Hirsch Tibor
Kevin Costner apokalipszis után játszódó filmjében a postás egyszer sem csenget. Lóháton jár, és az internet szellemében újrateremti az áramtalanított Amerikát.
A jövő hírnöke nyilván fog hozni valamennyit gyártó és forgalmazó konyhájára. Hogy még ki mindenki – társproducerek, kisebb filmes befektetők – részesülnek ebből, ez a főcímből, kísérő brosúrákból megállapítható, de kevéssé érdekes. Hogy vajon bizonyos cégek ott vannak-e legalább a titkos szponzorok között vagy sem, ezt csak jól értesült bennfentesek tudhatják. Ám akár ott vannak, akár nincsenek, hosszútávon nagyobb hasznot húznak ők e filmből bárkinél, és e haszon akkor is övék, ha A jövő hírnöke netán mégsem hozná vissza a befektetett milliókat.
Hogy vannak-e titkos szponzorok egyáltalán? Ha nincsenek, akkor ez a film ajándék. Ajándék a világ talán hamarosan leghatalmasabb piaci érdekcsoportjává növekedő ipari-kereskedelmi-szolgáltató vertikumnak: valamennyi kis és nagy cégnek, mely a világháló épülésében-szépülésében, gazdagodásában-okosodásában, és nem utolsó sorban népszerűségében érdekelt: multimédiafejlesztőktől a kommunikációs óriásokig, számítógép-gyártóktól a filmipar, a televízió és a Web megannyi házasságszerzőjéig.
A jövő hírnökében amúgy egyetlen billentyűt sem ütnek le, egyetlen telefont sem vesznek föl, a kábel a film egyik látványos jelenetében csak arra jó, hogy alkalmi kötélpályaként magát a hús-vér hírvivőt kommunikáltassa két város között.
Ennek ellenére tökéletes internet-propaganda mozit látunk: képes nyelven megfogalmazva pedig egyenesen az egyik kommunikációs világmodell diadalát egy másik felett, melyben a győztes képletet rögtön sok más pozitív értékhez rendeli hozzá a mese, külön bizonyítás nélkül: demokráciához, békéhez, emberséghez, gyerekhez, családhoz, Egyesült Államokhoz. Ez utóbbi, a „patrióta farok” Kevin Costner filmjében már-már viccesre sikerül: a film nézhetetlenül érzelgős pillanatai próbálnák összehozni a hazafiság szép erényét a többi tiszteletreméltósággal, melyet a történet hosszan, önmagát ismételve jelöl ki, újra és újra.
Mert hogy nem csak drága, de hosszú, komplikált mozidarab ez, regényszerűen terjengős irodalmi adaptáció, mely bizonyos érdekességei ellenére messze van a remekműtől. Annyi nézője azonban biztosan lesz, hogy köztudat- (köztudattalan) formáló működése az új mítosz elültetésében sikeresnek legyen mondható, és hogy kövessék más jobb és rosszabb filmek, sorozatok, képregények, közírói elmélkedések.
Csillagos-sávos postabontó
A mese dióhéjban: a „szokásos” világháború utáni jövőben vagyunk, az emberiség amerikai maradéka reményvesztetten tallóz civilizációja nyomorúságos roncsai közt, a tengődő kis közösségeket fasisztoid szabadcsapat, önjelölt diktátor sarcolja. És jön Costner, a számkivetett, aki vándorlásának, menekülésének egy pillanatában lehúzza az egyenruhát a régi világ egy valóságos postásának porladó teteméről, magához veszi annak levelestáskáját, és így, egyenruhásan egy újra létező ország közalkalmazottjának adja ki magát. Blöfföl, hogy enni kapjon, de azután példáján felbuzdulva egyre több fiatalember indul el táskájában a levelekkel, először csak a szomszéd faluba, azután egyre messzebb, számozva, regisztrálva, egy magától épülő „kézbesítő”-hálózat mentén. Végül győz a posta: képletesen és valóságosan is. A hálózat térdre kényszeríti a fiók-diktátort, és vele minden bizonnyal a centrálisan elgondolt, központból kifelé kommunikáló világ régi és bukott ideáját is. Újraszületik Amerika: mely meglelte szervező lényegét, az eszmét, melyet Jeffersontól Tocqueville-ig, Thomas Paine-től Susan Sontagig, Dos Passostól Tom Wolfe-ig senki sem méltatott kellő figyelemre.
