Simó György
A magyar dokumentumfilm nem váltott rendszert: kitart a vesztesek, a megalázottak mellett.
mottó: „Magyarország él, kínlódik ugyan, de boldogul.”
Miközben a magyar sajtó és az értelmiség jelentős szellemi és nyomdai erőket mozgósít annak tisztázására, vajon milyen elitek és hogyan taktikázták végig az elmúlt több mint tíz évben a rendszerváltás időszakát, a dokumentumfilmesek makacsul és kitartóan az ország másik felére koncentráltak: nem érdekelte őket, hogyan jöttek létre a semmiből lett milliárdos vagyonok, a menedzseri-ügynöki-tévéshow viselkedésminták, honnan a milliós autók és szivarklubok, az sem, miként zajlott a mára „növekedési pályára” állt, „sikerre ítéltetett” magyar gazdaság története. Nem vagy alig érdekes számukra azoknak a története, akik valahogy „fönt” boldogultak: a magyar doku elsődlegesen a hátrányban levők, boldog-boldogtalan kisemberek és a lassan változók sorsa iránt érdeklődik. Érzéketlen a mind fontosabb „felszín” iránt: ezt ráhagyja a tévére, a reklámra, az utcára. A magyar dokumentumfilmesek a Láthatatlan, Igazi Embert keresik. És néha meg is találják.
Húsz magyar film szerepelt a 29. Magyar Filmszemle dokumentumversenyében, többnyire közepesek, néha jók, egy pedig nagyszerű. Tematikájuk viszonylag egyszerű: múltból jött emberek, városfilmek, bolondok, hétköznapi hősök. Emblematikus, korszakhatároló film csak egy van köztük, de az is elég: Almási Tamás évtizedes ózdi munkájának összefoglalása a Tehetetlenül. „A forgatás tíz éve alatt Magyarországon rendszerváltás történt, kiépült a demokratikus intézményrendszer, a sajtó szabaddá vált, a gazdaság szerkezete átalakult, az ipari termelés dinamikusan növekszik... Magyarország az Európai Unióhoz való csatlakozás küszöbén áll” – világít a felirat a film végén.
Ennyi?
Nem egészen. Almási filmjében az utolsó, kimondott szavak nem ezek. Még a felirat előtt egy nagyon elfáradt ember, anyagvizsgálóból lett polgármester, ózdi patrióta így fejezi be a filmet: „Adja Isten, hogy ha majd egyszer egy magyar filmrendező arra adja a fejét, hogy tíz éven keresztül Ózdról filmet forgat, ne higgye el, ami 1987 és 1997 között történt Ózdon.”
Egy város keresi a gyilkosát.
Pedig nem indult rosszul: ’87-ben még állt a gyár, izzott a vas, élt az olvasztármítosz, Ózd élte a szocialista termelés betyárromantikáját: reggel ötkor kelés, hat előtt egy feles a haverokkal, aztán a kohó. Kettőkor dudaszó, munka ünnepén majális, tizenháromezer dolgozó szorgos keze termeli a veszteséget. Kemény, szabályokkal és a munka tiszteletével határolt élet, és mindenekelőtt: biztos megélhetés. Az ipar és a munkások városa – de nem ideológiai értelemben. Az elvtársak persze hülyék, rossz helyre költik a pénzt, húzatják a cigánnyal, fehér asztal mellett hadoválnak, sebaj: a lényeg a biztos megélhetés.
Almási filmje ennek a biztonságtudatnak a fokozatos elvesztését dokumentálja – és eközben sok minden mást is. 1987 óta Ózd megélt mindent, ami a „szerkezet-átalakítás” fehérgalléros bűvszava mögött lapult:
Kádár-klón, volgás vezérigazgatót, reformszocialista miniszteri biztost, a helyi érdek és a központi akarat iszapbirkózását, a gyár és a termelés lassú erodálódását, a népi vállakozók (Petrenkó) bumfordi-hősies erőfeszítését, privatizációt, németek be- és kivonulását (sok nem maradt utánuk), a leállt gyár kísértetkastéllyá pusztulását, a fizetett és éhkoppos munkanélküliség rohasztó pszichológiáját, egy társadalom utáninak tűnő világ érzését. Hosszú történet volt ez: félidőben, ’93-ban még kicsit abszurdnak tűnt minden: „az egész város olyan, mint egy sétálóutca”. Pénz van, munka nincs. A gyár áll, az emberek kapják a fizetésük nyolcvan százalékát, majdnem mindenki munkanélküli, mégis lehet élni: „az egyéni sorsokat tekintve nem látom a tragikumot” – mondja valaki. Nem kell félni, megjön az is.
