Nádori Péter
Párbeszéd; Szevasz, Vera – filmek, jelenetek, amelyeket megmutathatunk egy mai nagyon fiatalnak, ha azt szeretnénk, hogy megértse, mi történt itt az utolsó ötven évben.
Végignéztem Herskó János legendás magyar- és svédországi filmfőiskolai tanár öt egész estés filmjét, amelyeket még úgynevezett disszidálása előtt, idehaza – itthon – forgatott, és az volt az érzésem, hogy amit végig kellene gondolni, az valami ilyesmi lehet: viszony és tanulság. (Hozzáteszem még, hogy tehát a filmek; nem az ember vagy emberek, nem döntések és személyiségek, nem a kultúrpolitika, nem a KGST, a nosztalgikus-önsajnáltató felsorolás folytatható lenne nagyjából akármeddig..., nem a Túró Rudi.) Hozzáteszem még, hogy a probléma természetesen az én problémám, aki az érett Kádár-korban nőttem fel, a probléma az úgynevezett utókor problémája, nyilván, nem a Herskó problémája, nem is a filmeké, melyek vélhetően – ám számomra megítélhetetlenül – adekvát módon létezhettek a maguk idejében, a maguk akkori, adekvát problémáival, letűnt viszonyok közt, más tanulságok reményében.
A város alatt, 1953
Ezt a filmet, 1953-ban a Nagy Imre-programot követően mutatták be, s a szakirodalom olyan nüanszokra hívja fel a figyelmünket, hogy például a reakciós mérnök itt – szemben a desztillált zsdanovi ideálfilmmel – nem fasiszta szabotőr, csupán trehány és beleszarós, s hogy a munkások zömét nem a „becsület és dicsőség”, hanem a fizetés motiválja. Utóbbi tényező, ugyebár, kimondottan előremutat a hatvanas évekbe. E mozi a metróépítés alkalmából készült, s az említett finomságok ellenére is vérbeli sematikus akció-propaganda. Van benne minden; mint a búcsúban: generációk, életszemléletek csapnak és fognak össze, helyt van állva a munka frontján, szemérmes szerelem szövődik, épül-szépül a főváros, Szirtes Ádámnak annyira becsületes az arca, hogy szinte fáj (ráadásul olyan férfias-népiszármazású-öntudatosmunkás-hegyeseket köp a kocsmában, hogy az ember már csak ezért is szeretné példaképéül választani), és az összes figura (intrikus inkluzíve) oly naiv, mintha húsz éves koráig egyikük se jött volna fel a keszonból.
Két emelet boldogság, 1960
A sztahanovista filmek persze hülyének nézték az embereket, hiszen olyan világot pakoltak eléjük, ami nyomokban sem emlékeztetett az őket körülvevő valódira. De az embereket a Mágnás Miska is hülyének nézte, nem beszélve arról a sokezer filmről, amit a hollywoodi ipar fennállása során előállított. Elámulhatunk megint: a szovjet típusú filmgyártás ezekben az években számos jellemzőjében pontosan olyan volt, mint az amerikai. Emlegetik, hogy a negyvenes, ötvenes évek szovjet (és magyar) filmjeinek némelyikét egyszerűen a „dramaturgiai munkaközösség” írta, a „rendezői munkaközösség” rendezte. De ugyancsak a negyvenes-ötvenes évek klasszikus amerikai filmjei esetében sem volt ritka a hat-nyolc forgatókönyvíró, két-három rendező. Nem úgy mentek a dolgok akkor, mint manapság.
A Két emelet boldogság, melynek főcímét már a Kádár-címer dekorálja, bonyolultabb képlet, mint A város alatt: jobban van megírva, kezdjük azzal. Vígjáték egy újonnan épült házról, ahova fiatal párok költöznek be, akadályokat kell leküzdenie, mert családon és házon belüli konfliktusok adódnak, a néző sokat röhög. Kritikának álcázott blődli, blődlinek álcázott kritika. A sztahanovista film nem hazudik, mert nem akar mondani semmit: a sztahanovista film részben át akarja alakítani a néző politikai tudatát, részben pedig tetszeni akar a pártbizottságnak. Olyan, mint az iskolatévé: szórakoztatva nevel. A Két emelet boldogságnak reálisabb elképzelései vannak arról, hogy mi a bánat is voltaképp a szórakoztatás, de képei árulkodóak. Ugyanazok a daruk, ugyanazok a rónák papírmasé lakóteleppel: a végén minden jóra fordul, a termelés folyik, épül-szépül, stb.
