ben milyen céllal csináltátok ezeket a filmeket? Mi volt az indíték?
– Sikoltozni kellett és kiabálni, amiért ilyesmi lehetséges, mert akkoriban nem lehetett beszélni arról, hogy többezren élnek az utcán, köztük hathónapos csecsemők és nyolcvanéves aggastyánok. Mi szerencsések voltunk, mert volt egy kamera és volt két-három ember, aki megpróbálta ezeket a jajkiáltásokat megörökíteni. Cigányokról, szegényekről, betegekről mentálisan sérültekről nyilván lehet még forgatni, de a nyomor „szenzációja” kedvéért, vagy mert nem jut más az eszünkbe, azért nem érdemes, nem szabad filmet csinálni.
– A hajléktalanok azóta megtízszereződött tömegét látva nem keserít el a hiábavalóság érzése?
– Mi most egy egészen más formáját találtuk meg annak a feladatnak, hogy a hátrányos helyzetű fiataloknak segítsünk. Már a második évfolyam cigányhallgatóit tanítjuk a Közösségi Televíziós Iskolánkban. A tanfolyamot önállóan működtetjük, de természetesen – miután a stábok eszközöket is kapnak, kamerát, mikrofont, statívot – muszáj pályáznunk. A PHARE és a Soros Alapítvány jótéteményéből tudunk felszereléseket venni a roma diákoknak, még egy kevés ösztöndíjat is adhatunk nekik.
– Hogyan toborozzátok a tanítványokat, mi a fölvételi követelmény?
– Furcsa módon tavaly alig tudtunk diákokat találni, ezért szinte majdnem mindenkit fölvettünk. 15 fős létszámmal indítjuk az osztályokat, az idén már harmincan jelentkeztek. Tíz napos intenzív oktatás során adunk „egy-egy cseppet a tengerből”: személyiségi jogot, cigány történelmet, előadást hallgatnak közszolgálatiságról, valamint filmes, elméleti és gyakorlati ismereteket sajátítanak el a hallgatók. A kurzus végén kisebb csoportokban vizsgafilmeket készítenek a gyerekek, maguk választva témát, forgatnak, szerkesztenek, vágnak. Ezután válnak igazi tanítványokká, hiszen ekkor adunk kamerát a kezükbe, hogy önállóan filmezhessenek. Egy hallgatónk, Rostás Mária, például hajléktalan leszbikusokról csinált filmet. Ha megfeszülsz, akkor sem tudod azt kérdezni, amit ő kérdez. Ehhez a közeghez, mi, akik nem élünk benne, a büdös életben nem tudunk ilyen mélységben és ilyen közvetlenséggel hozzáférni. Mert törvényszerű a félelem, az idegenkedés: te vagy a „fehér filmes”, ő pedig a „cigány leszbikus”. Ez a cigány lány hasonló élethelyzetből jön, ugyanúgy nincsenek szülei, mint azoknak, akik ott húzzák meg magukat a hajléktalan menhelyen. Mi, akik szociológusi attitűddel filmezünk, ezt a közvetlenséget sohasem tudjuk elérni. Mondok egy másik példát, mostanában nagyon nagy divat lett a „roma rep”. A Fekete Vonat nevű együttesnek tulajdonképpen úgy kezdődött a videós karrierje, hogy az egyik hallgatónk ezt hozta vizsgaanyagként. Hát honnan tudnám én, hogy létezik „ roma rep”?
Rostás Mari csinált egy másik filmet is, egy aluljáróban zenélő vak zongoristáról forgatta. A férfi még aznap meghívta a lakásába, és kiderült, hogy egy látó ember is lakik ott, aki abból él, hogy a vak zongorista, cserébe a kísérgetésért és a védelemért, összezongorázza neki is a betevőt. A kislány valósággal beépült ebbe a családba, lefilmezte, ahogyan főznek, esznek, mosnak, és közben a kamera előtt kibomlott az az intim, világtól elzárt belső világ, amely a szokásos filmezés közben óhatatlanul titokban maradt volna. Nagyon drámai film lett. Én nem tudok így „beépülni”, hasonló megtiportság kell ahhoz, hogy az ember így tudjon filmet csinálni.
– Tartható-e az a legenda, hogy bizonyos távolságtartás kell ahhoz, hogy az „objektív” őszinte legyen?
– Nem, nem, nem kell annyira objektívnek lenni. A tudományos kutatás legyen objektív, de a dokumentumfilm lehet szubjektív.
– Mi értelme van dokumentálni a szegénységet? Volt-e, van-e kapcsolatotok olyan vezető közgazdásszal, politikussal, akik felhasználják a ti tapasztalataitokat, a megörökített nyomort?
– Én nem hiszek abban, hogy egy dokumentumfilmnek politikai haszna lehet. Utoljára a Dunagate-ügyről szóló filmünk változtatott valamit a politikán, s mert kiderültek a lehallgatások, lemondott a belügyminiszter. Az utóbbi évek legnagyobb dokumentum filmjének Almási Tamás Ózd-sorozatát tartom. Hogyha valami szól a rendszerváltásról, akkor ez kristálytisztán arról szól. Letagadhatatlan bizonyíték.
