A gyerekcipőben lépkedő digitális ellenkulltúrát a nyolcvanas évek végén két fejlemény – az internet széleskörű elterjedése, valamint a Mondo 2000 (a hívőknek csak M2k) színrelépése – tette médiaeseménnyé. „A korai internet légköre a hatvanas évek ellenkultúrájának és a nyolcvanas évek libertariánizmusának fura keveréke – írja Jon Lebkowsky. – A csillogó-villogó Mondo 2000, a hajdani neopszichedelikus fanzin az új társadalmi-politikai érzékenységet testesítette meg, s azt különös poszt-punk tekintélyellenességgel, bódult tréfákkal és fennkölt stílussal vegyítette. Az eredmény egy új kulturális trend, vagy legalábbis annak média teremtette illúziója lett.”

A magazint Quenn Mu, a későbbi „domin-editrix” és a Ken Goffmanként világra jött, 1984 óta azonban a beszédes R. U. Sirius néven imert úriember alapították San Fransiscóban, a hippik hajdani fővárosában.

 A lázadás évtizede mindkettőjüket megihlette. Sirius ugyan elutasította a természetkultuszt, a rontatlan árkádiai pásztoridillt, de hitt Timothy Leary – kemikáliákkal megtámogatott – pszichedelikus utazásaiban és a világűrbe történő migrációban is. Elfogadta Ken Kesey „vidám csínytevőinek” (merry pranksters) pre-cyber világképét, Marshall McLuhan média-filozófiáját, és nagy becsben tartotta a „forró újságírást” kiagyaló Tom Wolfe-ot. Lelke mélyén meg Arthur C. Clarke ultraintelligens gépek irányította hedonista és szabad társadalmának a megvalósulására várt, véget nem érő bacchanáliára.

Ilyen „szabad társadalomnak”, egyfajta TAZ-nak képzelte a Mondo szerkesztőségét is. Nem véletlen, hogy Douglas Rushkoff Cyberiájának (1994) ő az egyik központi alakja.

Sirius bohóckodott, majd véresen komolyra váltott. Aztán tótágast állt, később pedig karót nyelt. Igét hirdetett, kifigurázta önmagát. Mesélt, egyre csak mesélt... eleinte a virtuális valóságról (VR) és tudatélénkítő okos drogokról (samrt drugs)... Teljesen elszállt? Vagy komolyan gondolja? Netán blöfföl? Mindhárom magyarázat megállja a helyét. A szerepek állandóan cserélődnek. A szerepeket megszakítás nélkül játssza.

Ugyanez a Janus-arc jellemezte a Mondót is: míg a technikai kérdésekben nem éppen egyetemi tanár R. U. a számítógépes kalózkodás szépségéről áradozott, addig a körötte nyüzsgő drótagyú zsenik jót mosolyogtak rajta. De a cyber-teóriák gyártásához vajon miért kellett volna autentikus hackernek lennie?  

A Mondo különben is telitalálatnak bizonyult. Az új technológiákat divatos, szexi és felforgató jelenségként ábrázolta. Igaz, más választási lehetősége nemigen volt a lapnak, hiszen már küllemében is multimédiás alkotásokhoz s nem a hagyományos sajtótermékekhez hasonlított. Gyönyörű Macintosh-grafika, fluoreszkáló háttérben megjelenő sötét betűk, egymásba mosódó (digitális) fotók, a legelképesztőbb színek karneválja, részekre tört szövegek, a bekeretezett szavak magyarázatát egy másik oldalon kapjuk, aztán azokhoz is újabb magyarázat társul, és így tovább, zúdul ránk az információ. Mintha az interneten szörfölnénk, vagy a hypertextúra erdejében bolyonganánk. A képi megjelenítés – akárcsak a Mondo 2000: A User's Guide to the New Edge-é (1992) – a németalföldi születsű Bert Nagel agyából pattant ki. A hangsúly a pszichedelikus tudományoktól fokozatosan a cyberkultúra felé tolódott, eleinte némi New Age miszticizmussal fűszerezve. A User's Guide az első négy év legizgalmasabb írásainak kivonatolt változatát adja: a lexikonszerű összeállításban szó esik mesterséges életről és poszt-indusztriális művészetekről, DNS-zenéről és vírusokról, nanotechnológiáról és robotikáról, virtuális szexről és agy-implantációkról s még számos más izgalmas és roppant divatos témáról... Ha összevetjük a 1996. őszi tizenötödik számot az elsőkkel, bizony, ég és föld a különbség: lecsillapult a hurrá-optimizmus, egyre kevesebb a hacker-bölcselet, s mind több a (népszerű, azaz olvasható és érthető) tudományos elemzés – VR-ről, nanóról, génsebészetről. Meg egy Tim Leary-nekrlóg. Szerzője a korábbi főszerkesztő, '93-tól „csak” bedolgozó Sirius.