A Kádár-korszak kezdete sok tekintetben nem 1956-ban volt, hanem 1948-ban, persze, és nem azért, mert néha Kádár Jánosnak hívták a belügyminisztert: a kádárizmus, jól tudjuk, a rákosizmus folytatása más (és nem más) eszközökkel. Ha összevetjük a két filmet, valóban ez tűnik fel: a módszer más, nemcsak elviselhetőbb, hanem kifejezetten kellemes, de a korai Kádár-érában készült darabnak ugyanúgy (politikai) célja van, nem pedig (művészi) oka, mint a sztahanovistának.
Ez azonban nem minden. A film egyik legmulatságosabb jelenetsora a bevezető rádióriport: nyálas műsorvezető tényeken és embereken egyként átgázolva, felületes-szervilisen ünnepli a „megvalósult beruházást”. (Herskó 1956 utáni filmjeinek mindegyikében – illetőleg: a Gelléri Andor Endre novellájából forgatott, 1958-as Vasvirág kivétel – előkerül, a valóság rögzítésének, írott, hangos, képes dokumentálásának valamiféle reflexiója; erről kicsit később.) Ha kicsit erőltetem a tartalmakat, akkor lehet ez rejtjelezett önvallomás, segélykiáltás, éppúgy lehet azonban a mély cinizmus megnyilvánulása is. Hiszen a Két emelet boldogság pontosan ilyen: ott van az orra előtt a valóság, de mivel úgy tudja (politikailag), hogy ilyesmivel kísérletezni sem érdemes, tudomást sem vesz róla, légből kap inkább valami bárgyú maszlagot.
Párbeszéd, 1963
A Párbeszéd épp e tekintetben hatalmas különbséget mutat: ez a film keményen nekiveselkedik. Két dologról szól: magánéletről (szerelmi háromszög) és történelemről (kommunista szemmel), s bár nagyjából annyi kétséget kelt, ahány képkocka van benne, feltűnik, milyen elegánsan egyben marad a két téma, ami pedig a hasonló magyar filmeknek ritkán szokott sikerülni. Ugyanakkor.
Hogy milyen volt a forradalom hivatalos utóélete a hatvanas években, arról én nem nagyon tudok (a hetvenesekben leginkább generálkuss volt, javítsanak ki, ha tévedek). Ha ezt a filmet bemutatták, akkor nyilván muszáj volt beszélni. Végig a magyar történelmen: a koncentrációs tábortól az újjáépítésen, a szakérettségin, a koncepciós pereken, a rehabilitálásokon át a forradalomig és tovább, előre a hatvanas évekbe. Én meglepődöm, ha ilyet látok: néhány évvel a forradalom után ki lehetett vinni több száz statisztát az utcára, és lehetett mondani nekik, hogy ordítsák, „Kossuth-címert akarunk!”? A Párbeszéd tudja, mi a probléma, és a maga határozott, de tépelődő reformkommunista világnézete szerint nagyon alaposan foglalkozik vele. Sokáig tátott szájjal néztem, mert a fiatal kommunista házasok meggyőződése hihető, az 54-56 közti történések ábrázolása hihető, a forradalom napjainak sűrítménye hihető és árnyalt, komolyan mondom, a nyolcvanas-kilencvenes években készült 56-os filmek többségénél okosabbnak és összetettebbnek mutatkozott az egész.
