Bihari Ágnes
A Bolse Vitát az idei filmszemlén a legjobb első film díjával és a külföldi kritikusok Gene Moskowitz-díjával jutalmazták, az őszi budapesti premier előtt több európai fesztiváldíjat is begyűjtött. Fekete Ibolya nem a semmiből lépett elő: nevéhez több dokumentumfilm fűződik.
Szomjas György négy filmjének alkotótársaként beletanult a szakmába. A magyar valóságot dokumentarista eszközökkel szondázó játékfilmesek szűkebb csapatából azzal vált ki, hogy őt az egész térség érdekli, a kiengedett NDK-soktól kezdve a nyugatra igyekvő és Pesten rekedt oroszokon át az egymást gyilkoló délszlávokig.
– Közép-kelet-európai változások konkrét történetekben leképezve, szép vállalkozás, kevesen próbálkoztak vele és még kevesebbeknek sikerült. Miért érdekli ez a téma ennyire?
– Számomra ez a térség létező fogalom. Ezt manapság senki nem szereti így tekinteni, de akár lehazudjuk, akár nem, itt létrejött egy egyedülálló, közös történelmi tapasztalat, ami, azt hiszem, mélyebben ivódott be az emberekbe, semhogy a politika meg tudná szüntetni. Ugyanakkor az is igaz, hogy nagyon gyorsan felejtődnek a dolgok – túl sok minden történt, és túl gyorsan. Arra, hogy hogyan éreztük magunkat mondjuk 1990-ben, amikor ez vagy az történt, a fene sem emlékszik. És ez nagyon veszélyes, mert egyszer, amikor a tükörbe nézünk, azt fogjuk látni, hogy ilyenek lettünk és kész, de hogy hogyan és miért, arra már nem fogunk emlékezni. Jelenleg két olyan projekten is dolgozom, amely a térségünkben történteket igyekszik dokumentálni. Az egyik valóban dokumentáció: egy Kelet-Európa-archívum létrehozásán iparkodom. Számtalan órányi, Kelet-Európában készült dokumentum van, amiket kis cégek, független stúdiók, olykor magánszemélyek készítettek, mert a kilencvenes évek fordulójának izgalmában boldog-boldogtalan forgatott. Ezeknek egy részét publikálták, de a tévéállomások többnyire 7-8 percnyi történetet tudnak elviselni. Például az orosz tankok bevonulását Litvániába mindenki láthatta, mint a hírszövegek képi illusztrációját. Ugyanakkor abban a 8 órás vágatlan anyagban, amit egy litván operatőrtől kaptam, van egy tüntetés, ahol a tér egyik oldalán dübörögnek az oroszok a jogaikat követelve, a másikon nyomulnak be a litvánok egy fúvószenekarral, amelyik a himnuszukat játssza és amelynek a hangjaira egy csupasz fa ágai között egy litván és egy orosz ritmusra verekszik. Ezek olyan képek, amelyek egyszerre mutatnak meg valamit ennek a térségnek a véres tragikumából és groteszk bájából. De hogy mi ennek a térségnek, és ezeknek az eseményeknek a természete, az csak bizonyos hosszban derül ki. Ezek az anyagok pedig el fognak veszni, mert az előállítóik szegények, és le fogják törölni a kazettákat, hogy új anyagokat vehessenek rájuk. Az archívum célja a történeti dokumentáció lenne, de ezenkívül van egy további tervem is vele: ha megfelelő mennyiségű és minőségű anyag gyűlnék össze, amire nagy az esély, akkor ebből kirajzolódhatna az elmúlt 6-7 év hiteles és a legkevésbé sem unalmas története. Olyasmi, mint a Hétköznapi fasizmus volt. A történelem hátsó udvari változata, amely jóval többet nyújthat a híradások napi izgalom adagjánál.
– Hogyan került ilyen közeli kapcsolatba az eseményekkel és megörökítőikkel?
– 1992 táján dolgoztam az akkor még létező Centrál Express című televíziós kelet-európai magazinban, amely kelet-európai televíziók játék- és dokumentumfilmeseinek rövid történeteit gyűjtötte egybe. Sokat utaztunk egymáshoz, elképesztő helyeken jártam én is. De az őrület már az aluljárókban, a pályaudvarokon jelen volt. Emlékszem, egyszer kiutaztam Berlinbe, amikor még olcsó volt a vonat. Jó ideje ülök a hálókocsimban, de csak nem akarunk elindulni. Később kiderült, az utolsó kupé tele volt román cigányokkal, akik valamin összeszólalkoztak, valaki előrántott egy szprét, mire mindenki előrántotta az övét és az egész kupé lefújta egymást. Ki kellett hívni a mentőket, és megvárni amíg magukhoz térnek. Nekem ez az alapélményem Kelet-Európáról. Meg persze Szarajevó. Az utóbbi időben háromszor voltam ott, mert a másik munka, amin dolgozom, egy játékfilmterv, és annak a vége a délszláv háború. Most írom a forgatókönyvet, és bár Szarajevó nem lesz a helyszínek között, újra és újra meg kell néznem, mert abból tudom, hogy mi az, amiben élünk. Mert valamiképpen mindannak, ami ebben a térségben lezajlott, Szarajevó a végpontja. Szokták mondani, hogy metaforája. És többről szól, mint amennyit hajlandók voltunk felfogni belőle.
