Bikácsy Gergely
Anarchista, baedeckerrel – írta Jacques Tatiról Alberto Moravia. A Playtime a csendes humor remekműve.
A Playtime-ban a modern nagyváros robotokká, bábukká váló tömegembereinek tömegéletét látjuk. Ebben nem sok eredetiség van. Már Chaplin szatirikus komédiája, a Modern idők sem volt „eredeti”, s nem volt az a Nagybácsim sem, melyben a gyárvilág, a gyárélet butaságával szemben Hulot úr a gépektől és a gépvilág szabályaitól független ember szabadságát védte.
Veszedelmesen egyszerű mondandó. De szerencsére Tatinál, mint minden tehetséges alkotónál mondandó helyett hangulat, érzület sugárzik ránk a vászonról: mindenfajta „mondanivaló” egyszerű, sőt egyszerűsítő – a sugallat több, mert az alapötletet áthatja, átvarázsolja a forma, az apró részletek, a gegek gazdagsága (miket nem is szívesen nevezünk gegnek, hiszen mindegyik több, bonyolultabb a hagyományos gegnél). A steril prekoncepciót feledjük, mert megkap Hulot úr páratlanul rokonszenves Don Quijote figurája, egy lóról leszállt, megbocsátó, nem harcoló D. Q. Mondandóból és történetből világ lesz. Világ, melynek megteremtését az a másik, a külvilág, a „valóság” ihlette, de nem azonos a valósággal, sőt felesel és szembeszáll vele.
Ez itt a nagy Üveg-Atlantisz. A „Világegyetem, Kaucsuksarok”, mint Karinthy írta a harmincas években a technikai fejlődés valamely örvendetes eredményéről, vagy a Népszövetség új csodapalotájáról, vagy a modern suszterek legmodernebb találmányáról... Ez most üvegből van. Üvegkalitkában ül mindenki. Dupla üvegajtók. A régi burleszkben forgóajtó volt a nagy porondmester és rendezőelvvé emelkedő kellék, az irányította a filmet. Most a dupla üvegajtók: villognak és hangtalanul működnek, senki nem akad bezárva, csak valahogy mégis elnyel mindenkit ez az üveg-univerzum. Mint Buñuel Öldöklő angyalának abszurduma: nyitva az ajtó, mégsincs út kifelé. Tatinál nem fenyeget a büntető angyal, az abszurdumok itt emberszabásúak. Hulot úr, mint mindenki, csak használni szeretné az üvegpaloták minden újdonságát. De fordítva alakul: az üvegajtók és üvegkalitkák használják az embert. Olyan labirintusba kerülünk, melyben mindenki lát mindenkit, tehát nem is lehetne labirintus: mégis az, lehetetlen kijutni belőle, mindenki járja a maga szabott és buta útvonalát. Hulot úrnak az a szerencséje, hogy csodálkozik. Csodálkozása üdvös eredményekkel jár: Hulot úr véletlenül betöri a luxusétterem bejárati üvegajtaját, s szeppenten tartja a tört ajtó nagy rézgombját. A portás átveszi tőle: a rézgomb egy ideig helyettesíti a nemlétező üvegajtót, a vendégek engedelmesen várják, mikor nyílik az ajtó. Hulot úr azután leszakítja a táncparkett fölött lógó álmennyezet-díszletet. A keletkező zűrzavarban felnevet egy turistanő: szerencsére, mint a nagy burleszkekben és legendákban, a búsképű hős rokon szívre lel.
*
„Playtime” – vagyis mindenki ráér. Annyira ráér, hogy csapatostul siet valahová. Siet, ezért semmit sem lát. Negatív utópia persze, melyben Tatinál az a legérdekesebb, hogy ez a szép új világ riasztó, halott, zöldeskékesen hullafoltos jellege ellenére benépesíthető, lakható, elviselhető. E negatív utópiában senki sem gonosz, még a dühödt nagyfőnök sem, az orrát üvegbe verő ostoba léptű hivatalnok este normális emberré válva, kutyáját sétáltatva üdvözli kliensét.
*
Tükrök és labirintus. Egy Resnais, vagy Robbe-Grillet, egy Cocteau világa. Hulot-nak nem sok köze van hozzájuk. Az ő tükre áttetsző: üveg- és nem tükör-labirintus.