Az Egyesült Államok = Posta. Az Államok magasabb ideájáról van szó természetesen, mely mint eszme, érne annyit, mint a kommunizmus, mely tudvalevőleg a villamosítással volna egyenlő...
Itt bizony a villamosítás nem számít, a postás legjobb esetben is lóháton közlekedik. A sapkát, és a sapkára a jelvényt még az új időszámítás előtti bűnös és gazdag korban készítették: a kommunikáció csodálatosan gazdag és jólfelszerelt világában: a ló – a Pony-expressz lovasa akkor jelkép volt: dicső múltat idéző postás-embléma. A filmben a sapka-jelvény megelevenedik, ezzel is bizonyítva, hogy az ISDN-nél fontosabb a jó szándék, műholdnál, üvegszálas-kábelnél többet ér a vágy, a Kapcsolat vágya, mely így is, úgy is szárnyakat ad...
Tisztelet az alközpontnak
Ma már köztudott: az Internet őse az a katonai számítógép-hálózat, melyet úgy terveztek, hogy a nukleáris katasztrófa esetén megsemmisülő, sérülő gócok feladatait a rendszer épen maradt elemei Amerika-szerte képesek legyenek átvenni. Ne legyen tehát központ, mindent tudó fő-fő agy, mely hierarchia csúcsáról más alsóbb beosztású gép-agyakkal és emberekkel kommunikál. Hasonlítson az egész egy előkelő főemlős idegrendszere helyett legalábbis a szétvágható giliszta testfunkcióit irányító hálóra, vagy máshonnan, más hasonlattal közelítve meg ugyanezt, egy korallzátony belső kommunikációs rendszerére – föltehetőleg van ilyen –, mely nagyszerűen szolgálja az élő korall igényeit, megengedve, sőt hasznosítva a rendszerben a bomló és halott zátonyrészeket.
Az atomháború utáni tengődő maradvány-civilizációt sokszor jósolják ilyennek a negatív utópiák, és természetesen az apokalipszis-filmek is, de a szerzőknek mindeddig ritkán jutott eszébe, hogy ezt egy különösképpen korszerű civilizációs építkezési modellként a létező békeidőkre ajánlják. Az Internet és a posztmodern töredékesség dicséretét annak idején a klasszikus anarchizmus sem építhette tanaiba: pedig itt e kettőről mindenképpen szó van.
Mert nem újdonság, hogy elpusztult a modernitás. Higgyük el: a filmben ez felelne meg az atomháborúnak. És nem újdonság, hiszen nem tegnaptól van így, hogy az elbarikádozott kultúra-maradványok posztmodern-címkével vegetálnak külön-külön. Viszont újdonság – ezt bizonygatja nekünk A jövő hírnöke –, hogy ami megmaradt, annak egyszercsak beszélgetni támadt kedve.
Ne legyen többé közepe a világnak, de ne is hulljon szét: az, hogy részei egymással kapcsolatot tartanak, a legfőbb jó, melyért A jövő hírnöke egyszerű tanítása szerint lelkesedni érdemes. Amit a Postás kézbesít, mellékes. Sőt fontos, hogy nem fontos: így tudunk figyelni a lényegre, a kapcsolatra.
Kis testi hiba: a halál
Amíg közepe volt a világnak, onnan valóságos üzenetek jöttek, jelentőség szerint hierarchizálva, illetékességi körök, hozzáférési jogok szerint szortírozva. Katasztrófa lett belőle, avagy lesz hamarosan: így szól a prófécia.