– Megint kitalált egy történetet, aminek ez az újkori népvándorlás a kerete?
– Pontosabban megint találtam egyet. A Bolse Vita egyik orosz főszereplője egy budapesti rockkocsmában zenélt, amikor találkoztam vele. Elmesélte, hogyan alakult az élete a szabadság első éveiben. Ebből lett Az Apokalipszis gyermekei című dokumentumfilm, és két év minden energiát felemésztő munkájával a játékfilm is. Én még soha nem találtam ki egyetlen történetet sem, az a nagy művészek dolga; én felgyűjtöm őket. Szomjassal dolgoztunk így. A Falfúró sztorijának részleteiért például hosszan flippereztem egy kisváros kocsmájában a helyi romákkal – ha nyertem, mondtak még valamit. De úgy gondolom, hogy el is kell egy kicsit emelni a dolgokat, mert stilizáció nélkül nem fog valóságosnak hatni.
Az új film egyébként a Bolse Vitában megpedzett nincs-hova-menni-állapotnak egy brutálisabb változata. Merthogy azóta sokkal brutálisabb lett minden. Úgy érzem, hogy a végére értünk valaminek és most már csak ezt ragozzuk. Az ártatlanság kora véget ért. Pedig egy pillanatig szerettük is egymást. Mindenki járt mindenkihez, mindenki ugyanannak örült, a román forradalmat végigzokogtuk karácsonykor; néztük a kábelen, hogyan állnak a rengeteg sok szlovákok a hóesésben Pozsony főterén, amikor a katonák bocsánatot kértek mindenért a színpadon, valaki kijött gitárral és folyt a könnyünk, és reméltük, hogy ezek az országok így együtt majd valami formát öntenek. De erre, úgy látszik senkinek nem volt egy épkézláb ötlete. Bennem nagyon elevenen élnek ezek a képek, amiket, az elmúlt években végignéztem. És félő, hogy ha ezek a dolgok nem fognak beépülni az önmagunkról való gondolkodásunkba, akkor elhülyülünk. Az, hogy itt a városban egyébként milyen fantasztikus autók mászkálnak, meg hogy 70000 forintért már lehet selyemblúzt kapni a Luxus Áruházban, és ezt meg is veszik – az a különös és abszurd jólét, ami itt felnövekvőben van, az az én számomra, élvezetes, de teljes képtelenség.
– Ezek a kontrasztok nem izgatják annyira, hogy filmre vigye?
– Ezeknek a történeteit én nem ismerem és nem is tudom jól elmesélni. Egyébként a mi történeteink ritkán mennek át nyugat felé. Igaz, nem is nagyon kíváncsiak rá. Nem kell, nem hiányzik nekik. Majd ha mi is ugyanúgy esszük a hamburgert és ugyanúgy vezetjük az autónkat és ugyanolyan autókat vezetünk és valahogy rendesebben is öltözködünk és beszéljük a nyelvüket és nem okozunk mérhetetlen fejtörést a különbözőségünkkel – akkor lehet menni.
– Szabálytalannak mondható filmes pályajutása a Bolse Vita bemutatásával új stádiumba ért? Véglegesen eldöntötte, hogy most már filmrendező?
– Nem szeretnék semmilyen szabályos formát ölteni, nem is vagyok rá alkalmas. Nekem mindig minden rettenetesen nehéz volt, de nagyon jól éreztem magam abban, amiben voltam. Úgyhogy ajándék volt a forgatókönyvírás Szomjassal, nagyon élveztem azt is, hogy filmet forgatunk, és nagyon nagy dolog történt velem akkor is, amikor a saját filmemmel végigkínlódtam a folyamatot. De csinálok én még dokumentumfilmet, most is forgattam Szarajevóban, meg amint a saját forgatókönyvemet megírtam, fogok másnak is írni, és dramaturgnak is elmegyek egy barátomhoz. Igaz, azt a történetet, amin most dolgozom, semmiért nem adnám másnak. Az az enyém.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/09 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=363 |