A Tehetetlenül tananyag, a dokumentumfilm klasszikusa. A lehető legjobb pillanatban foglalta össze tíz év és kilenc film tudását: ma már látszik, hogy a pusztulásnak, a leépülésnek, a kényszerű változásnak új minősége már nem lesz. A küzdelem a megkapaszkodásért még évekig eltarthat, és sokaknak nem is sikerül majd, de már mindent láttunk, ami a rendszerváltásban látható volt: a történet dramaturgiailag véget ért. Még megragadható viszont mindaz, amit a felépülő új világ gondosan le fog meszelni: a hétköznapi kiszolgáltatottságok és a bizonytalanságok maszatos, ragadós rettenete. Tíz év múlva nem látszik majd az, ami az átalakulás legnagyobb ára volt: hogy több millióan vannak ebben az országban azok, akiknek a kilencvenes években váratlanul a fejére dőlt a korábban apránként felépített egzisztenciájuk – és sokminden soha nem kerül már elő a romok alól.
Almásiéhoz hasonló vállalkozás egy van a magyar dokumentumfilm-gyártásban, Schiffer Pál 1991 óta forgatott Videoton-sagája. Székesfehérvár nem Ózd: a város, mint tudjuk, dinamikusan növekvő gazdasági centrum, jól elvan. A Videoton-sorozat idei darabja (Törésvonalak) sem az ózdihoz hasonló összetett történet: Schiffer egy féltucat dolgozó elbocsátásának, elhelyezkedésének, boldogulásának alakulására koncentrál, s kiszámítható, hogy amit talál, nem vidám. Idegösszeroppanások, lassú lecsúszás, átképzés, erőlködés. Nem a napi tizennégy óra munka törte meg ezeket az embereket, hanem – miként az ózdiakat is – a bizonytalanság és még valami: hogy nem tudják, mi a fenét tettek rosszul, hogy egyszercsak felfordult velük a fürdőkád.
A váltás, a dolgok természetének a változása a témája Pázmándy Katalin formailag, műfajilag sokkal igénytelenebb, de nagyon okos filmjének (Látom, te Kecske vagy). A hetvenes és részben a nyolcvanas évek értelmiségi kultúrájára visszaemlékező interjúfilm ugyanazzal foglakozik, mint a Tehetetlenül: a rendszerváltás által kultúrájában halálraítélt – habár az ózdiaknál sokkal hallhatóbban marginalizálódó – társadalmi csoport történetét mondatja el. „Az utolsó nemzedék” (Szilágyi Ákos) világának, a „teljesítménynélküliség kultúrájának” (György Péter) ismeretei éppúgy használhatatlan tudássá degradálódtak, ahogy az ózdi kohászoké. Pázmándy filmjében hat művészetközeli értelmiségi – Bereményi Géza, György Péter, Kovácsy Tibor, Kozma György, Vető János és Víg Mihály – azt ragozza izgalmasan, miképpen működött a megállt időben az életnek egy mára teljesen ellehetetlenült formája. „Már előre lehetett tudni, hogy mozdulatlan évtized lesz – téli álomra rendezkedtem be. Akkoriban a barátság volt a műfaj, és minden szempontból értelmes és rendes cselekedet volt, hogy rengetegen és sokféleképpen nem csináltak semmit.” Ez a hatvannyolcas nemzedék önmagáról alkotott képe szerint mindörökké megoldatlanul cipeli magával annak a terhét, hogy elfelejtett – mert nem kellett, hát nem is akart – felnőni, összebarátkozni a mesterséges határok nélküli szabadság fogalmaival, a hatalom, a hierarchia, a szervezet és a felelősség és az egyenlőtlenségek mai gyakorlatával. (Ennek a generációnak volta tagja Solt Ottilia is. A róla készült portréfilm, Elbert Márta: Ottilia, tartózkodó elkötelezettséggel járja körül a politikai újmódiba nehezen beilleszkedő kis-nagyasszony alakját.) A ...Kecske vagy érdeme, hogy jól kérdezett és szerkesztett ötven percből áll, de a sok okos szóhoz nem tudja, akarja hozzátenni ennek a világnak a Városbujócskából, Szirtes, Bódy filmjeiből vagy éppen televíziós archívokból ismerős, hasonlóan erős, intenzív képi világát.
