Glauziusz Tamás
Az új Larousse filmlexikon szerint a 250 ezres északi sziget a nyolcvanas évek óta Európa egyik fontos filmművészetének központja. Meg kell az ilyesmit szokni: a kis országok közül már rég nem a magyar filmre kíváncsiak szerte a világon. (Istenem, az izlandi futball is jobb ma, mint a magyar.)
Hiába rendeztek már izlandi filmhetet Budapesten nem is olyan rég, alig akad néző, aki tudna valamit róla. Ezt hibának vélem. Aki például most erre a filmre vált jegyet a művészmoziba, szelíd és csendes értékkel találkozik. Reykjavik külvárosa az ötvenes évek végén. Kis házak az amerikai katonai támaszponton, ahol mintha a honi izlandiak lennének a vendégmunkások. A történet meseszerűen sematikus: a két húszéves fiú egyike részeges és dühöngő bikaborjú. Még családja is megutálja. Elmegy kicsit Amerikába, aztán Elvis Presley rajongójaként, agresszív jampecként tér vissza. Hiába nősül meg, tovább iszik és dühöng. Mégsem vele történik tragédia, hanem testvérével, a család szelíd és jó fiával. Afféle kisrealizmus, egy (persze soha nem volt) izlandi neorealizmus kései visszfénye? Nem tudom, talán ne soroljuk be sehova.
A történetre valószínűleg senki sem fog sokáig emlékezni, de a hangulatra igen. S főként a hihetetlenül, megkapóan szép fényekre. A külsőkben az északi fényviszonyok teljesen mások, mint nálunk: fekete, meg sötétbarna és sötétkék nappalokra ámulunk, minden színnek más az ereje, ragyogása, mint eddig megszoktuk. Az operatőrt (Ari Kristinsson) azonban talán mégiscsak dicséri, hogy nemcsak a külsők szépek: a belsők pasztellesek, mintha új, szuper fényérzékeny nyersanyagra forgatták volna művilágítás, lámpák nélkül, vagy valami nagyon érzékeny szem látta volna így. Az északi naptól ellesett fények diadala.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/05 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3700 |
