Báron György
Tim Robbins az újabb Altman-filmek ideális hőse. Könnyed, laza, kicsit nyegle és ellenállhatatlanul ironikus. Mint Eliott Gould és Donald Sutherland volt hajdan a M.A.S.H.-ben, mielőtt még formára gyúrta volna őket a filmipar. Talán azért tudtak ilyenek lenni, mert így vagy úgy, de mindhárman idegenek: nem a mindenható Módszer nevelte őket vérprofikká. Miként Hollywoodban idegen maga Altman is: ezért forgatta le épp ő a filmváros leggyilkosabb szatíráját, A játékost, Tim Robbinsszal. E tánchoz persze ketten kellenek, színész és rendező, hiszen rossz volt nézni, hogy az amúgy szemtelenül ironikus Robbins mily szánalmas ócskaságba keveredett a Jákob lajtorjájában, midőn egy egész filmen át kellett haldokolnia és rémálmodnia. Ez a haláldolog mély nyomot hagyhatott benne.
Rendezésbe fogott, kezdetben nem is rosszul, a Bob Roberts című politikai szatírája, amit a közelmúltban vetített a tévé, könnyed volt, kellemes és elegánsan zsúrfiús, akár maga Robbins. Igaz, abban önmagára osztotta a főszerepet, s a színész láthatóan megóvta a nagyobb ballépésektől a rendezőt. Aztán a kedves, frivol film után meggyőzhette: csinálna már valami komolyat, igazi drámát, olyat, amitől a Filmakadémia kérgesszívű tagjainak könny szökik a szemébe. S jött a Ments meg, Uram! S vele a kiszámítható Oscar-jelölések, s a díj az asszonynak, Susan Sarandonnak, aki amúgy tényleg jó, de ez csak súlyosbítja a helyzetet.
Mert a film menthetetlen. Robbins, ez a kedves fickó olyan terepre tévedt, ahol teljességgel illetéktelen. E filmje, bár igazából a halálbüntetés kérdését – úgymond – „boncolgatja”, igazából istenkísértő nagyratöréssel magáról a halálról kíván szólni. Mármost filmeken sokszor és sokan meghalnak, de ama filmek nem a halálról beszélnek; a Schwarzenegger- és Stallone-féle tömeggyilkos mozik a legkevésbé. E tárgyról nem lehet összehozni egy rendes mozit, Hollywoodban a legkevésbé. Remekművet – nagyritkán – igen: ha Buñuel, Tarkovszkij, Bergman áll a kamera mögött. Meg ócska, ízetlen giccset, mint tette azt Fosse a Mindhalálig zene haldoklójelenetében, s teszi ezt Robbins, midőn hosszan fényképezi a főhős, Sean Penn elmenetelét, azaz kivégzését, ahogy ürül szépen sorban a nyolc injekciós ampulla, előbb még mozog, néz az ember, majd renyhül a mozgás, üvegesedik a szem, mely végig a hősnőre tapad, ki karját kinyújtja felé, együtt imádkoznak. Mert ez a heppiend: a bűnös az utolsó pillanatban megtér az Úrhoz, mindenki szívébe béke költözik, a nővér, ha nem tudta is kihozni a halálraítéltet a kivégzőhelyről, elérte, hogy megbánja bűnét, tisztán kerül az Úr színe elé, s mi az Örökkévalóság kegyelme a még hátralévő, bűnben töltött évekhez képest? Sír a férfi, sír a nő, sírnak a rokonok, könny áztatja a vásznat. Ha mindez ironikusan hangozna, arról kizárólag a rendező tehet, ki oly ájtatos pátosszal és iskolás közhellyel vezeti elő a halálutat, hogy görcsös erőlködése óhatatlanul nevetségességbe fúl.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/10 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=367 |