Addigra már túlvolt a médiacsínytevés mintaesetén, az első „VR-zenekaron”, a Simon Third Armmel és Scrappi Duchamppal alapított Mondo Vanilin is. Programjuk Baudrillard szimulációján és hiperrealitás-elméletén alapult: az eredeti nem-eredetiséget hirdették meg. Például R. U.-t – nyilvánosság előtt – Michael Jacksonná kívánták átalakítani (a performance-t az utolsó pillanatban természetesen lefújták), agyonreklámozott, aztán elmaradt koncertek, cybershow-k sora... '94-ben Sirius Trent Reznor (Nine Inch Nails) stúdiójában még egy albumot (IOU Babe) is felvett. Mondanunk sem kel, a lemez máig sem jelent meg!

Sirius filmekben is szívesen szerepel, s kizárólag önmagát alakítja. A Virtuális szerelemben, vagy a tavalyi Titanicon vetített, Iara Lee rendezte Szintetikus gyönyörökben (1995): ez utóbbiban egy fürdőkádban elnyúlva beszél az internet és a www fényes jövőjéről.

És a show-műsorokból se marad ki: Ron Reagan Show, Donahue, CBS Nightwatch...

Hasonlították már – többek között – Andy Warholhoz, Beavishez és Buttheadhez, Voltaire-hez, Charles Mansonhoz és természetesen Timothy Learyhez. Nem alaptalanul. R. U. mindenhol felbukkan, mindenhez hozzászól, publikációinak se szeri, se száma. Írásai jelennek meg az Artforum Internationalben, a japán Esquire-ben, de még a Mondo ellenkultúráját aprópénzesítő, a yuppie-kat megcélzó „hivatalos” cyber-lapban, a Wiredben is. Ez utóbbinak persze nemcsak ő, hanem a komputer-elit, a Digerati más tagjai – Jaron Lanier, Bruce Sterling, az MIT médialaboratóriumát igazgató Nicholas Negroponte – szintén besegítenek.

1995-ben jelent meg a korábbi UNIX-programozó, polgárjogi aktivista és a Mondo „felelőtlen zsurnalizmusát” szerkesztő St. Jude Milhonnel és Bart Nagellel közösen alkotott Cyberpunk-kézikönyv.

A kötet merő szarkazmus, cinizmus, bohóckodás. Hogyan öltözzön fel egy hacker? Bőrdzseki és foncsorozott szemüveg. Milyen ételeket egyen? St. Jude főztjeit. Kik a kiedvenc írói? Gibson, Sterling, de a többit is könnyen kitalálhatjuk. Filmek? Szárnyas fejvadász, Terminátor 1–7 (!), Alien 1 és Alien 3, Johnny Mnemonic, Tetsuo, Videodrome... És természetesen „minden idők legjobb tévéműsora”, az eredeti angolszász Max Headroom. A legszórakoztatóbb játékok vetélkedőjén az aranypálma magától értetődően a Hackernek jutott. Az ideális hard- és szoftver? Nem ismerjük a zsargont? Nos, akkor olvassuk el a hosszas és bombasztikus geek-szótárat.

És a cyber-szekták? Szép számban léteznek. Apolitikusak (Sub Genius, vuduk, rasztafárik, buddhisták, cyber-hinduk, Crowly-t, Genesis P. Orridge-t és a Hermész Triszmegisztoszt zippy pankretisták) és politikusak (anarchisták, zöldek, libertariánusok, disztropiánusok, szélsőbalosok és az összeesküvés-elmélet megszállotjai). Népes egy társaság! Végül cyberpunk-tudományunkat tesztelendő  keresztrejtvények következnek. S ha megbuktunk? Akkor egyhamar aligha kerülünk az elitbe, sőt, Bruce Sterling titkos email-címét se kapjuk meg.

De talán már maga Sirius se cyberpunk többé, hiszen ő is tudja, vége a romantikus kalózvilágnak, az évtized kezdetét jellemző messianisztikus optimizmus helyébe cinikus dekadencia lépett, s a partikon egyre több a gót ruhába bújt, halálfehérre sminkelt múmia.

A halál zord angyala közben Szent Timothy-t is magával hurcolta. A Mester végórái szenzációként vonultak a média-történelembe. Később egy posztumusz könyv is megjelent: Design for Dying. Halhatatlansági teóriák és cybervalóság. A társszerző R. U. Sirius.