Antal István
Koreográfiával kezdett, mint Deren, de nem az álmok felé vitt az útja, hanem a legsûrûbb mindennapokba, a jazz bugyraiba, férfikurvák, toxikománok közé.
A Balázs Béla Stúdió programjában vetítettem Jack Smith filmjét, a Lángoló teremtményeket. Kilenc évvel a halála után, a Toldi mozi kistermében, intermedia szakos és másfajta tanulmányokat folytató marslakóknak, akik szellemileg akkor születtek, amikor az a filmezési kultúra, amelyikhez tartozónak én is érzem magam, meghalt. Elfújta a szél, hogy kicsit szellemeskedõ és az elvárásoknak megfelelõen cinikus legyek.
Egyik barátom és vezetõségi tagtársam az újból megújuló BBS-ben, a legértelmesebb ember közeli ismerõseim közül, afelõl érdeklõdött a vetítés után pálinkázás és sörözés közben, miféle szexuális elfojtásaim lehetnek, hogy ilyen filmeket nézek, és ilyesmiben lelem örömöm. Reggel öt körül vergõdtem haza. Csak délelõtt olvastam el az elõzõ napi postát, így a londoni Filmmakers’ Coop programfüzetét is a szomorú hírrel, hogy múlt év végén meghalt Shirley Clarke. Egy táncossal, Smith-szel búcsúztattam az elõzõ napot, és egy táncosnõ – Clarke – búcsúzott tõlem másnap ébredéskor. Álmom sötét szünet volt két haláleset között. Hiába jött az ébredés. Shirley Clarke nevét idehaza kevesen ismerik, de egyik fõmûvét, a Living Theater tagjaival felvett Kapcsolatot a velem egykorú és nálam kicsit idõsebb (fél)értelmiség tagjai kívülrõl fújják a Filmintézet fekete-fehér lopott kópiájának zugvetítései alapján.
Én, mikor elõször láttam a Kapcsolatot, jazzrajongó és szaxofontanonc korszakomban voltam, és a fõszereplõket beazonosította a késõ bebop, kora cool híres ellentét héroszaival, Charlie Parkerrel és Lee Konitzcal. Akkoriban olvastam Leroy Jones – ma már Amir Bakiri – híres blueskönyvét, az érthetõ és bizonyos fokig nemes, indulattal, de mégis csak ciki módon lealázoti Lennie Tristanóval és Konitzcal a negatív fõszerepekben, és ez a vita, a feketék és a fehérek, az alternatívok és e fõáramban sziporkázók, a drogosok és a tiszták, a margón élõk és a fõbérlõk, a jazzerek és a nepperek örök ellentéte ott, a Népstadion út vetítõjében lejött nekem. Megértettem, hogy mi van. Hogy miért hallgatok Liversinget és nem Illés zenekart, Pretty Thingset és nem Holliest.
Nem tudtam a Livingrõl, Julian Beckrõl és Judith Malináról semmit, nem tudtam, mi az underground, még kevésbé azt, hogy Jonas Mekas már filmre vitte ugyanannak az írónak ugyanettõl a társulattól egy másik darabját (a Büntetõhajót), csak azt láttam, hogy emberek élnek a vásznon, fájnak, szívnak, szúrnak és dühöngenek, meg szeretnek, és fújják közben azt a kurva szaxofont, aminek amúgy is olyan a teste, mint a legjobb nõnek, és úgy viselkednek, ahogy én akkor gondoltam és ma is gondolom, hogy viselkedik az, aki azt gondolja magáról, hogy él, illetve nem is gondol semmit, csak él. Nem úgy viselkedtek, mint a filmszereplõk vagy pláne mint a színészek, hanem ott voltak, mint a berendezés vagy az intézeti besúgó, és betekintést engedtek az életükbe.
Azután persze megtudtam, hogy kicsoda Shirley Clarke – aki még a Bálint István gyönyörûséges, Dreamland Burns címû darabjához forgatott filmben is szerepet vállalt Richard Leacockkal, akivel D. A. Pennebaker és a Maysles fivérek társaságában együtt jegyezte a Monterey Pop címû kultfilmet –, megtudtam, ki volt Maya Deren, Yvonne Rainer, Trisha Brown, Carolee Schneeman, és hogy mit jelentettek a táncos- és koreográfus nõk az amerikai avantgarde filmben, és ezekhez képest mit jelentett és jelent Shirley Clarke. Egyik filmjét – a Körhídjátékot – még videón is õrzöm.
Shirley Clarke nevével kapcsolatban a tudorok a cinema vérité fogalmát szokták emlegetni, ami – ha már minden áron dobozolni akarunk – azon a szinten igaz, ahogy Mekas Büntetõhajója is elnyerte a dokumentumfilmek kategóriájának fõdíját a maga idejében a Velencei Biennalén.
Jogosan. Hiszen a legtotálisabb dokumentáció volt: az alkotó emberek dokumentációja. A mû megvalósulásáé. Ebben a tekintetben az igazság filmjei a Clarke-filmek: pucérak, szemérmetlenek, könyörtelenek. Nincs bennük giccs, nincs viccelõdés.
Filmcsinálói indíttatását tekintve kétségtelenül azzal a szemlélettel indult õ is, mint Deren: a kameramozgás és a kamera elõtti mozgások koreografálása izgatta. Nyersen és szédítõ erõvel lökte elénk koreográfiáit. Hitem szerint még a Kapcsolat szereplõit is belsõ, elfojtott, a kicsattanás elõtt bennrekedt indulat- és mozgásroncsaik lökdösik vagy kötik meg egy-egy helyen, fázisban.
Ahhoz a generációhoz tartozott (1925-ben született New Yorkban), amelyiknek nem volt elég a mûvészetcsinálás. Aktivistája volt annak a mozgalomnak, amelyik megteremtette a rendszert, amelyben a furcsa, nehezen érthetõ, nem profitérdekelt, nem a szokványos filmnyelvet használó mûvek eljuthattak és eljuthatnak közönségükhöz, kialakíthatják közönségüket. Társalapítója volt a New Yorki Filmkészítõk Forgalmazási Központjának.
Élete végén szegény már önmagán sem tudott segíteni. Már nem is ismerte önmagát. A szellemi emberek számára egyik legszörnyûbbnek tûnõ betegség, az Alzheimer-kór vitte el elõbb embertársai közül, majd az életbõl is.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/04 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3667 |
