Hirsch Tibor
A CD-játékokban már nem a pergő idő tartogat meglepetéseket. Minden visszafordítható, akár az öröklétben.
A Nirvána című olasz tudományos-fantasztikus mozidarab legalábbis felejthető. Idegesítő hibrid. A Szárnyas fejvadász örökös megapolisz-éjszakájában, abban az agyonhasznált rémálom-világban utazgat Christopher Lambert, valamilyen obskúrus Wim Wenders-i küldetéssel: egyik kultúra-roncstelepről a másikra. A Lambert-figura egyébként jólfizetett és élete útjának felén megcsömörlött komputerzseni, valóságos Dante Alighieri, aki Beatrice emlékétől kísértve adta pokoljárásra fejét. Ennyiben volna jelen ebben a kizárólag közhelyekkel operáló és nyilvánvalóan a hollywoodi terméssel versenyeztetett apokalipszis-sci-fiben a Művelt Európa. A film címe mindazonáltal érdekes. Nirvána: ez egy jövőbeli komputer-játék neve, amely megannyi látványos hókusz-pókusz ellenére sem különbözik igazán a ma is létezőktől. Végig kellene vezetni a hőst valami kaland-félén, melyben minden apró cselekmény-fordulatnál erőszakos halál leselkedik rá, de sebaj, ha a játékos elrontotta, lehet újrakezdeni. A cyberhős itt a program intelligenciája révén a részletekben maga dönt, és csak stratégiai kérdésekben igényli a játszó hús-vér ember interaktivitását: ez volna a kitalált játékban az új, és persze az is, hogy ez az önállóság programhibává lesz, és ez a hiba egészen a hős önmagára eszméléséig fokozódik, melynek következménye, hogy végül kiszól az interaktív moziból, megszólítja magát a játékost. Mert hogy elege lett neki az újjászületésekből, és úgy véli, szép gesztus volna, ha játszója, és tán konstruktőre is, engedné végre, minden trükk, és reset-gomb használat nélkül, becsületesen meghalni. Ehhez pedig ki kell törölni a programot. Szóval ez volna itt a „Nirvána”, ami – hiszen áhított nemlétről van szó – találó elnevezés, még ha nem is igazán világos, miért hívják akkor a filmbeli játékot már eredeti, elrontatlan állapotában is ugyanígy... E gyengécske mozi ugyan értékelhető jövő-víziót nem tartalmaz, ám együtt a holnap játékairól szóló más filmekkel és a legjelenebb jelen kurrens komputer-játékaival borzongató gyanút erősít meg abban, aki csak azért is előre akarja látni a mozgókép kalandjának folytatását.
Nincs idő
A multimédiának, az interaktív mozinak talán tényleg kitüntetett köze van ahhoz, ami a halál után következik, vagy pontosabban, ami az életen kívül van.
Hogy a fikciós történetnek, mindenféle kitalált sorsokkal éppen hogy az élethez, és az élet számára kiszabott időhöz volna köze – ez sosem volt kérdés. Minden mese: hosszabb-rövidebb életrészlet, mely bármennyire fantasztikus is, annyira azért mégiscsak a valóságos emberi létezés modellje után nyeri formáját, hogy benne egy irányban csordogál a megállíthatatlan idő. Lehet a mese szomorú vagy vidám: ez igazán a végén dől el, és ami eldönti, csakis az, hogy a történet képzeletbeli meghosszabbításában a nézői, olvasói jóindulatunkba ajánlott hősöknek vajon jó avagy rossz kilátásai vannak, vagy semmilyen kilátásuk sincs, mivel fájdalmas empátiánktól követve jobblétre szenderültek.
És ha tényleg jobb lét jön? Esetleg rosszabb? Ide általában nem követi a történet a hőst. Régi idők táblaképein még láthatjuk, eposzban olvashatjuk, és néha, mondjuk Liszt Les Preludes-jében akár hallhatjuk is, ahogy az angyalok a Mennybe kísérik a pusztuló Jó Embert, de ez az e századi mozgókép-mesék végén nemigen fordul elő, és a hepiend hiányán amúgy sem változtatna. A sors – fiktív és valóságos – időben teljesedik be, és ami az időn túl van – a túlvilág –, legalábbis minket, az időben kiteljesedő sorsokért drukkoló egyszerű nézőket, már nem érdekel igazán.