Itt arról van szó, hogy egy harmincas pártmunkás, későbbi katonatiszt feleségül veszi azt a még tizenéves lányt, aki a lágerből szabadulva egyenesen az MKP irodájára ment új családot keresni, rövid boldogság után a férfit bebörtönzik, majd kiengedik, a kapcsolatuk tönkremegy, jön a forradalom, végül egymásra találnak. (A Szerelem persze jelentősebb film, de tartok tőle, hogy az élet sokkal több ilyen történetet termelt, mint olyat.) Ám eközben: a forradalom „zűrzavarát” tapasztaló férfi jobbra-balra hitet tesz amellett, hogy a kommunizmus – bár feltétlenül másként, de – folytatandó s nekiindul Szolnokra megkeresni az igazi kommunistákat. Legközelebb pufajkásként, majd egy közelebbről meg nem határozott munkás-paraszt-forradalmi akármi tagjaként látjuk viszont. A film minden eszközzel igyekszik érzékeltetni, hogy józan eszét, tisztességét ilyen minőségében is megőrzi (igazoltat egy presszóban, de szól a zongoristának, hogy játsszon nyugodtan, továbbá a bizottságban a megtorlások ellen emel szót), de a film ebben a kulcsfontosságú periódusban nem figyeli és követi hősét, hanem drukkol neki: ide, a közepére csúszik be az a hitvalló nagymonológ, melynek szövege és színészi megvalósítása egyaránt A város alatt kulisszahasogató brosúraszövegeit idézi.
Egyrészt vannak a filmnek olyan jelenetei, amelyeket szívesen megmutatnék egy mai nagyon fiatalnak, ha azt szeretném, hogy megértse, mi történt itt az utolsó ötven évben. Másrészt ha akkor vagyok egy bebörtönzött vagy kivégzett forradalmár hozzátartozója, sírógörcsöt kapok a hipokrízistől, ami a pufajkásokat intelligens béketeremtőknek állítja be. Egyrészt az a film veleje, hogy a rákosizmus tönkretette az embereket, másrészt az, hogy a kádárizmus viszont megmenti őket. Egyrészt, másrészt – persze hogy a Kádár-éra legfontosabb szavai. A Párbeszéd valóban beszélni akar, s bizonyos pontjain sikerül is neki, de rossz szellemként kísért tovább benne a propagandisztikus szándék.
Még valami: ebből a filmből sugárzik az, amit ma úgy nevezünk: baloldali meggyőződés, és ezzel akkor sem volt semmi baj. Nem tudom, hogyan íródott a forgatókönyv. Nem tudom, hogy a szerelemről meg a forradalomról akart-e szólni, és aztán bele kellett tenni a pufajkás-epizódot, hogy egyáltalán lehessen beszélni, vagy éppen fordítva: az agitprop szöveg köré kerítették az édesbús történetet. A kádárizmusban az a rettenetes, hogy ez valószínűleg nem mindegy.
Szevasz, Vera, 1967
Nem volt feltett szándékom, hogy ilyenfajta társadalmi-politikai fejtegetésekkel taglózzam le ezeket a filmeket, ám túl jó alanynak bizonyulnak. Herskó nem stílusművész, nem lehet megismerni a képkivágásait, nincs monomániája (legfeljebb maga a film), viszont az idő előrehaladtával egyre inkább mutatni és közölni akar, válogat az eszközökben, s mindezek (plusz a magyar filmgyártás sajátosságai) következtében minden munkájából messzire kiabál a kor, amelyben készült.