Egy példa epizód-építkezésére: a Royal Garden megnyitása. Hulot nincs a képben, nélküle zajlik burleszk-elemekkel a végtelen pontosan kidolgozott jelenetsor. Este van. Hulot-t látjuk, amint egy utcai ételárusnál nézelődik. Rég nem látott ismerős ront rá, meghívja lakásába. A lakás: utcára nyíló üvegkalitka, benne tévét néznek. Doboz a dobozban. A szomszéd üvegdoboz lakói is a tévédobozt bámulják. Hulot nagy nehezen távozik. Most kihalt bisztróban falatozik. A Royal Garden portása itt fedezi fel (ő is régi, talán katonakori ismerős), becipeli a luxus-étterembe, ott magára hagyja. Az eddig Tati nélkül zajló burleszk most vele folytatódik, de várakozásunk most is csak félig-meddig teljesül: Hulot úr alig kerül az események és a képek centrumába.
„Anarchista, Baedeckerrel” – írta találóan Moravia 1965-ben, a film első bemutatójakor. Természetesen felfigyel arra, hogy a második részben Tati eltűnik, s ezt a film hibájának véli: a néző Hulot furcsa figurájára kíváncsi, nélküle üresnek érzi a filmet. Zavarbaejtő dolog, talán így van, viszont üdvös feszültség is támad bennünk: Hulot úr, jöjjön vissza!
*
A Playtime testvérfilmje a Trafic (Hulot úr közlekedik). Ilyen benne a nő szerepe és funkciója, ilyen a Kiállítás-Expozició, kirakodóvásár, az elveszettség – van egy-két jelenet-csíra, mely majd a Traficban bomlik ki (a hivalgó mintagépkocsik). S persze nem csak a részletek: mindkét film felfogása, belső világuk rokon.
A Playtime vállaltan epizód-füzér: a Traficban Tati majd megpróbálja összefogni, szorosabban tartani a szálakat (nem biztos, hogy sikerrel és kedvvel, neki mindig a laza epizódokban rejlett az eredetisége, épp abban, hogy nem varrja el a szálakat, hogy mindent nyitva hagy, hogy mellékes, átkötő jelenetek válnak fontossá, hogy Hulot hosszú negyedórákra magára hagyhatja kompániáját.)
*
Hosszan, aprólékosan vizsgálhatnánk a film minden megoldását. Hadd maradjak még az említett „üvegdoboz-lakásban” zajló tévé-bámulásnál. Eddig sem volt lényeges szövegű dialógus a filmben, itt most igazi némafilm-betétet kapunk. Az utcáról látjuk a lakást. Látjuk a szomszéd lakást is. A két lakásban egymással szembeülve bámulják a tévét: olyan, mintha egymást bámulnák, mindkét lakó számára, mintha a másik szoba volna a tévé képernyője, a látnivaló, a másik lakó a szereplő. De csak mi látjuk így együtt őket. A jelenet egyébként más jellegű csattanóval folytatódik: Hulot vendéglátója vásznat állít fel a tévékészülék elé, diafilmet vagy amatőr-mozgóképet vetítene, mintegy felülírná tévét. Nem tudjuk, melyik a szörnyűbb, a letakart doboz, vagy a fénylő otthoni vetítővászon. A kispolgár emlékgyűjtő világ-dilettánssága ez, vagy akaratlanul is hősi dacolás a tévé képenyőjével. Talán mindkettő, de akárhogy is, már késő: benne vagyunk, nyakig a tévédobozban, az utcáról lehet minket kis ugráló tévészereplőknek, az esti program részének látni.
„Sziporkázik” és „csattanó”, írom, pedig nem idevaló szavak. Tati humorának épp az a lényege, hogy rejti, tompítja a csattanót, a poén nem robban és nem sziporkázik, hanem terjed, folyik, átmosódunk vele, nyitott ér, belénk lüktet.