Nem érdekelt eddig. De vajon mit hoz majd a multimédia? Mit hoz – már holnap – az interaktivitás, moziban és játékban? Mit hoz a hősök közszemlére kitett teljes személyisége az egyre inkább tömeg-szórakoztató Világ-hálón?
Ha már a mozgóképre vett mesének is vége – ha már vége a sors-fonal kilencven perces gombolyításával nyerhető élvezetnek, mely puszta időbeliségével még a legvéresebb horror-történetben is az életre emlékeztet – szóval, ha ez már nem kell, akkor következzék a halál, mint dramaturgiai elv, és főleg, ami utána van.
Szó sincs persze arról, hogy ez mindenkinek egyformán kellene. Mintha az igazi mozi megannyi értékőrző, szkeptikus barátjának osztották volna a túlvilág gondolatára is dührohamot kapó ateista szerepét: nincs semmi a történet vége után, de ha mégis, akkor az, amit a jövő ma kínál, inkább ne legyen. Ahogy nem kívánja a konzervatív halandó, hogy rosszul letörölt program-roncsként, újra és újra, végtelen ciklusban ismétlődjenek bizonyos életepizódjai földi pályafutása után, a konzervatív néző-halandó pedig a Mozit nem kívánja így megcsúfolva látni, önmaga interaktív kísérteteként.
A Nirvána ebből a szempontból, tengernyi fogyatékossága mellett is érdekes parabola: a virtuális hős kikiabál a programból: neki ilyen túlvilági lét nem kell, amelyik déjà vu helyzetek füzére, sors helyett nyomorúságos mókuskerék... A néző, aki ezúttal játékos is, egyetértőleg visszaszól odakintről: neki meg ilyen mozi nem kell. Nem kell az olyan fikció, amelyik minden színes-szagos valószerűsége mellett csak abban nem hasonlít az életre, hogy nem a pergő idő tartogatja benne a meglepetéseket. Így azután kölcsönös egyetértésben megsemmisítik a programot. A mozit megszentségtelenítő komputer-játékét, és a méltatlan túlvilági lét programját egyszerre. Jöhet a Nirvána.
Csak hát vannak, akiknek meg a Nirvána nem kell. Sóvárogják a lélek halhatatlanságát, és esetleg hisznek abban is, hogy a mai mozi „evilágának” a holnapi komputer-túlvilág boldog folytatása lehet...
Meredeknek tűnhet a teológiába bonyolódó párhuzam, de azért csak játsszunk tovább a gondolattal: hogyan is szokott fantáziálni korszerű gondolkodású hívő üdvözülésről és kárhozatról? Azt az öröklétet sóvárgó ember is könnyedén belátja és igyekszik elképzelni, hogy az életen túl megszűnik az idő, ezért nem gondolkodhat a földi történet egyszerű, boldog vagy boldogtalan folytatásában. Ám ez nem jelenti azt, hogy az örökös béke keleti mozdulatlansága megfelelne a nyugati halandó túlvilággal kapcsolatos elvárásainak. Neki nem kell a Nirvána. Neki játék kell. Persze, jó, boldog játék. Ha van ilyen.
Egy mozgalmas, ám mégsem filmszerűen előre mozgó túlvilági lét forgatókönyve pedig a nem-lineáris forgatókönyv. Mozi helyett, amilyen az élet volt, jöhet a multimédia.
Az öröklét egyik leggyakoribb, sokféle változatban létező misztikus hipotézise éppen az, melyben a megboldogult hirtelen egyenlő távolságba kerül jelentől, jövőtől, de legalábbis saját megélt életepizódjaitól. Igazi „közvetlen hozzáférésű” viszony ez: mely nyilván akkor volna lehetséges, ha az elmúlt képek, hangok, szagok, tapintásérzetek hekatombája digitális adatbázisként állna rendelkezésre, nem úgy tehát, mint a napjait morzsolgató halandó számára a maga földi élete, mely lepergő filmtekercsként, és lefelé-gombolyított párka-fonalként gondolva el, egyaránt analóg természetű.
Hirtelen új értelmet kap a komputergyűlölők kedvenc hasonlata: „ami él, az analóg, ami digitális, az halott”. Valóban, ami örök időkre szólóan leírható igen-nem pontocskák véges és nem változó sokaságával – az volna a halál.
Más közelítésben viszont nem csak a halál, de a túlvilág is. Egy olyan túlvilág, melyben például a lélek az elmúlt időt egyszerre újraélheti. De legalábbis kedve szerint kalandozhat benne, az ő saját életében, melyre innentől már nem az „út-”, nem a „fonal-”, és főleg nem a „film-” („életünk filmje”) analógiák volnának érvényesek, hanem mindenféle tér-hasonlatok, régi és új metaforák: az elysiumi mezőktől a cyber-skanzenig...
