Bikácsy Gergely
Hucijev filmje a szovjet új hullám nyitánya lehetett volna, de pártutasításra miszlikbe vágták, megcenzúrázták, miként a békeidők húszéveseinek reformálmait.
A Filmvilág 1962. decemberi számában Mészáros Márta, a tehetséges fiatal rövidfilmrendező beszámol varsói találkozásáról Andrzej Wajdával. Wajda Kuroszavát és Buñuelt tartja példaképének, s velük együtt említ egy ismeretlen oroszt, akinek második filmjét épp nemrég látta egy zártkörű moszkvai studióvetítésen. „Biztos vagyok benne, hogy világhírű és nagy rendező lesz. Nem akarok előre mondani semmit róla. A neve Marlen Hucijev.”
„Bondarcsuk filmjeinél jobban szeretem Hucijevéit” – nyilatkozza a viták középppontjába kerülő Makk Károly néhány hónappal később. De várni kellett, az idő még korai volt, a szovjet új hullám nem Marlen Hucijevhez, hanem hosszú évekkel később Koncsalovszkij nevéhez fűződött. A hatvanas évek elején, közepén, amikor Párizstól Prágán át Rio de Janeiróig végighullámzott, Moszkvában nem volt új hullám, miként – történelmi közhely – orosz reneszánsz művészet sem létezett.
Hucijev alkotását elkészülte után gonoszul megcsonkították. Eredeti változatát csak 1991-ben állították helyre. A magyar néző nemrég láthatta Herskó János bevezetőjével az MTV kiváló „Keleti Pályaudvar” című filmsorozatában. Hucijev a szovjet új hullám nagy reménységének számított. Talán legnagyobb reménységének. Filmjére nagy összeget kap, szinte a nyilvánosság előtt forgatja: „ő a mi büszkeségünk”. Wajda rajong érte. Ott Moszkvában akad egy csapatra való új tehetség: Danyelija és Nyikita Mihalkov és Koncsalovszkij, meg tán már Klimov. És Tarkovszkij az Iván gyerekkorával. De a legnagyobb zajgás Marlen Hucijevet kíséri. Iljics negyed a készülő opusz címe, egy új moszkvai városnegyed lakóiról. Aztán hirtelen csend lett körülötte, elhallgattak a hírek, az Ijics negyed nincs sehol. Hruscsov pártfőtitkár ugyanis nagy beszédet mondott, ha jól emlékszem, 1963 tavaszán (vagy őszén?). Az első modern szovjet képzőművészeti tárlat megnyitásán bosszankodott fel. Azt mondta, „az efféle mázolmányokat a szamár farkával is meg lehetne festeni”. Nyeizvesztnij avantgarde szobrászt különösen heves haraggal bírálta. A tárlat hamar bezárt, Nyeizvesztnij sokáig nem kapott munkát. Annál érdekesebb: Hruscsov sírjánál aztán ennek a „névtelennek” a mellszobrát avatják fel. Nemcsak a vetítések, a temetés is zártkörű. Szovjet szürreál?
Az Iljics negyedben (az első rész végén) tárlatot látogatnak meg a szereplők. Ez is eredeti dokumentum. Nagy izgalom érződik, sokan zúgolódnak: felháborító. Hirtelen egy kopasz öregember hajol bele a kamerába. „Mit kezdjek ezzel a képpel, mondják meg, mit kezdjek?” – siránkozik és dühöng. Egy villanás csak. De a haragvóan komikus karikatúra-alak kicsit Nyikitára emlékeztet – aki nagyon gyanakszik, gyanút foghatott –, igen, arra a Nyikita Hruscsovra, aki szamár farkával akarta megfestetni a modem festményeket. Előbb volt a film, és aztán kiabált a sértett Hruscsov, vagy fordítva?
A film zömét 1961/62-ben forgatták. Első részének leghosszabb epizódja, önálló nagy egysége az 1961-es május 1-i felvonulás, a dokumentum és a fikció bravúros egy beforgatása. Gagarin-képek százai az utcán, eufória. „Boldog május elsejét!” – köszönnek egymásra az emberek. A nagy állam történetének óriási diadala. De a film három húszévese bár sokat beszélget, egyetlen szóval se említi Gagarint, sőt, semmiféle más nagy akkori diadalt, és az újságban olvasható politikai eseményt sem. A Szpartak és a Dinamo Moszkva nevű futballcsapatokról annál inkább beszélgetnek, meg moziba menet a lányokról.
Hruscsov felbőszült. „Erkölcsi férgek” – kiáltotta a szószékről. A világ második leghatalmasabb országának vezére hosszan kitért egy filmre. Irigylésre méltó, gondolták akkor borzongva és értetlenül a világ más helyein, ahol az államelnök dehogy szónokol művészfilmekről és új könyvekről, a címüket sem tudja, nemhogy a szerzővel lenne baja...
„Az önkeresés dokumentumjátéka”, „lélektani dokumentumfilm” – írja találóan Almási Miklós évekkel később, amikor a megcsonkított film magyar moziba került (Filmvilág, 1966. május). A film időkezelése az epikán belül is lírai. Szürke és kevéssé poétikus dokumentumszövetbe ágyazott líra lappang itt, teljesen új és szokatlan az orosz film történetében. Ezt a merő szabálytalanságot változtatták, formálták át kívülről. 1965-ben a Velencei Fesztiválra is kiküldték, feliratozás nélkül. „Lényegtelen változtatások történtek csak” – írja önnyugtató hazugsággal egy nyugati lexikon.
