Hideg János
Anglia könnyûbombázói a mozikat is megsorozzák.
A Spice Girls, a legújabb brit popinvázió két éve került szinte a semmibõl a lapok címoldalára. Slágereik az elsõ, Wannabe címû óta kivétel nélkül listavezetõk, népszerûségük (legalábbis önreklámjuk szerint) a Beatlesét ostromolja, rajongóik pedig élnek-halnak értük. Imázsuk értelmében az öt Spice Girl: Mel B, Mel C, Victoria, Geri és Emma alias Scary (Félõske), Sporty (Sportoska), Posh (Úrilány), Ginger (Gyömbérhaj) és Baby régi, jóban-rosszban kitartó barátnõk, és a feminizmus eszméjének (jelszavuk: „Girl Power!”) rettenthetetlen bajnokai.
Mindez azonban nem több gondosan kozmetikázott felszínnél. A „Fûszerlányokat” valójában egy hirdetés alapján válogatták össze négyszáz jelentkezõbõl, s mint lan Lee, egykori menedzserük mondja: „Nem tudtak énekelni, táncolni sem nagyon, de egyetlen dolog mindannyiukban megvolt, a vak ambíció.” Rosszmájúak szerint ez ma sincs másként, és, teszik hozzá, ha valóban õk voltak a legjobbak a négyszáz közül, milyen lehetett a másik 395? A Spice Girls zenéje a New Kids On The Block, és a Take That tinipopjához áll közel. Általában play-backrõl énekelnek, célközönségük az átlag tamagocsi-vásárló, életkora 13 év. Sikerük titkánál talán érdekesebb, miként tudott ez a színtelen, szagtalan kvintett nagyszámú õszinte ellenségre szert tenni? A Világháló ugyanis tele van Öld meg a Spice Girls-t! (www.java-net.com/@gjoelen/spice/spice.htm) vagy a Miért utálom a Spice Girls-t? (www. vianet.net.au/@jee/36reasons.html)-típusú utállapokkal.
A leggyakrabban azt hányják a szemükre, hogy inkább hasonlítanak árucikkre, mint együttesre, agyonmanipuláltak, törtetõek és tehetségtelenek. Feminizmusuk hitelét is sokan megkérdõjelezik. Mint mondják, úgy akarnak feminista színben tetszelegni, hogy közben a macsó ízlést is maradéktalanul kiszolgálják. Rajongóik mindezt tagadják, s az efféle kritikákat megkeseredett gonosz emberek féltékeny agyszüleményeinek tartják.
Mindez talán érzékelteti a nemzetközi helyzetet, amelybe Spice World, „A mozi”, kavicsot dob, s melynek ez a gyûlölet és szeretet viszony a kiindulópontja. A hajszálvékony történet szerint a Spice Girls az év bulijára készül a Royal Albert Hallban, ezért komolyan próbálnak. Menedzserük (Richard E. Grant) és fõ-fõ mágusuk (Roger Moore) minden percüket beosztja. Haknizni repülnek Olaszországba, táncórára mennek, s még néhány UFO-nak is autogramot kell adniuk.
Közben a lányok körül különféle erõk tevékenykednek: dokumentumfilmes stáb sertepertél körülöttük, hogy kilessék a Spice-életérzés leglényegét vagy micsodát. Egy forgatókönyvíró és egy filmproducer újabbnál újabb idétlen forgatókönyv-változattal áll elõ egy Spice Girls-mozira. A gonosz Robert McMaxford sajtócézár pedig a lányok után küld egy szuperpaparazzit, hogy segítségével meghiúsítsa a szuperkoncertet. Megkezdõdik a versenyfutás az idõvel. A lányok végül a Union Jack színeire mázolt Spice Girl-buszukon teljes gõzzel az Albert Hall felé hajtanak. Noha a buszon bomba van, és a felhúzott Tower-hídon is át kell ugraniuk (nyilván a Féktelenül ihlette a rendezõt), az utolsó pillanatban mégiscsak megérkeznek, elsöprõ sikerû koncertet adnak. „Gyõz a lányerõ”! A dokumentumfilm elkészül, a játékfilmszerzõdésre (ezt látjuk a moziban) pont kerül, a lányok énekelnek, óriási siker, mindenki boldog, Egy nehéz nap éjszakája-utánérzés, stáblista.
Kétségkívül emeletes bárgyúság, szerencsére nem veszi túl komolyan magát. A Spice-lányok ugyan színésznek is gyengék, de a filmet a vállukon hordozó mellékszereplõk (Moore, Grant és a buszsofõr Meat Loaf) és a rendezõ olykor a menthetetlent is menteni tudják.
A film mellesleg a Spice Girls sikerének titkára is választ ad. Jó menedzseléssel bármi eladható.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/04 49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3670 |
