Barotányi Zoltán
Kezdetben vala az Ige. És az Ige szájenszfiksönné lőn.
Naiv embertársaink évszázadokon át éltek abban a szörnyű balhitben, hogy eleink mindenféle külső segítség nélkül hozták létre azt a megannyi kütyüt, izét, meg a többi csodát, melyektől oly gazdag és teljes az életünk. Avagy ez talán mégsem így áll: az egykoron általánosan elterjedt vallásos interpretáció szerint a teremtés (minimálprogram), s némely vélemények szerint az ezt követő változatos események (maximalista program) sem jöhettek volna létre isteni közbeavatkozás nélkül. Mindegy, isteni terv ide vagy oda, az csupán a legritkább esetben merült fel a felvilágosulatlan fejekben, hogy létezik értelmes élet e sártekén kívül is –, bár egyesek szerint e feltételezés még Földünk tekintetében is abszurd és túlzó. Mert akik a felsőbb régiókban lakoznak, azok a szó igazi értelmében nem élnek, mivel nem is hal(hat)nak meg, így meg persze csalás az egész. Sebaj, jól megvolt egy ideig az ember kettesben a maga mérhetetlen öngőgjével: néha-néha félszemével istenére sandított, de mint többen állítják, az is csak afféle csalóka kivetülés, délibáb, miegyéb. Eközben emberünk jórészt ügyet sem vetett azon időről-időre felbukkanó, immár senki által sem beszélt dialektusban íródott szent/obskurus könyvekre, melyek rég letűnt civilizációkról, holmi istenkirályokról, meg a tudás őrzőiről és átörökítőiről regéltek (íme felbukkannak a téma első toposzai!). Eleink talán meg-megcsodálták – persze az obligát szent borzadállyal – a sivatagba-őserdőbe fulladt régmúlt romjait, aztán lehetőség szerint elhordták a köveiket, észre sem véve, hogy mily barbár cselekedet sufnivá lefokozni egy prehisztorikus hájtek űrsilót. Azután a felvilágosodás nevű felforgató projekt s más hasonló eszme- és mentalitástörténeti csínyek hatására lassan kiürült az égi panteon, a teremtő pedig hosszú álomba merült – hogy véglegesen, vagy időlegesen, azt most ne firtassuk. Igen ám, de úgy tűnik, fajtánkban a gőg s az elbizakodottság valami sajátos módon keveredik az önbizalomhiánnyal és a fajunk pozícióját tekintve kissé érthetetlen kisebbrendűségi érzéssel. Állhatunk mi a tápláléklánc tetején – legyen ez bármily kétes dicsőség –, a gyanú csak nem csillapszik: hátha ez csak a B-liga, ahonnan nincs feljutás, s ráadásul, ha egyszer „lejönnek hozzánk” a nagyok, annak kiadós alázás lesz a vége.
Száz szónak is egy a vége: mindegyre erősödött ama hivatalos tudománnyal dacosan szembeszegülő vélekedés, hogy mégsem vagyunk teljesen egyedül, léteznek más világok is – ráadásul nem csupán a mi világunk meghosszabbításaként, annak egy távolabbi sarkában, hanem a miénkre „merőlegesen”, esetleg egy más dimenzióban (a téma „szakértői” még számos további, hasonlóan rejtélyes megoldást is kiötlőitek). S ez még a kisebb probléma, de ugyanezen teória szerint a fent említett párhuzamos, alsó, felső világok lakói minden mérhető kritérium szerint (s még azon túl is) előttünk járnak: s az a tény, hogy még nem sikerült felfedeznünk és leírnunk őket, csupán alacsonyabbrendűségünket, valamint tudásunk és észlelőrendszerünk korlátoltságát bizonyítja. A teória persze nem ér véget ezen a ponton: mivel a párhuzamos létformák együttélése még kevés a hivatalosnak tekintett humánhistória sarkpontjainak ki-forgatásához, így fel kellett tételezni, hogy a történelem bizonyos pontján intenzív (ráadásul a mi szempontunkból kissé egyoldalú) kapcsolat jött létre köztük és köztünk, mi több – eme alapvetően pedagógiai reláció – talán még a mai napig sem szakadt meg teljesen.
Már itt is vagyunk a célnál. Nyáréjszakán, grófi szérűn, továbbá garázstetőn (egykoron még zikkuratokon is) landolnak az űrhajós istenek, s elhozzák a fényt, a tüzet, a sumer nyelvet és a harmincas villáskulcsot. Azután ha kiszálltak kasa kis nukleáris, fotonmeghajtású, ne adj isten a vákuum nullponti energiájának kicsatolásával működő (tessék elolvasni a szakirodalmat!) verdéikből, máris megkezdődhet az okítás –, azazhogy talán mégsem: egyesek szerint a megfáradt asztronauták elébb ettek egy kicsit, a pesszimisták szerint ráadásul belőlünk. Az eszme (lásd: civilizációnk magjai az égből hulltak a földre) terjesztéséhez számos, sőt egyre több médium és műfaj áll rendelkezésre, bár számosan csupán élősködnek a témán, s a nemes cél szolgálata helyett nem átallanak nyerészkedni az ügyön –, egészen pontosan kizsákmányolni és tömegfilmmé silányítani a lassan (kvázi) szakrális hagyománnyá nemesülő paranormal történetírás jól ismert és közkedvelt toposzait. Ráadásul a tömegfilm nem fogadhatja el alapállásul az erősebbnek/okosabbnak való behódolást: az ember küzd és bízva bízik, szükség esetén ad az élienek fejére a keze ügyébe kerülő bakanccsal, csavarkulccsal, bézbóllütővel, lángszóróval s egyéb hasznos konyhai eszközökkel. A hagyomány szerint persze ezeket is az asztronauta héroszoktól kaptuk ajándékba, de tudjuk, milyen az emberi hála.
