Hideg János
Anglia könnyűbombázói a mozikat is megsorozzák.
A Spice Girls, a legújabb brit popinvázió két éve került szinte a semmiből a lapok címoldalára. Slágereik az első, Wannabe című óta kivétel nélkül listavezetők, népszerűségük (legalábbis önreklámjuk szerint) a Beatlesét ostromolja, rajongóik pedig élnek-halnak értük. Imázsuk értelmében az öt Spice Girl: Mel B, Mel C, Victoria, Geri és Emma alias Scary (Félőske), Sporty (Sportoska), Posh (Úrilány), Ginger (Gyömbérhaj) és Baby régi, jóban-rosszban kitartó barátnők, és a feminizmus eszméjének (jelszavuk: „Girl Power!”) rettenthetetlen bajnokai.
Mindez azonban nem több gondosan kozmetikázott felszínnél. A „Fűszerlányokat” valójában egy hirdetés alapján válogatták össze négyszáz jelentkezőből, s mint lan Lee, egykori menedzserük mondja: „Nem tudtak énekelni, táncolni sem nagyon, de egyetlen dolog mindannyiukban megvolt, a vak ambíció.” Rosszmájúak szerint ez ma sincs másként, és, teszik hozzá, ha valóban ők voltak a legjobbak a négyszáz közül, milyen lehetett a másik 395? A Spice Girls zenéje a New Kids On The Block, és a Take That tinipopjához áll közel. Általában play-backről énekelnek, célközönségük az átlag tamagocsi-vásárló, életkora 13 év. Sikerük titkánál talán érdekesebb, miként tudott ez a színtelen, szagtalan kvintett nagyszámú őszinte ellenségre szert tenni? A Világháló ugyanis tele van Öld meg a Spice Girls-t! (www.java-net.com/@gjoelen/spice/spice.htm) vagy a Miért utálom a Spice Girls-t? (www. vianet.net.au/@jee/36reasons.html)-típusú utállapokkal.
A leggyakrabban azt hányják a szemükre, hogy inkább hasonlítanak árucikkre, mint együttesre, agyonmanipuláltak, törtetőek és tehetségtelenek. Feminizmusuk hitelét is sokan megkérdőjelezik. Mint mondják, úgy akarnak feminista színben tetszelegni, hogy közben a macsó ízlést is maradéktalanul kiszolgálják. Rajongóik mindezt tagadják, s az efféle kritikákat megkeseredett gonosz emberek féltékeny agyszüleményeinek tartják.
Mindez talán érzékelteti a nemzetközi helyzetet, amelybe Spice World, „A mozi”, kavicsot dob, s melynek ez a gyűlölet és szeretet viszony a kiindulópontja. A hajszálvékony történet szerint a Spice Girls az év bulijára készül a Royal Albert Hallban, ezért komolyan próbálnak. Menedzserük (Richard E. Grant) és fő-fő mágusuk (Roger Moore) minden percüket beosztja. Haknizni repülnek Olaszországba, táncórára mennek, s még néhány UFO-nak is autogramot kell adniuk.
Közben a lányok körül különféle erők tevékenykednek: dokumentumfilmes stáb sertepertél körülöttük, hogy kilessék a Spice-életérzés leglényegét vagy micsodát. Egy forgatókönyvíró és egy filmproducer újabbnál újabb idétlen forgatókönyv-változattal áll elő egy Spice Girls-mozira. A gonosz Robert McMaxford sajtócézár pedig a lányok után küld egy szuperpaparazzit, hogy segítségével meghiúsítsa a szuperkoncertet. Megkezdődik a versenyfutás az idővel. A lányok végül a Union Jack színeire mázolt Spice Girl-buszukon teljes gőzzel az Albert Hall felé hajtanak. Noha a buszon bomba van, és a felhúzott Tower-hídon is át kell ugraniuk (nyilván a Féktelenül ihlette a rendezőt), az utolsó pillanatban mégiscsak megérkeznek, elsöprő sikerű koncertet adnak. „Győz a lányerő”! A dokumentumfilm elkészül, a játékfilmszerződésre (ezt látjuk a moziban) pont kerül, a lányok énekelnek, óriási siker, mindenki boldog, Egy nehéz nap éjszakája-utánérzés, stáblista.
Kétségkívül emeletes bárgyúság, szerencsére nem veszi túl komolyan magát. A Spice-lányok ugyan színésznek is gyengék, de a filmet a vállukon hordozó mellékszereplők (Moore, Grant és a buszsofőr Meat Loaf) és a rendező olykor a menthetetlent is menteni tudják.
A film mellesleg a Spice Girls sikerének titkára is választ ad. Jó menedzseléssel bármi eladható.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/04 49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3670 |