A dokumentumfilmeknek nincs közvetlen hasznuk, azt az „elméleti” hasznot hozzák, hogy egy fontos esemény képe föl van véve és bármikor elővehető, és megmutatható. A profi filmesek mellett mind nagyobb az amatőr dokumentátorok szerepe, ahol a videózás a „civil” szféra részévé válik, mindennapi bátorság dolga lesz, ott nehezebb titokban tartani, eltussolni a disznóságokat. Remélem, lesz egyszer egy mozgóképes világkönyvtár, ahol az amatőr film és a profi munka „egy csapatban van”. Ennek nem politikai, hanem úgy gondolom, eszmei értéke lesz.
– Tavaly a televízióban levetítették az Ottiliát és A Revizort, de egyéb filmjeitek nem fértek bele a műsorszerkesztés kereteibe.
– Jávor István, Upor Péter kollégáim és én sem tudnék megfelelni annak a fajta dokumentumfilmkészítésnek, amelynek legfőbb célja, hogy reklámot szerezzen, hirdetőket vonzzon. Már csak életkorunk, neveltetésünk miatt is alkalmatlanok vagyunk a magamutogatós dokumentum- vagy riportfilmkészítésre. Nem a mi stílusunk, hogy így vezessünk föl egy témát: „itt állok a prérin, ami most következik, ilyet még úgy se láttak soha a kedves nézők”.
– Hosszú ideig a magyar Hírlap Oktatási Stúdiójában tanítottatok dokumentumfilmezést.
– Az ismeretek jó része nem adható át gyorstalpaló képzésben. Az én elvárásom a dokumentumfilmestől, hogy ismerje azt a társadalmat, ahol él és filmet forgat. Miután szociológiát is végeztem, támadt az az ötletem, hogy az ELTE Szociológiai Intézetével közösen kellene indítani egy kétéves dokumentumfilmes kurzust. Salamon Andrással és Almási Tamással tanítjuk a dokumentumfilmezést. Emellett filmtörténetet, televíziós technikát, televíziós újságírást, operatőri ismereteket is elsajátítanak. A Szociológiai Intézet tanárai pedig szociológia-történetet, társadalomkutatást, tömegkommunikációt oktatnak.
– A változtatni akarás szándéka lehet a motiváció az ELTE-n tanuló, nem a legszegényebb rétegből kikerülő tanítványaitoknál?
– Nem hiszem, hogy ez szegénység vagy jólét kérdése. Ebben az osztályban is vannak olyanok, akik egyáltalán nem gazdag szülők csemetéi, de a problémásabb környezetből jövők érzékenyebbek... Mi itt persze egy mesterséget akarunk megtanítani nekik. Én nem azért csináltam meg ezt az iskolát, hogy mondhassam, „hű, az ELTE-n van egy ilyen suli”, hanem azt szeretném, ha több alázattal készülnének a dokumentumfilmek, mint ahogy azt a kereskedelmi adók műsoraiban látjuk. Ha születik öt-tíz más szemléletű dokumentumfilmes, vagy fennmarad az a fajta társadalmi problémákra érzékeny dokumentumfilmezés, amely annak idején a BBS-vonulattal kezdődött, ha tovább tudjuk adni, amit erről tudunk, akkor az nagy eredmény lesz.
–A dokumentumoknak valahogy mégiscsak el kellene jutni a közönséghez, ha a megörökített világ archívumokban porosodik, akkor miben bízhat a Fekete Doboz? Érdemes volt-e, érdemes-e működnie?
– Csak abban bízhatunk, amiért levéltárak és archívumok vannak... Ha sikerül egyáltalán megmenteni a videószalagokat, biztosan lesznek érdeklődők, akik majd megkérdezik, hogy volt ez és ez a nyolcvanas és a kilencvenes évek Magyarországán? Mert ha Almási nem csinálja meg az Ózdot, akkor néhány évtized múlva Ózdról már senki nem fog tudni semmit, ha a rendszerváltás dokumentumai nem volnának meg az archívumunkban – dicsekvés nélkül mondom, egy jelentős része nálunk van –, akkor mindenki úgy írhatná át a történelmet, ahogyan kedve és érdeke tartja.
– Amikor dokumentumfilmesként a megalázottak és a megszomorítottak mellé állsz, mi hajt, reméled, hogy jobbra fordulhat a sorsuk? Vagy ez túl patetikus így?
– Mindenki vágyik arra, hogy valami maradjon utána – hiúság vagy sem, így van... Ezt a kiszabott időtartamot megpróbálja az ember hasznosan eltölteni. Én már tizenvalahány éve csak azt csinálom, amiről úgy gondolom, hogy nekem jó, másoknak pedig legalábbis nem árt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/06 11-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3714 |
