Ardai Zoltán
Schlöndorff Musil-adaptációja német alapfilm lett.
A Monarchia főbb írói rendkívül ronda színben tüntették fel azt a sok szépet és jót, ami körülvette őket. Az efféle művészi megátalkodottság krónikája ezzel még nem zárult le. Mintha burokban született volna, Nyugat-Németországnak hamar fölvitte Isten a dolgát. Ha az 1954-es, Svájcban rendezett világ-bajvívás végjátékában a favorit nyert volna, vagyis az Utolsó Csatlós csapata, úgy a planéta népei a Csatlós lábához roskadva zengték volna magasztaló énekeiket, a hőst hónál fehérebbre mosva, lefoszlatva róla csúfnevét. Minthogy viszont mégsem ez a gárda, hanem a csak egy éve összetrombitált, még alig ismert westdeutsch válogatott győzött, az Antant, melyet ismerünk már jól, átértelmezte a döntőt. Eszerint a mérkőzés a szabad világ, a legdinamikusabb Marshall-segélyes góc fiainak diadalát hozta, a legboszorkányosabb keleti-blokkos különítmény ellenében. Ezután tíz év sem telt el, és már az amerikai elnök is berlininek nevezte magát. Jó, hogy Dalnoki Miklós Bélánk mindezt már nem érte meg. Minden ablak alatt páros a diófa, csak a miénk alatt páratlanul maradt.
Mármost ugyancsak tetemes késéssel indulva, egyetlen lendületből jutott kontinentális vezető-szerepre a nyugatnémet új-hullámos filmezés is, majd a hetvenes években végig az NSZK-é maradt a kultúrkör legizgalmasabb filmgyártása. Ám ezt a tüneményt korántsem a fennálló (vagy az épp keletkező) iránti paroxisztikus lelkesedés idézte elő. Sokkal inkább borongásokból kelt a világra, szabad-német gondolkodó fők felgyülemlő rosszérzéseinek itt-ott már méregfekete, bajor-vadászjelenetes fellegeiből. Fassbinder pedig idővel odáig vetemedett, hogy az ’54-es VB-döntőt is blaszfemizálta. A „weltmeister!’-ordítás a Maria Braun házasságában fagyos kicsengésű: az ügy odalett, az új Németországban minden szerelem végképp darabokban.
A német film e második fénykora olyan nagytermészetű volt, hogy nem nélkülözhette a – történelemértelmezés tekintetében is – legfőbb századelős elbeszélő-prózai művekhez való visszakapcsolást. Az egyik ilyen lidérces század-köszöntő egyik szerzője Joseph Conrad. A sötétség mélyén felől Werner Herzog vezette a német filmi beoltást: az Aguirre, Isten haragja (1972) kiváltképpen ihletett, az irodalmi-utánérzéses jellegen túlnövő újnémet mozgókép. Ami Musil korai könyvecskéjét, a Törless iskolaéveit illeti, ehhez magától értetődő volt mintegy nyitásként, már a hatvanas évek derekán hozzányúlni. Az akkori Musil-filmrevitel, mint az újhullámos német kinematografia egyik alapozó-egysége, helyt is állt. Mégis, van mit sajnálni azon, hogy a feladatra Volker Schlöndorff csapott le, a jó színvonal embere, akit sodró teremtőkedv valamiért azóta sem hajlandó soha megszállni. A fiatal Törless jó film úgy egyáltalában, de teljesületlen Törless-transzformáció. Stiláris erényei máig alig-romlott állapotban tartják – mintha Szász János készítette volna, a Woyzeket megelőzően, amikor még kereste a formaintenzitás lehetőségeit –: milyen kár. Mert ha Schlöndorff gyatrább feldolgozást forgat, valaki másnak újra kellett volna próbálkoznia. De jaj, a munka nagyon kulturáltra sikerült, örökre elveszejtve ezzel az alkalmat az eredeti Törless nagyhatású filmi hasznosítására. Ma már késő. Annak a szolid katonaiskolának a rémségeivel hozakodni újfent elő, hamis és mindenkit untató erőlködés lenne. Maga a Musil-kisregény azért lenyűgöző máig, mert magába zárta (zárja) a valahai felfedezés pillanatának hasonlíthatatlan aromáját, dinamikáját és átszellemültségét. Meglehet, a ’66-os német-filmrendezői találkozás Musillal megintcsak hasonlíthatatlan pillanat volt, csak éppen az új mű ebből kínosan keveset szippantott magába. Ez pedig adaptátori hiba. Az a tézis, mely szerint a Törless-ügy végérvényes, egyetlen igazi művészeti formájához jutott Musilnál (általánosabban: nagyon jó prózából kiindulva filmet csinálni így vagy úgy mindig korrupció), a ráérősebb vizsgálódás próbáját nem bírja ki. Maradjunk csak német forgatásoknál: Conrad elbeszélése kellett az Aguirréhez, Patricia Highsmith Ripley-regénye (mely legalábbis E. S. Gardner vagy akár Hammett dolgainál jobb, nem beszélve Jerzy Andrzejewskiről) kellett Wenders Az amerikai barátjához. Musil op.1.-e is tartogatott valamit egy hatvan évvel későbbi német – vagy osztrák, cseh, magyar – film számára.
Schlöndorff a bevezető szcénákban mintha még venné a lapot. Amint az internátus növendékei végigporoszkálnak toronyiránt a helység főutcáján – a népélet hétköznapi, de hátborzongatónak is látható mozzanatai közt –, ez a szekvencia húsz későbbi hommage-t is megér (a legutóbbi: Jarmusch artie-westernjének utcajelenete). Míg a Musil-regény világának központi létezője – a tőkesúly, amely az összes vonatkozást kohézióban tartja –, Törless lelke, addig a filmben eleinte minden úgy külső, hogy közben semmi sem külsődleges. Bizakodhatunk tehát, hogy Schlöndorff előre elvetette az analogikus (pusztán adaptatív) filmkomponálást, és saját művéhez más súlyelveket keresett. Idővel viszont, nesze nektek, elhatalmasodik a regényből átfércelt szövegelés, természetesen nem musili hatással, hanem a nyomorú külsődlegesség térnyerését eredményezve. Most aztán már temérdek ezmegaz eszünkbe juthat a jó kis Törless-filmről, ámde mind csak súlytalanul, kuszán és bágyadtan. Dosztojevszkij rulettveszteségei, a nietzschei ujjongások, Freud szemüvege, Kafka füle, Mengele nagyapó, amint a kertben virágot ápol, A legyek ura, a Ha, a Mechanikus narancs, a csillebérci fiúvécé, a paléi kormány, a suliélet Dabas-Sári-ban, vagy akárhol, amerre a szem ellát.
A főutca képein kívül egyvalami jelent szilárd emléket a mozi-Törlessből (annak, akinek szittya a szíve): a takaros k.u.k. állomásépület szomorúsága. A ’48-as euro-remények: köd és pára, ami pedig érlelődik, az valami egészen más. Hull a lomb, Pacsirta álomba sírja magát. Ha Törless nem akar a bénítóan melankolikus Thorma János- és Réti István-festmények figuráihoz hasonlóvá lényegülni, első lépésként nem adódik más, mint hogy az elvetemült Beineberggel tartson – és akkor már Reitlinggel –, meginduljon a szakadék Basini torka felé. Nagy idők szárnya suhog, közeledvén.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/03 42-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3632 |