Íme tehát az újmódi Túlvilág. Életünk lapjai szétterítve. És nem csak történetszilánkok, de színek, szagok, szövegek formájában. Mennyei vagy pokoli multimédia-alkotás: vagy virtuális mauzóleum, vagy hasonló természetű kísértet-kripta.
És nem film, és nem regény.
Megáll az idő
Mindez idáig csak hasonlat volt. Hátborzongató hasonlat, ha belegondolunk, hogy író és rendező, ha ezidáig fikciót teremtett, tényleg csakis az evilági élet protokollját használta. Időutazás, flash-back, álomjelenetek: ez sem változtatott a lényegen. Az igazi kivételek ezeknél sokkal ritkábbak, amikor egy Resnais, egy Robbe-Grillet, egy Greenaway időn kívüli Elvarázsolt Kastélyban nyitogatja képek és emlékek termeit és folyosóit: nem hangsúlyozva túl, hogy magának az Életnek utána volnánk, a halált követő multimédiában.
Most viszont, az áhított vagy rettegett új korszakban a kivétel törvény rangjára emelkedhet: élet helyett talán a halál adja majd az új narrációs mintát. Vagy ha nem a halál, hát az elképzelt túlvilág. Ha pedig az elrontható, de újrakezdhető feladat-epizódokra gondolunk, melynek sikeres teljesítése esetén csak egy újabb, nehezebb pálya következik, akkor – a túlvilágon belül – legalábbis a Purgatórium.
Bizony, már ma is Menny és Pokol dramaturgiája szerint járhatók a VR-játékok, interaktív filmek, hálózati és CD-ROM univerzumok. És minden Robbe-Grillet-rokonság ellenére egyszerű szórakozásra szánják őket.
Ha pedig a „mozi utáni mozi” formája-kerete tényleg aszerint alakul, amit a túlvilágról képzelegni szokás, akkor ebbe az a régi emberi sejtés is beleszámít, hogy a halál utáni jutalom és büntetés éppenséggel saját életünk eredője, melyet magunk köszönhetünk magunknak, és így örökös bolyongásunk a már leélt élet folyosóin szenvedés és öröm egyaránt lehet. Akkor pedig a teljes nem-linearitás törvényei szerint formálódó új szórakoztató média produkcióit könnyedén be lehet majd sorolni két nagy alcsoportba: a „kárhozott” és az „üdvözült bolyongások” – nem éppen tudományosan hangzó műnem-címkéi alá...
Egyelőre sajnos úgy tűnik, az utóbbi elhanyagolható méretű skatulyácska az előbbihez képest. Ezt tapasztalva már nem is az az igazán baljós sejtés, hogy az Új Narráció a síron túl fog kutakodni sémák után. Az a hátborzongató, amit ott leginkább találni fog. Aki valaha is próbált már kikeveredni a Duke, a Doom, a Quake végtelen labirintusaiból, a világpusztulás utáni Város örökös éjszakájából, annak az a sejtése támad, hogy a túlvilági létet mintázó komputer-dramaturgia mégiscsak egyetlen változatot engedélyez: a Pokolét. Pedig hát nem kellene hogy így legyen, ma már vadvirágos, madárcsicsergős őspark-kulisszákat majdnem olyan könnyű programba-konstruálni, mint szürke kazamata-falakat. És mégis. Hiszen a Nirvána rendezőjének, Gabriele Salvatoresnek miért is jutott volna eszébe más és több, mint amit a dolgok mai állása mutat? E szerint: a Játék = Kárhozat. És lám, ma már a Film is az. Kilencven perces sötétség...
Idő van
Christopher Lambert letörli tehát a programot, ekkor és csak ekkor, másfél órányi éjszakai felvétel után másodpercekre felragyog az ég. Ez volna az átmenet pillanata a Nirvánába. Mert hogy a Kárhozat-játéknál jobb a nemlét.
Ezután a nézőtéri fények is kigyulladnak, és az élet lineáris forgatókönyv szerint pereg tovább, méhében megannyi megfilmesíthető, idővezérelte történettel. A túlvilág, mint az Új Média dramaturgiai mintája, ma csatát veszített. Egy emlékezetes magyar mozidarab címével szólva: Idő van. Van még idő.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/03 36-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3630 |