A Szevasz, Vera tárgya (ahogyan a Párbeszédé), akárhogyis, de a forradalom: a háború utáni Magyarországon felnőtt egy teljesen más (mihez képest más? Hát úgy az egész miskulanciához képest, nem fogom ezt magyarázni) nemzedék. A film nem generációs szakadékról vagy ellentétről beszél, ennél sokkal bizonytalanabb. Mintha azt keresgélné, hogy mit is kell keresgélni. Én úgy láttam, éppen a bizonytalanság változtatja a film bizonyos hibáit erényekké. Itt ugye az történik, hogy egy fiatal pesti lány gyümölcsszedő építőtáborba utazik, de részben szerelmi gondjai vannak, részben a maga csendes módján igen önfejű, minek folyományaképpen összevész a táborvezetővel, „fehér kezecskéivel kihúzza a szarból a mező-gazdaságot” (nagyon szép mondat), egy halálosan beteg asszonyt elvisz a lánya esküvőjére, táncol, énekel, berúg, erőszakoskodnak vele, autóstoppol, elveszíti a szüzességét, meglátogatja a szüleit és elalszik. Van ugye a termelési szál, ez végigvonul a Herskó-oeuvre-ön (A város alatt másról sem szól, a Párbeszédben fontos funkciót tölt be egy automatizált gépsor, a Vasvirágban egy kelmefestő műhely; gyönyörű üzemi felvételek láthatók mindegyikben), de a barackkonfliktus ebben a filmben egyszercsak elfelejtődik, pedig még van benne anyag. Hiányolhatnák a kifejletet, ha nem éppen erről volna szó: ami eddig érdekes volt, immáron nem az.
Van továbbá a filmben egy formai bakugrás is, az a bizonyos „középső nyolcas”, a lakodalom. Pokoli, magyar vidéki bacchanália, eszelős hang- és képzavar, melyben részben számos lelki történés zajlik, részben kapunk egy olyan pillanatképet kis hazánkról, amit sem tisztán játékfilmes, sem tisztán dokumentumfilmes eszközökkel nem lehetett volna létrehozni. Ez a film sok mindent észrevesz, amit a korábbiak nem vettek észre. Véletlenül sem minősít, csak bámul, hogy a pártiroda mellett nyílik a plebánia, hogy a násznép egy beatkoncertet követően gyors egymásutánban népdalokat, kuplékat, magyar nótát és mozgalmi dalokat énekel.
Ez a film teljesíti egy jól sikerült road movie számos kritériumát: kóválygó hős, találkozások, ismerkedések, felfedezések, különös életet folytató helyi erők, ágyjelenetek. Elég messzire kerültünk A város alatt bociszemű odaadásától, mely szerint: „Itt mindenki olyan becsületes!”
N.N., a halál angyala, 1970
A Párbeszéd férfi hőse a film egyik leghitelesebb jelenetében arról beszél, hogy a börtönben folyamatosan önéletrajzokat írattak vele rabtartói, és az egyre hosszabb és bonyolultabb szövegek fogalmazása közben egy idő után kezdte egyáltalán nem tudni magáról, hogy kicsoda. Az N.N. mintha ennek a metaforának lenne részben könnyed, részben igen mély tanulságokkal szolgáló kibontása. Nincs már szó mozgalomról és termelésről, közelről nézzük a magánéletet. Az N. N. nem elkötelezett film, hanem a mindennapok elmebajának és élhetetlenségének abszurdleképezése. Korszerű neurózis. (A dokumentált polgárok életébe behatoló dokumentátor ábrázolása pedig kifejezetten a századvégi média dilemmái felé mutat.) És megint egy vígjáték, néhol abszurditásba forduló nemzedéki önvizsgálat. És megint egy sokszereplős párkapcsolat-rendszer, mely azonban ezúttal – a szereplők más irányú elfoglaltsága miatt – összeomlik, és egy népszerű, sikeres férfi komplett hülyét csinál magából. Nem szeretném ideírni, hogy a Kádár-rendszer becsődölt, méghozzá először is morálisan, mert ez sem nagyon egyszerű. Utálom, utálom, utálom, és ezekben a filmekben benne van, hogy miért. Eleinte maguk a filmek is az utálat tárgyai (még ha mai szemmel nézve leginkább nagyon-nagyon viccesek is), aztán meg kezdenek éppen beszélni az utálat tárgyairól. Mintha itt mégis eljutott volna valaki valahonnan valahová.
Egy régi anekdota szerint Laux Józsefet, az Omega egykori dobosát, az LGT népszerű és sikeres alapítóját megkérték egyszer, mondaná meg, mit jelent a zenekar nevében a Locomotiv után a GT. Gran Turismo; felelte Laux.
Aztán disszidált.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/09 22-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=366 |
