Muhi Klára
Nemzedékhez, trendhez, elsőfilmhez pénz is kellene. Indulótőke nincs: marad a muszájszabadság.
Sehol egy normális film! Ezt a tömör ítéletet számtalan szájból hallottam a Szemle forgatagában. A „normális film” persze kicsit slendrián esztétikai kategória, de azért értjük. Jó színészek játszanak jó jelenetekben, s valami nagyon szorosan rám tartozó dolog bonyolódik a vásznon. A kép pedig nem akar szétesni apró pontokra, puha, árnyalatokban gazdag, mélysége van, egyszóval celluloid alapú. Ilyen filmeket tényleg nemigen látunk a Filmszemlén évek óta. A legtöbb játékfilmet tulajdonképpen évről évre a „kísérleti-kisjátékfilm” kategóriában kellene indítani, hogy ne hozzák kínos helyzetbe a mozifilmre számító nézőket. A filmgyártás kísérletivé nyomorított állapotából okszerűen következik, hogy ebben a szekcióban már jó ideje többnyire izgalmasabb, működőképesebb dolgokat látunk, mint a játékfilmek között. A kreativitás, a financiális lehetőségek, a gyártási feltételek ma szinte csak ebben a szabad kisformában vannak úgy-ahogy összhangban. Tizenegy kísérleti, illetve kisjátékfilmet engedett idén versenybe az elő-zsűri. A legtöbb film – Enyedi Ildikó (Tamás és Juli), Forgács Péter (Csermanek csókja), Gárdos Péter (Az üstökös) munkáján kívül valamennyi – huszonöt-harminc éves, főiskolás vagy nemrég végzett rendezők munkája.
Ezúttal beszéljünk csak róluk! Mert ők az a generáció, „akikért a harang szól”, de félő, hogy nem elég hangosan. Durst György (a Duna Műhely vezetője), mint afféle „ceterum censeót”, egy ideje minden létező fórumon elmondja, filmhez, elsőfilmhez kellene őket juttatni mielőbb. Mert tarthatatlan állapot, hogy évről évre egy-egy negyven felé járó kollégának kell odaítélni az elsőfilmes díjat.
Idén Mispál Attila, Hajdu Szabolcs, Nagy Kata, Komár István, Sára Juli, Rohonyi Gábor, György Norbert, Pálfi György juthattak szóhoz abból a generációból, amelyik a tökéletes űrbe érkezett. Egy olyan pillanatban, amikor a magyar játékfilmgyártásra szánt összeg egészéből nem telt volna ki a Szemle egyetlen „normális” filmje (értsd, mint fent), Makk Károly Játékosa. A televíziók képviselői a Szemlén tartott sajtótájékoztatón tulajdonképpen nyíltan és szinte egyöntetűen kimondták, nem érdekli őket az a típusú szellemi termék, amelyet a magyar filmesek manapság kínálni tudnak, mivel reklámértéke többnyire nulla. A médiatörvény által rájuk kényszerített magyar filmes kvótákat pedig, legalábbis a kereskedelmi csatornák, saját gyártású magyar szappanokkal fogják letudni.
Ki mondja meg ehhez képest, hogy egy-egy pályakezdő rendező megszólalásának mekkora tétje van? Felfoghatatlanul nagy. Tehát semekkora. Muszájszabadság az övék. S ezek a félfilmnyi darabok is, melyek között egyébként kevés az igazán jó, egyéni művészi stratégiákról árulkodnak inkább. Izolált eredményekről, magányos szamurájküzdelemről. Összkép nincs. Trend nincs, közös hang sincs. Hogyan is lenne, az is pénz- és lehetőségfüggő. A régen kimúlt, de példaértékű „német újfilmet” említhetnénk, az utolsó európai újhullámot: indulásánál több száz (!) fiatal rendező startolhatott. Vagy a negyedszázadig töretlen színvonalat hozó BBS-t, mely minden évben egy magyar játékfilmnyi összeget – mai áron, mai arányokon elképzelhetetlenül sok pénzt –, nyolcvan, százmillió forintot (!) költhetett a pályakezdőkre.
Összkép helyett legfeljebb ha sejtelmeink lehetnek arról, hogy miféle irányokba indul/indulna el ez a megszületni nem igen képes fiatal nemzedék. Mit gondol a képről, a történetről, a filmes hagyományról?
Az idei termés alapján úgy tűnik, fontos például a mese. Mindegy, miről szólnak a filmek – egy piaci világ kis-realista figuráiról (Pálfi György: A hal), minden korok művészalteregójáról, a cirkuszi illuzionistáról (Rohonyi Gábor: A bűvész), az őskőkort s a kínai selyemfestőket idéző ezredvégi graffitirajzolókról (Mispál Attila: Altamira), egy takarítónő és egy vendég furcsa találkozásáról (Nagy Kata: Benda színész eltűnése) – mesévé kerekedni, zárulni kíván a cselekmény. De a mese legtöbbször nemcsak a képsorok biztonságos tartóvázaként fontos. Az „egyszer volt, hol nem volt” közeg is vonzó. A legtöbb optikai erőfeszítést láthatóan sokan azért tették – Mispál, Rohonyi, Sára Juli az Apa győzben, György Norbert a Gabika és Hugóban, hogy eloldják történeteiket a jelentől. A világ filmtermésével egyébként ez mintha szinkronban lenne.