*
A film két részre hasad, két alig kötődő fél filmre: a második, a Royal Garden luxusétterem zűrzavara elképesztően gazdag és kidolgozott, a képi humor Buster Keaton óta nem látott sziporkázása. A hang-effektusok humora önálló elemzést érdemelne. Már az Hulot úr nyaralban kirobbanó a szövegnélküli hang-humor eredetisége és mélysége, itt – meg majd a Trafic képsoraiban – végig: filmtörténeti lecke a „beszélőfilm” ellen. Túl gazdag a film; ehhez gyengék vagyunk, felkészületlenek. Fáradunk; nem Tati fárasztó, mi vagyunk satnyák hozzá. Gyakran sejtjük, hogy minden villanásnyi beállításban és képi eseményben két-háromfokozatú geg és csattanó, eredeti és friss meglepetés lapul, de nem észleljük, csak – már aki teheti – második megtekintésekor. Kettős gegek, réteges humor-felépítés. Mindig mellékesen, nem a kép centrumában villan a fény. A poént el kell kapnunk, vigyázat, rejtőzik a poén!
A halk, a „nem-poén” humor röpíti a képsorokat. Minduntalanul valami különös, nem a képbe való, legalábbis nem várt mozdulatba ütközünk. A beállítások egy része kakukktojás-szerű, nem abba a beállításba való, elüt onnan. Egy-egy rövidke epizód kerekségét állandóan megkérdőjelezik, felbontják odatévedő figurák, máshonnan „jött” tárgyak. Néha mintha az idő lódulna vagy cövekelne le. Különös. A különösség humora. Szalay Károly találóan elemzi „geg-könyvében” Tati két első filmjének dupla, tripla és ellentétes gegjeit. Itt még ravaszabbul el vannak rejtve. A gegek első értelmű humorát értjük, a második, harmadik csattanó gyakran rejtve marad: „a rejtőzködő gegmen”, mondanám ízléstelenül.
Újból beleütközünk abba a furcsaságba, és nem tudunk vele mit kezdeni, hogy Hulot úr időnként eltűnik, mintegy magára hagyja a gépezetet. Hosszú időre tűnik el, várjuk vissza. Talán, ha van ilyesmi – épp ez a film szerkezete. Hulot egyébként mindig hátul, a kép mélyén jelenik meg, általában csak átsétál villanásra, mintegy előlegezi magát a későbbiekre. A film lassúnak látszik, holott e vélt lassúság roppant csalóka: annyi minden történik egy-egy fix kamerás snittben, hogy lehetetlen megjegyeznünk. Vitatható eredmény. Hogy úgy mondjuk, Tati túl tehetséges, és ezért bűnhődnie keli.
*
A két önálló rész ugyanannak a funkcionális üvegpalota díszletnek a csipetnyi átrendezésében játszódik. Tati óriási díszletrendszert épített fel Párizs mellett. A tér csodálatos felhasználása nem hatotta meg producereit és hitelezőit – a félig lebontott díszletben még készült Tatiról egy ritkán játszott dokumentumfilm, aztán már a további bontásra sem volt pénz, csak a perekre. Tati vesztett.
De csak a bírósági termekben. Rohmer disszertációt írt Murnau 1925-ös Faustjának térszemléletéről. A Playtime is megérdemel ilyen tanulmányt. Remélem, a XXI. század rendezője már írja, s főleg már tanul Tatitól.
Víz alatti kékes-zöldes világ van olyan érdekes és öntörvényű, mint a sci-fiké. Jean Badal kiváló munkája: üveglapokat, tükröződő és áteresztő felületeket nem akármilyen kunszt ravaszul megvilágítani. Badal segít többrétegűvé, értelmessé tenni a bután ásító üveglapokat.
*
A Playtime 1964-ben készült, 67-ben forgalmazták, némi rövidítéssel. Tati halála után, születésének évfordulójára, 1991 október elején a Bastille Operában a „Cinémémoire” rendezvény keretében díszelőadáson mutatták be a restaurált és az addig forgalmazott kópiákból hiányzó jelenetekkel bővített kópiát.
Filmlexikonok és a párizsi videókazetta adatai szerint a Playtime 153 perc hosszú. A most bemutatásra kerülő „magyar” moziváltozat csak 128 perc. Nem ezért a rejtélyért érdemes többször is újranézni tévében, moziban meg videón, de ez a sajátos időpimaszság arra ösztökél, hogy minden szabadidőmet a Playtime-ra fordítsam.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/04 50-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3671 |