Éljünk és üzenjünk: ez viszont a kívánatos jövő. A létezés és halhatatlanság boldogságában ne törődjünk többé a tartalommal, de legalábbis halasszuk el meghatározását későbbi időpontra. Csak menjenek a levelek, akármiről, akárhová, akárkitől, akárkinek. Akárkitől-akárkinek: azaz élőtől halottnak, halottól élőnek is. A Szép Új Televény-világban, a korallsziget-civilizációban ugyanis kevésbé fontos megkülönböztetni az élőt a halottól: ennek a centralizált, a főemlősi szervezet sémáit másoló kifinomult adatforgalmi múltban volt jelentősége, amikor még a tartalom és a címzettek hús-vér kiléte oly nagy jelentőséggel bírtak. Ha abban a régi, azaz mai korban a postás elhunyt polgár címére kézbesíti a divatáru-prospektust és a gyorsbüfé reklámajándékát, akkor ezt morbid kegyeletsértésnek tekintjük. Aki nem él, annak számára a legtágabban értelmezett Posta nem közvetíthet méltó tartalmat, a halottak illetékességi körét az információ-torta teljességében hiába is próbálnánk értelmezni. A korallzátony-civilizációban, az atomkatasztrófa után viszont magától értetődő, hogy a levelek halottaktól is, élőktől is jöhetnek, halottaknak is, élőknek is küldhetők. Itt mindenki több barátját veszítette el, mint ahány maradt neki. Amikor tehát Costner évtizednyi távolságból levelet hoz, a címzettet már nem foglalkoztatja, hogy aki küldte, túlélte-e a világégést. Hogy levél jött, az önmagában érdekes. Ha halottól jött, vagy halottnak megy, akkor annak is kijut a dicsőség: segít az újmódi Posta követelte nagy nyüzsgést beindítani és fenntartani.
A Web ma, békeidőben, az atomkatasztrófa terhes múltja nélkül sem épül úgy, hogy élők és halottak elkülönítésével bíbelődhetne. Hálózati barangolásaink közben milliónyi arccal – szó szerint arcképpel találkozunk, hozzá mellékelt kedvenc ételekkel, kutyákkal, sportokkal, szexuális szokásokkal, életek és személyiségek kommentált kép-montázsaival. Közhely, hogy aki honlapot, web-site-ot készít, hazudhat: lehet nő helyett férfi, csúnya, aki szépnek, öreg, aki fiatalnak mondja magát, lehet csoport, aki egyénként mutatkozik be, hús-vér ember, aki intézményt játszik. Arra viszont ritkán gondolunk, hogy az ismeretlen üzenő hazudhat önhibáján kívül is.
Tudniillik, lehet, hogy halott.
Ha milliónyi készül a honlapokból, és ezek ideig-óráig a hálózaton maradnak, akkor az ilyesmi elkerülhetetlen. A kép, a személyiség-montázs ettől még érvényes, csak nem a múló időben kell értelmeznünk, nem szabad arra gondolnunk, hogy valaki, akit a képernyőn látunk, tényleg főz is a mellékelt ételrecept szerint.
Ahogy az atomkatasztrófa utáni szerencsés levélcímzett is nagyvonalú a levél tartalmát, a tartalom érvényességét illetően, annyira van szüksége a mai internet-használónak is nagyvonalúságra, méghozzá éppen realitás, virtualitás, továbbá élet és halál dolgában.
A halott és eleve nem létező üzenők amúgy tehetnek jó szolgálatot a barangolónak: az ételrecept lehet finom, a kép lehet szép, a baráti kapcsolatok mellékelt listája pedig tényleg továbbvisz, újabb élő, cyber-élő, esetleg valóságosan halott üzenőkhöz, hogy ezzel a Nyüzsgés, a korallzátony-civilizáció legfőbb értéke a megfelelő, sőt, diadalmasan növekvő szinten boldogítsa e civilizáció tagjait.
A televény, a korallzátony-létezés varázsa valószínűleg mindenkit megérint, aki néhány éjszakát átvirraszt a világhálón barangolva. Halálnak és halhatatlanságnak egyszerre van köze ehhez a világhoz, melyet természetesen pontosan érezhet az is, aki nem keres hozzá hasonlatot. Néha gazdag, sűrű külsőbelső kapcsolatokat kínáló helyekre jutunk, néha megkövesedett korál-csonkokhoz. Megannyi web-site éppen épül, hirdeti a kicsiny animált embléma, ám ezek közül sokat nem is fognak befejezni: torzók maradnak. Mások átalakítás közben váltak zavaros ronccsá. Néha csak egy jelzést találunk a kiválasztott helyen, utolsó üzenetet: megszűnt, elköltözött az, amit keresünk, próbálkozzunk máshol. A romok, beállványozott roncsok, és emléktáblák mellett még ott vannak a Csipkerózsika-kastélyok is: virágzónak tűnő külön multimédia-televények, képpel, szöveggel, hanggal. Felirat biztat, jöjjünk vissza holnap, jövő héten, hagyjunk üzenetet, beszélgessünk. Látszólag élet van itt, valóságban kővé dermedt minden. Ha nem is száz éve, hát valamikor 1996-ban. Azóta a gazda eltűnt: ha él, akkor máshol épít és üzen: kézbesítői szenvedélyéről, ahogy a Postás ifjú tanítványai filmben, bizonyára ő sem mondott le.