Ha Almási filmje alapossága és kitartása miatt emelkedik ki a mezőnyből, akkor Salamon András Városlakókja szépsége és érzékenysége okán. Mindketten sztereotípiákkal, közhelyekkel súlyosan terhelt témához nyúltak, de egészen másképpen. A Városlakók a budapesti Józsefváros portréja zenére, képekre és mondatokra hangszerelve. Salamon tudatosan azokat a képeket és mondatokat keresi, amelyek a már unalomig ismert Józsefváros képpel szemben egy, a mi normáink szerint különösen sokszínű és izgalmas városrész és a benne együttélők szerethető arcát rajzolják ki. Sok ilyet talált az ott töltött egy hét alatt, és ez önmagában őt igazolja: a Városlakókban éneklőmesélő hajléktalanok és tréfás-kacér pitbullok szerepelnek, elgondolkodó kínaiak, joggingos filozófusok és nagyszájú asszonyok mellett. Salamon nem hagyja, hogy a szegénység vagy a nyomor képei és mondatai eltérítsék az eredeti szándéktól, de nem is zárja ki azokat a filmből. Két trükkje van. Az egyik, hogy a filmet a zene köré szervezi: utcazenészek, cigánydinasztiák, kocsmai énekesek, elsikkadt karaokebajnokok, jazz-zenészek és dj-k fordulnak meg a képen, s inkább az ő zenéjüket illusztrálják a rövid beszélgetésrészletek, mintsem fordítva. A másik trükk némileg egyszerűbb: Salamon és operatőre látnak a szemükkel, izgalmas és vidám képeik zene nélkül is arról a vállalt érzékenységről beszélnek, amivel nekiindultak a nyóckernek.
Hasonló dolgot csinál a Kolorlokál rendezője és operatőre is: a Tilos Rádió péntek reggeli műsorának és betelefonálóinak közösségén keresztül a reggeli Budapestről forgattak szép WM esszét. Elfogultság miatt – én is hasonló Tilos-műsort vezetek – csak annyit: Domokos János és Dömötör Péter ismét két játékfilmre való érzékeny képet illesztett kézműves gonddal össze az ötvenperces anyagban, és ez low-budget körülmények között önmagában is nagy teljesítmény. Amitől gyengébb a film, az az önkritikusabb szerkesztés hiánya: a szépség időnként nyakára ül a közérthetőségnek, s pont azt akadályozza meg, ami a Városlakókat olyan jó mozivá teszi: hogy kicsit jobban megismert, szerethető arcokkal azonosulhassunk.
A harmadik, többé-kevésbé Budapest-témájú film, a Hangszigetelés (Wisinger János filmje) ritka munka, már-már tényfeltáró babérokra pályázhat. „A Diáksziget harca a decibelekért” című minidráma összes fontos pillanatát sikerült kamera előtt elcsípni – és ez márcsak a műfaj jövője miatt is fontos. Ráadásul a film szórakoztató is: nem képi-filmes trükkjei vagy valamilyen forgatókönyvírói bűvészkedés miatt, hanem a helyzet abszurditása és mindenekelőtt Tarlós, az óbudai polgármester alakítása miatt. „Az embernek még álmában is dörömböl ez a mély basszus a tudatán és a dobhártyáján” – fejtegette techno-zenei ismereteit. Ha nem vigyázunk, még eléri, hogy jövőre teljesíthetetlenül alacsony decibelértéket engedélyezzenek a Szigetnek, akkor pedig vége a dalnak, győz a reakció.