Mindehhez mérhetetlenül gazdag forrás lehet a filmes hagyomány, amely érdekes módon szinte egyáltalán nincs jelen ezekben a filmekben. Amikor két évvel ezelőtt Iványi Marcell Szél című darabján Jancsó hatását véltem felismerni, egyszerűen kikérte magának.
Oka volt rá. Előbb készült a filmje, minthogy látta volna Jancsó műveit. S ha látja? Talán elmegy a kedve saját tervétől? Nem kizárt, hogy olyan pillanatban vagyunk, amikor a hagyomány valamiért használhatatlannak tűnik. Egyedül Sára Juli Apa győz című filmjében épült fel olyasfajta szürreális világ, amelyet már évtizedekkel előbb készre kalapáltak, (Fellini, Bergman, nálunk Maár Gyula), és kétségtelen, Kornis Mihály azonos című novellájának láthatóan nagy elszánással és műgonddal készült feldolgozása valami múzeumi levegőt árasztott.
Közel s távol senkit sem érdekel a műfaji film sem. A magyar nézőt az induló rendezők bizonyosan nem a biztonságos zsánerklisékkel szeretnék elcsábítani. Nagy kár! Jó ideje már a legtöbb nagy dobás a nemzetközi porondon – a Ponyvaregénytől a Chunking Expresszig – „originális” és „konvencionális” gyanús határvidékén készül.
Más olvasatban: éppen ez a legszívósabb, legmegkötőbb magyar filmes hagyomány. A zsáner merev tagadása.
Sokan használják viszont a lassan hagyománnyá összeálló klipműfajt, melyet a világ filmes élvonala mára teljesen magába szívott. Mire jók a klipkonvenciók, az a fajta szabadság, töredékesség, amit a klipek találtak fel? Egy éjszakai Mélyvízben, ahol a klip volt terítéken, Tímár Péter, aki a Moziklipben több mint tíz éve először tette fel ezeket a kérdéseket, arra jutott, hogy a klip zsákutca a film számára. A fiatalok ma mást mondanak. Hajdu Szabolcs Necropolisában van például egy nagyszerű passzázs. Árkos szemű nyurga fazon vonul a kietlen, fényképezhetetlen lakótelepi tájban. A hosszú fahrt mindig elveszíti, de ő, mint egy zombi, újra és újra feltámad a képen. Jó nézni a virtuóz bújócskát, de a fiút is képes elmondani ez a képsor, mely nyilvánvalóan a klipekből született, s nem Antonioniból, igazi mozi volt mégis. Komár István szenvedélybetegekről szóló Semmittevője is leginkább hosszúra nyúlt klipre hasonlít. Szabad kísérlet, hogy tűri-e egymást a százféle kép, a naturalistán fogyóbicikliző nagymama, a felülről fényképezett lánykórus, a focidrukkerekről készült nagyfahrt... Egy jó szövegbe/zenébe tördelve: nagyon is. Rohonyi Gábor mindenekelőtt aktív kliprendező, mégsem tudta igazán kiaknázni saját műfaja lehetőségeit. A diplomafilmnek készült Bűvészben kicsit szerencsétlenül találkozott a klipeknek egy elkoptatott rétege egy kissé konzervatív irodalmias sztorival.
Ki tudná megmondani, hogy annak a néhány producernek, aki filmet fog majd rendelni ettől a generációtól, mi lesz a fontos? Vélhetően a személyes hang és a biztos kéz. Ha én producer lennék, Hajdu Szabolcsot a Necropolis alapján például számontartanám. A legszemélyesebb darabot csinálta az egész kisjátékfilmes mezőnyben. Valaki a Szemlén egyenesen a magyar Trainspottingként üdvözölte filmjét. A Necropolis zilált volt, tépett, lehetetlenül poénkodó, hol fekete-fehér, hol színes, de mégsem a képek voltak itt a legfontosabbak. A közepén úgy tíz percre elromlott, megbicsaklott ugyan, de aztán megint nagyon izgalmas lett. Olyan üresen szabad, mint a legjobb angol amerikai kultfilmek. Rémes alakokat mutatott meg, akik itt nőttek fel a lakótelepi huzatos ketrecekben, akiket mindennap látunk, s akikről fogalmunk sincs, hogy kicsodák. Ketten is meghalnak a Necropolisban. De magyar filmben nem láttam még ilyen pontosan, hogy a halál ma mennyire nem érdekes, hogy mennyire devalválódott.
Talán Mispál Attila az egyetlen fiatal rendező ma, akinek úgy-ahogy épül a pályája. Aki talán ott tart, ahol tartania kell. Kisjátékfilmjei évek óta nagyon jók. Az Altamirában ugyanarra tapogatózik, mint Enyedi Ildikó meg Kamondi Zoltán készülő filmjeikben. Korokat összerántó archetípusokkal mond egyszerű mesét. Mispált mindig a minőségi kép, az új kép érdekli. Két évvel ezelőtt az Angstban teljesen váratlan látványt produkáltak az operatőr Nagy Andrással. Az ipari kamerák torzult roncsképeiből állítottak elő valami igen felkavaró filmes minőséget. Az Altamirának a graffiti a vizuális alapanyaga. A graffiti, mely mindig vad, érzelmesen ízléstelen, nemzetközi és kollektív. Egylényegű tehát a mozival. Egészen magától értetődő, hogy felfedezte végre valaki a kamera számára. Ha én producer lennék, Mispált feltétlenül kipróbálnám egy első filmben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/04 17-18. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3658 |