Mert hát a fent felületesen kielemzett témánkból gyönyörű mitológiát építő Arthur C. Clarke/Stanley Kubrick duó kultúrfilmjében (2001.Űrodüsszeia) még ott az ismeretlen erőnek kijáró szent borzadály. Ott figyel annak tárgya, az oszlop is, mely régi időktől hirdeti: nem ti vagytok az elsőszülöttek, s ez még csak a kisebbik baj – ráadásul az istennek (amúgy az is mink lennénk) sem akartok felnőni. De hát egy ilyen kiszolgáltatott szituáció már szinte megalázó ama befogadótípus számára, aki már nem ismeri a szakralitás előtti meghódolást, a vallásos extázist, de még nem tud kellő cinizmussal tekinteni önfajtájára. Nekik egy fokkal kedvezőbb játszmaállást kínálnak azok a filmek, ahol a másodszülöttek némi kis ügyességgel akár fenéken is billenthetik a mindenkori rókalelkű, s persze e világon kívül lakozó bátyákat. Mindehhez persze az is kell, hogy a kapcsolat jelentősen elüssön a pedagógiai traktátusokban elemzett ideális tanítási szituációtól, s mind jobban eltolódjék a vadász/űzött vad, ne adj isten a böllér/disznó viszonylatrendszerek irányába. Már Charles Fort, a párhuzamos világok létének egyik első (jórészt századunk elején működött) kutatója is úgy vélte: esetleg némely „fentiek” számára különleges csemege vagyunk – ennek megfelelően vadásznak is ránk, idényben és idényen kívül egyaránt. S lám-lám, máris előttünk termett a Predátor-filmek ismerős szituációja: az űrzombik prédagyűjtő tombolása, aminek persze csak Svarci állhatja útját (mármint a széria első, klasszikus részében). Ez persze túlságosan is mesebeli befejezés. A. Schwarzenegger, mint tudjuk, nincs is, csupán hasznos fikció: őt kivonva a történetből rögvest egyedül találjuk magunkat, s valami rusnya féreg a hipertérben máris a nyálát csorgatja egzotikusán meggörbült gerincünk láttán.
Csak egy kicsit jobb a helyzet, ha az űrhajós istenek vágóállat helyett beszélő szerszámnak tekintik fajunkat, melynek szolgálnia és dolgoznia rendeltetett. A csillagkapu című közismerten zavaros műremek épp ennek a zsarnoki ősállapotnak állít emléket: miként rázza le egy ismeretlen, más téridőben élő kis nép egy USA-gyártmányú különítmény segedelmével a sztálinista hajlamú csillagközi kultúrhéroszok rémuralmát. A határozottan 48-as hangulatú film, ahol nagyjából Kurt Russell játssza Bem apót és James Spader Guyon Richárdot, előszeretettel használja a kánonná vált metahagyomány elemeit. A paravilágban élő paraegyiptomiak Petőfink szavaival élve még a fogpiszkálókészítésre is hatökrök valának, nemhogy piramisépítésre. Végszóra futnak be az intergalaktikus építési vállalkozók, akik valami különös passzió folytán rég kihalt egyiptomi isteneknek álcázzák magukat. Az alá-fölérendeltségből persze az is következik, hogy az idegen kultúrhéroszoknak eszük ágában sincs átadni a platinakohászat és a tartóselem szabadalmát, úgyhogy annak kézrátétellel történő megszerzésére csupán a sikeres népi felszabadító háború nyomán kerülhet sor – kár, hogy a nagy harcban gyakorta eltűnik a használati utasítás. Így csak tűnődhetünk, hogy az első földi bronzsarlók mi célt is szolgálhattak korábban az idegenek háztartásában.
Végső esetben persze lehetnénk egymással barátságosak is. Kapcsolatunknak nem kell feltétlenül megtorpannia a lezuhant ufókból kioperált mikrochipek idővel mind kisebb mértékű „lebutításánál”, meg az ezen való nyerészkedésnél. (Az egyik legszebb összeesküvés-teória, amit hallottam.) Néha a túlnan lakó istenek el sem jönnek, csak üzennek egy nagyot. Ráadásul ilyenkor rém kedvesek bírnak lenni (nem akarnak leküldeni a sarokra parizerért/üveg sörért/fél gramm anyagért), mi több, némi kódhálóval befedve még azt is elárulják, hogy juthatunk el hozzájuk –, legalábbis valami ilyesmit pedzeget a Kapcsolat, a multivilág-mitológia legújabb, kissé terjengős epizódja. A rádióamatőr idegenek tervrajzot, miegyebet mellékelnek az üzenet gerincét alkotó Hitler-tapétához, s már csak a (valószínűleg szintén az űrből teleportált) japánok kellenek ahhoz, hogy végre megépüljön a gigantikus vurstlira emlékeztető forgó űrjármű. Ekkor jön a meglepetés: Jodie Foster a filmtörténetben először eljut az élienek világába (a metahistoria lapjain a tüzes szekéren transzportált Illés próféta ugyan már megelőzte, az viszont biztos, hogy szegény Ezékielnek csak a földi légibázist mutatták meg).
A meglepetés eme ponton rögvest csalódásba fordul: a néző rájön, hogy ezt a merőleges világot már ő is látta a nagyszoba falán, csak éppen ott gigantposzternek hívták, belemászni meg az istennek sem sikerült, mert a megkapart felület mögött az új világ helyett csupán a tapétaragasztó csillant meg.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/05 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3691 |