A versenyfilmek harmadik csoportját a portrék alkotják, leginkább hétköznapi hősökről és csodabogarakról. Kamondi Zoltán folytatta a Magyar Tarka-sorozatot: a magyar lovasíjászokról szóló filmje a nyakas, erős, mániás embereknek egy békésebb típusáról szól. Évekkel ezelőtt lehetett volna rettegni az olyan jelenetektől, mint amikor egy szép, szőke lány azt fejtegeti ennek az ősmagyar emlékekre épülő rítusos sportnak a kapcsán: „ez valami, ami magyar, ami a véremből, a csontomból fakad. Úgy érzem, hogy az őseimet tudom követni, mert mi voltunk a csúcstechnológia valamikor a kilencedik században, és ezt próbáljuk meg visszahozni”. Mondjuk meglepne, ha rituális kecskeáldozattal magunk mögé utasítanánk a Microsoftot, de azért mára ez a mondat a helyére került: magánbolondéria és öngyógyítás egyszerre. A vesztes nemzet eszméjén már önmaguk legyőzésével szeretnének úrrá lenni a hátrafelé nyilazó honfiak, mégiscsak jobb ez így (A völgy szelleme).
Ennél is szebb Groó Diana embere, Popeye, a hetvenéves, aktív légtornász. Világszám, aki mindig leesik, mint egy Lázár Ervin-féle oroszlán. Tán annyi a különbség, hogy Popeye (Erwin) német katonaként menekült anno a cirkuszba, és állítása szerint van tizenegy gyereke, akikről nem tud sokat. „Hello Erwin, ott lengsz a garázsban?” kérdezi tőle a menedzsere, és tényleg ott leng a hetvenévesen is pompás testével és bolond, töretlen kitartásával. A Trapéz pontosan, cicoma nélkül rakja össze a részleteket, ráadásul épp befejezi magát, mielőtt túl sok lenne.
Nincs túlragozva Fazekas Csaba filmje, a Spíler sem. A piti szerencsejátékosról szóló film főhőse is jó találat: kisember, aki kis tétekben játszik és nagy dolgokra vár, szódásszemüveget hord, nagy, mézesmázos dumája van, és persze veszít. „Most elmegyek a totózóba, utána esetleg kajázok valamit, de már ettem egy danont, az elég lesz egy darabig, utána iszom egy sörikét, utána lepihizek, aztán négy órakor támadás... Százmilliónál hagynám abba, mert ez teljes embert kíván, mint egy írónál.” Néha szemetes, utcasöprő, aztán irány a zakó, az első fizetéssel rohan a kaszinóba. „Nézd meg, nyerek, és mégis mindig vesztek, és csakis saját magam miatt.” – mondja dühöngve, amikor túljátssza magát a ruletten. Szép az is, ahogy a film végén valaki magyarul énekli a manimanit az ABBA-tól.
Nem mindenki ilyen színes alak persze. Pálos György filmje, az Osztály, vigyázz! egy tanárnő hétköznapi gyűrődéséről és igyekezetéről szól, kicsit hosszan. A Szakítópróbában (Varga Ágota) hasonló erőfeszítéssel, de eredményt hoz két szülő napi robotja: mindhárom gyerekük eredményes súlyemelő, egyikük Európa-bajnok, a másik meg lány. Kőszegi Edit Időtlen meséje egy olyan családról szól, ahol mintegy mellékesen mindig kiderül, hogy a férfiak a lányukat, az anyósukat is megkívánják/felcsinálják az asszonyuk mellett, aztán lehet szaladni a baltával. Hartyándi Jenő a csoda-nagygyerek Lajkó Félix portréjával kísérletezett, vitatható eredménnyel. Gulyás Gyula egy ősöreg néne történelem közbeni hétköznapjairól csinált hosszú filmet, Zelki János pedig a magyar csörgőlabda-válogatott tagjáról egy rövidebbet. Utóbbi, melyben a labda azért csörög, hogy a világtalan játékosoknak legyen mire vetődniük, megformáltabb, szebb, arányosabb munka.
Húsz dokumentumfilm, amely nem rengette meg a világot, de ha végignézzük őket, olyat látunk, amit amúgy, íróasztalok mögött és újságlepedők alatt nemigen. Mint az ország, a dokumentumfilm is él, kínlódik ugyan, de boldogul.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/04 14-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3657 |
