Schubert Gusztáv
Ha a tisztánlátás egyetlen módja a rémálom, Buñuel démonai közt a helyünk. Egy mozikalandor naplója.
„Mindenben ellentétem ez a spanyol-mexikói gin és martini kedvelõ hobbi-boxoló macho-szimpatizáns, még az istentagadás mikéntjében is” – állítja a könyv szerzõje. Jobban hinnénk neki, ha azt mondaná: „Buñuel én vagyok.” Én, Glauziusz. A magyar író (Bikácsy Gergely filmkritikus egyik hasonmása), aki most épp filmtörténészt játszom, és Luis Buñuel filmrendezõ monográfiáját írom. Az õrült spanyol talán nem is létezik, csak az én képzeletemben. „Gyerekkoromban egy szép nevelõnõ egy zenedobozban lévõ táncosnõt adott a kezembe, s én, a kisfiú mérges voltam rá, mert anyám helyett csak ez a nevelõnõ maradt játszótársul. A táncosnõ forgott, a zene csilingelt a dobozkából, s a halálra kívánt szép nevelõnõ holtan rogyott le.” – szól ki könyvébõl a szerzõ, nem elõször teszi, de most kezünkbe adja mûhelye kulcsát. „Velem történt, de én elfeledtem.” A történet az Archibald de la Cruz bûnös életébõl való. Bikácsy (rém)álmait a Buñuel-filmek õrzik.
A Buñuel-napló egyszerre filmkönyv és én-regény. Mindkettõnek szabálytalan, alighanem ezért szeretem. Különös írás, iker-könyv, két fõhõssel, Buñuellel és Bikácsyval. Ha akarom, nárcisztikus napló, ha akarom, az eddigi legalaposabb, de mindenképpen legmélyebb Buñuel-elemzés. Hogy hol a kritikusi mértéktartás? Kell-e annál nagyobb alázat, mintha valaki létkérdésének tekinti, magával méri olvasmányait és filmélményeit, nincs nagyobb gõg, mint a filmtudomány képzelt etalonjaival méricskélni. Filmkritikusnak lenni szenvedély, nem hivatal. Mindannyian Bikácsy köpönyegébõl bújtunk ki. A tudósi filmelméletírás és a pedellusi kritika unalmát és csalhatatlanságát kerülve, õ verekedte át a személyes kritikaírást mifelénk. A mûfajnak nem kell feltétlenül önéletrajzi elemeket tartalmaznia, jobb is, ha nem tartalmaz ilyet (a Buñuel-naplóban is akadnak magánérdekû bejegyzések), de igenis személyesnek kell lennie, mondván, „akkor most elmesélem az én Viridiánámat (és semmiképpen sem az egyedül hiteles Viridiana-olvasatot). Mesélek az én Buñuelemrõl.” A könyv mûfaja: Buñuel... ahogy Bikácsy látja. Vu par... A franciák jól ismerik e módszert. Buñuelrõl sokan festettek már portrét, barátok, monográfusok. De egyik pozícióból sem lehet úgy átélni egy idegen sorsot, mint abból a Don Quijote-i attitûdbõl, amely Bikácsy könyvét életrehívta. Bikácsy sohasem találkozott Buñuellel, se barátja, se ismerõse nem volt, de pedáns monográfusa sem akar lenni, nem azért ír róla, mert Buñuel-rajongó, azért még kevésbé, mert Buñuel-szakértõ. Buñuel nem csupán a vágy, a szellemi rokonszenv titokzatos tárgya, hanem jeladás, bizonyíték; ha Dulcinea létezik, akkor nem Don Quijote, hanem a világ együgyû, ha Buñuel létezik, akkor Bikácsy nem szegény kelet-európéer, szürke köpenyes életfogytos, hanem túszul ejtett világpolgár. Bikácsynak könnyebb dolga volt, mint a búsképûnek. Buñuel élt, élni fog. De ha képzelgés lett volna is. Don Quijote képzeleténél fogva emelte ki magát La Mancha vörös porából. Cenzorok, vigyázzatok a vártán! Minden nagy film, minden nagy könyv sok megatonnás gyúanyag. A hatvanas évek elején egy zöldfülû bérletes beül a Filmmúzeumba (nyilván az oszlop mögül nyújtogatja nyakát), ahol féltitokban Buñuelt vetítenek, majd más zugvetítésekre is besurran, és elkárhozik, nem hisz többé „a diktatúrák evilági és az istenhitek túlvilági paradicsomában”. Párizs szabad levegõjére vágyott, de nem mert, nem bírt menekülni. Tudta-e már akkor, hogy mégis sikerült. Egy halálraítélt megszökött. „Miben segített a Buñuel-élmény? Abban, hogy ne akarjak „következetes” lenni, meg „tiszta és határozott”. Hogy megbarátkozzam az ellentmondásokkal, az össze nem békíthetõ, a meg nem magyarázható dolgokkal.” Nem rózsaszín üdvtörténet kezdõdött, Buñuel megszabadította a szerzõt a gondolattalan áhítattól, kimenekítette a bizánci alattvaló-létbõl, hogy cserébe a teremtés sötét titkába avassa be: Miért szenvedünk, ha van Isten? Talán mégsem mindenható? Vagy gonosz? „Vajon miért kéne imádnunk, férgeknek, a minket kínzó és elpusztító, számunkra érthetetlen, de életünket, világunkat szenvedéstörténetté alakító (vagy eltûrõ) Teremtõt?” A szentségtörõ kérdést vagy hatvan oldalon át görgeti fölfelé a szerzõ, nagy kétkedõk segítik meg újra és újra, hogy valami olcsó bizonyosságért oda ne hagyja félúton a legkínzóbb dilemmát. A Buñuel-napló fõszereplõi a gondolat hõsei, a tragikus szkeptikusok, a „reménytelenség géniuszai”: Pascal, Cioran, Dreyer, Bresson, vagy a röhögve lázadók, a groteszk mediterrán misztikusok: Sade, Breton, Camus, Pasolini, Fellini, és persze maga Don Luis. (És valahol közöttük: a sikolyosan mulatságos Hitchcock.) Bikácsy ellenfelei a Buñuelnél is sûrûn elõforduló „vakok”: a vakhitûek, a sötétben tévelygõk. (Borgest közéjük sorolni, csak mert Buñuel utálta, kevéssé bocsánatos tévedés.) És a vakhitekkel zsarnokoskodók: a politbürók urai, a lelküket stallumért odadobó egyházfiak. „A feltétlen hit minden formája gyalázatos!” – szakad fel valahol szerzõnkbõl egy voltéri kiáltás. Gyönyörû mondat, nem mondták még eleget magyarul.
Isten? Antikrisztus? Nem teológiai vitairatot szemlézek, a századvég legsúlyosabb, legmerészebb magyar filmkönyvét lapozom fel újra. Biztosan lesznek pedáns bölcsészdoktorok, akik rosszallják majd, hogy Bikácsy többet viaskodik Buñuel démonaival, mint a Buñuel-életrajz adataival. Ne hallgassunk rájuk. Lógjunk meg elõlük, és keressük Bikácsy sétáló tanodáját. A bizonyosságnál érzékibb, gazdagabb a szûnni nem tudó kétkedés. „Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt.” És persze a Buñuel-napló lejtõjén felfelé igyekvõ olvasókat is.
Bikácsy Gergely: Buñuel-napló. Osiris Kiadó, 1997. Szerkesztette: Zalán Vince. A kötet megjelenését a Magyar Mozgókép Alapítvány támogatta.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/04 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3664 |