Nekik bizonyára az volt, lényegtelen.
A film epizódok füzére, a cselekmény „mellérendelő”, az időmúlást csak érezteti (épp ezért érdekes: múlik is lassan, meg ugrik is, kihagyásos, a kihagyásokat nem magyarázza), nagy csomópontokon alig időz, részleteket emel ki, mint a francia új hullám, mint Truffaut korai filmjei, vagy Szabótól az Álmodozások kora. A konfliktus lappang, mintha nem robbanhatna, csak valamiképp átitatná a film minden kockáját: inkább érezzük, mint tudjuk a hős nyugtalan rossz érzésének okát.
A Mi, húszévesek (ez lett a címe a megkurtított változatnak) szerelemről szól, a boldogtalan szerelemről. De Szergej nem azért boldogtalan, mert nem szeretik viszont. Elnyeri „álmai nőjét”. A lány apja valami magasabb káder, elvált férje (vagy még el sem vált?) nyalka diplomata. Mégsem lesz boldog, valamiképp elromlik köztük minden. Romlik, senyved, füstöl. Miért? Sem a szereplők, sem a film nem mondja ki, a néző sem tudná megfogalmazni. Valami nehezen meghatározható, szavakkal és logikával nem kimondott, nem meghatározható boldogtalanság lappang a képek hátterében. Nem a körülmények és események, a hangulat boldogtalan. Rengeteget viháncolnak, nevetnek, idétlenkednek, viccelődnek, lézengenék, lezserkednek a filmben. „Felnőtt kamaszok”, mint az Aczél György által kiagyalt alcím mondja az Álmodozások korában.
Hosszú jelenet a második rész elején: a fiú találkozik szerelme apjával. Nagy lakás, épp felújítják, ezért a falak végig a Pravda és az Izvesztyija lepedő-lapjaival vannak letakarva. A papa, vezető elvtárs joviális és megértő szeretne lenni. A lány tüntetőén ellenséges apjával, a fiú bizonytalan, kicsit úgy érzi, akármilyen ellenséges a lány, inkább „oda tartozik”, a papa, a hatalmasok világához. A papa italt tölt, és a következő nyugtató szavakat intézi a fiúhoz: „Milyen naivak vagytok. Szét fognak taposni benneteket.”
Másutt egy szavalóestre mennek a szereplők. Tömegek hallgatják Jevtusenkót, Voznyeszenszkijt, Ahmadulinát, Okudzsavát. Az 1966-os magyar verzióban még Mensáros hangja szavalta egy képen nem látható költő versét. Most láthatóak a költők is: a versek oroszul hangzanak el. Különösen Ahmadulináé patetikusan lazító és felkavaró. Lermontov és Puskin gyilkosai halottak, mondja, de a költők ma is élnek. Vadul tapsolják őket.
E háborút nem ismerő „boldog” fiatalok egy állatóvoda gondosan felügyelt és etetett csemetéi. Miután majd eltapossák őket, látszatéletű öregek lesznek, konformista vének, és már nem felnőttek. Ennek az érzésnek a tükörcserepei a film egyes epizódjai, mondhatjuk némi vállalt képzavarral. Az epizódok szándékosan semmitmondóak, itt nem mondanak ki efféle igazságokat és felismeréseket, csak szürke hangulatuk sugárzik.
Besúgásra kérik a film hősét. Sunyin, majd fenyegetőbben kapacitálják.
Hosszú jelenet, homályos munkahelyen. Mintha gonosz neonfény világítana. Vagy porszemek a beszűrődő napvilágnál? (Úgy emlékszem, ez a képsor hiányzott a harminc éve késve bemutatott, megvágott változatból.) Szép, érdes jelenet, de csak utána következik a fanyar és ¡gazán fájdalmas ráadás: amikor hősünk elmondja barátjának, összevesznek. Az egyik rosszul meséli, a másik idegesen hallgatja, végül mindkettő másról beszél. (Ez a jelenet egy dokumentumfilmbe illő, igazi metróállomás helyszínén zajlik, a háttérben közönyösen siető utasok.) Kiváló a forgatókönyv és a dialógusok: „mai témában” csak a későbbi Nyikita Mihalkov-filmek ilyen jól ácsoltak, de Hucijevé más stílusú, nem élesen drámai, nem feszesen kerek: egyik jelenete sincs lezárva, valamiképp mindegyik nyitottan nyugtalanító, kérdőjeles. A film akkor hagyományosan patetikus, amikor a háborúról van szó. Szergej apja egészen fiatalon meghalt, fiát nem ismerte. Most, a film leghíresebb, és akkoriban sokat idézett jelenetében megjelenik katonaruhában, 1941-es lövészárokkal a háttérben, hogy beszélgethessen a fiúval. A pátosz sem bizonyult menlevélnek, hiszen őszinte volt, művészileg hiteles, és nem álcául odafestett.
Nincs magyarázat a bánatra és szürke érzésekre. Sivár, csúnya utcák és lakótelepek. De a film hősei sokat nevetnek.
Villamosra ugranak, és friss, piros almával lepik meg a kedves kalauznőt.
Moszkvai tavasz, 61/62 táján. Tavasz, sőt „olvadás”, jelképes értelemben is. Tiszta égbolt, hirdeti Csuhraj akkoriban készült filmje. A boltokban csehszlovák cipőt lehet kapni.
De az Iljics negyed zűrzavaros kora bánatát máskor és mások láthatják majd csak, és nem a húszévesek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/05 34-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3693 |