Ami az Interneten halott, az attól még a nagy egész életének része. Ha más funkciója nincs is, csak annyi, hogy összeköt, ahogy az elmeszesedett korall-ágacskák. Semmi sem zsákutca, mindenhonnan tovább lehet lépni, mindenhonnan el lehet kezdeni, és újra lehet kezdeni.
Csepp és tenger, vagy amit akartok
A Háló békeidős jelene tehát nagyszerűen megfeleltethető egy igen sajátos világkatasztrófa utáni újjászületési szcenáriónak. A Postás meséjének.
Első szabály: bárhonnan elkezdhető, bárki elkezdheti. A filmben az egyik postás leteszi az esküt a másik postás előtt. Ennyi az egész. Hozzá blöff-szöveget mond, kitalált elnök kitalált rendeletére hivatkozik.
Második szabály: a roncsokat nem eltakarítani kell, hanem „körbekommunikálni”. A halottak jól megférnek az élőkkel a televény halhatatlanságában. A postás csontváztól veszi át az első adag halottaktól érkező levelet, halott ország, halott közszolgálataira hivatkozva lát munkához. Az intézményi és magán-tetemek mind-mind segítik őt küldetésében.
Harmadik szabály: ha egyszer nem lesz kitüntetett agya a csoda-hálónak, akkor mindennek kéznél kell lennie mindenütt, ami manapság valahonnan fentről és középről érkezik. Amit ma a kultúra, a szórakoztatás, az információ kitüntetett centrumaiból kapunk.
A Postás a katasztrófa előtti világ számos tárgyi maradványát használja, gyakorlatiasan, de tisztelettel, az öngyújtótól a vízierőműig. Egyedül a televíziós készülékre és a mellette porladó program-füzetre tesz gúnyos megjegyzést rögtön a film elején. Akad még egy másik jelenet, melyben a gyilkos szabadcsapat mozit néz. Egy bányató partját üli körbe a tömeg a képet, A muzsika hangjai ócska kópiáját középről, egy szigetről vetítik. Hollywood nyomorúságos reprodukciója volna ez, világpusztulás után, csak itt, ahol a kultúrdiktátor és alattvalói még gyakorolják régi szerepüket. Szánalmasak és félelmetesek, de a jövő nincsen velük. Nincs a televízióval, nincs a mozival.
Az új világhoz a giliszta- és korallsziget után még egy analógia kínálkozik, melyből az elpusztíthatatlannak szánt fejnélküli komputer-hálózat alkotói valóban nyertek ihletet annakidején: ez a hologram-kép volna. A hologram, melynek szilánkjai is az egészet mutatják. Vagyis benne a kép maga örökös biztonságban van. Összetört a civilizáció? Legkisebb szilánkja is elég, hogy újjászülessen. A legfőbb központok tudásából minden, ami igazán számít, kiolvasható a helyi szerverek tükreiből, alsóbb hálózatokon kering. A világ a gazdagabb honlapokban benne van, és ahogy A jövő hírnöke sugallja: amit a kicsiny elbarikádozott falvak a lovaspostással üzenni képesek, az éppen elegendő. Örüljünk a levélnek, nézegessük a tetszetősen rajzolt címet, a cirkalmas betűkkel írt feladót. Tapogassuk meg: benne fotó, hang, szöveg, félamatőr mozgókép, ami nyilván egyre bőségesebb és jobb minőségű lesz, de ha nem, azzal, hogy megérkezett, hogy az élőt és holtat, a roncsot és a félig készet jókedvű nyüzsgésben egyesíti, már úgyis teljesítette feladatát. A borítékot kritikus szemmel többé ne nyissuk ki. Majd egyszer. Nagyon sokára.
Mindezt egy mai mozgókép üzeni nekünk. Értéke százmillió dollár. Hollywoodból küldték. A Központból.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/04 31-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3661 |
