Stark András
A pszichiáter – a sötét lélekidomár vagy a megváltó lélekgyógyász képében – a mai mozinak is kulcsfigurája.
Kezdjük a kórelőzményekkel: ugyan kit érdekel ma már a pszichiátria? De ha valóban így van, ha a felfokozott érdeklődés hosszú évtizedeinek vége, miért foglalkozik a szakmámmal még mindig annyi film? Mintha a mi bosszantásunkra készülnének. Vagy a potenciális páciensek riogatására? Hitchcock legalábbis úgy látta, hogy minden nézőjében biztosan számíthat arra az elemi szorongásra, amely a bennünk élő, tudattalanunkban „garázdálkodó”, feltehetően őrült „Másik” kiszámíthatatlan kitörése miatt él mindenkiben. Csak meg kell teremteni az álomszerűség közegét – mi sem természetesebb a film számára, hiszen a vizualitáshoz kötött tudattalan nyelvét használja, a nézőtér sötétjében könnyen előcsalogatja belőlünk a mesére kiéhezett gyermeket. Szóval hála Freudnak, a pszichoanalízis néhány vulgarizált kulcsfogalma – ösztönök, vágyak, a Tudattalan szorongásai, elfojtott agressziók –, és máris a bostoni fojtogatónál tartunk... Van egy gyanúm. Ha egy pszichiáter komolyan veszi magát, jaj a betegének. De akkor hogyan veheti komolyan pszichiáterét a bajba jutott páciens? Vagy lehet, hogy a lélekgyógyász személyiségétől független, hogy milyennek látja reménybeli gyógyítóját a beteg? Arról, hogy ez az én kis professzióm, hivatásom, mesterségem milyennek látszik a másik oldalról, nem is lehetne máshonnan többet megtudni, mint a filmekből. A hétköznapi ember jobb híján rávetíti fantáziáját a pszichiáterére. Végtére a filmeket is vetítik, amíg a projektort ki nem szorítja az elektronika. Ha a lélekgyógyász kíváncsi magára, legjobb, ha moziba megy.
Tünetek
1. A pszichiáter, a normalitás etalonja avagy akinek az Úr kalapácsot ad, mindent szögnek néz.
Kabos Gyula a pszichiáter (Maga lesz a férjem). A rendelőbe belép egy kisportolt, mosolygós, magabiztos fiatalember, reménybeli férj-jelölt, s mielőtt megmukkanna, már pszichiátriai „esetté” vált Kabos számára. Ha megszólal, csak tovább színezi a „különleges kis eset” képét pszichiáterünk szemében, s mire észbekap, már kényszerzubbonyban találja magát. A helyzet abszurditását igazából Kabos, a pszichiáter magabiztos fölénye teszi ellenállhatatlanul humorossá és ironikussá. Fölénye abból a sztereotip vélekedésből és a „hagyományos” szereptudatból származik, miszerint a pszichiáter a társadalom delegáltja, az ő feladata annak eldöntése, hogy ki a „normális”, és ki nem az. A normalitás etalonja természetesen maga a pszichiáter, és hogy ki a deviáns, nem csak a pszichiáter józan eszének, eme „objektív” diagnosztikus eszköznek a függvénye, hanem, mint a filmben látjuk, a helyzetnek, a szerepviszonynak is. Orvos és a páciens egyaránt foglyai ennek a relációnak. Kabos, ez a zseniális kis-nagy ember még a „vizet prédikál, bort iszik” sztereotípiával is fűszerezi a figurát. „Csak semmi cigaretta!” – inti szigorúan betegét, hiszen az árt az idegeknek, miközben őmaga jókat pöfékel a paraván mögött.
2. Sokszor alig lehet a pszichiátert megkülönböztetni pácienseitől.
Foglalkozási ártalom vagy kontrafóbiás pályaválasztás? (Ez utóbbi eset forog fönn, ha valaki – persze nem előre megfontolt szándékkal – azért megy pszichiáternek, mert így legalább biztos lehet abban, hogy melyik oldalon áll). Ezt a sztereotípia-párt bizonyára mindenki jól ismeri. De ki ismerné jobban, mint Woody Allen, a pszichiáterek képes természetrajzának rendszerbefoglalója, legjobb ismerője, aki évtizedeket töltött a díványukon, miközben sok-sok pénzt költött rájuk. Zeligjének (1982) címadó hőse a „kaméleon-ember”, a szorongásból fakadó konformitás életművésze, aki a szeretet és elfogadás infantilis vágyától űzve mindig ahhoz hasonul, akivel éppen kapcsolatba kerül. Az empátiás azonosulás csúcsa, mondhatnánk, ha nem szenvedne tőle. Az orvosok szemében tehát beteg, akit ki kell gyógyítani. Ambiciózus pszichiáterének (Mia Farrow), akit előbb némi viszontindulat-áttételes, majd igazivá érő szerelem is fűt, pszichoterápiás próbálkozása során kell megtudnia, hogy valójában ki is kettejük közül a pszichiáter. Persze, hogy Zelig az igazi lélekgyógyász, épp most írt tanulmányt a téveszmés paranoiáról. Hiába viseli a fehér köpenyt Fletcher doktornő. A „bolond viccekben” épp erről ismerszik meg a beteg. A pszichoinfekció, az elmebetegség ragályos voltának a közgondolkodásba mélyen beivódott hamis sztereotípiáját is felidézi a jelenet, csak épp a visszájáról: a pszichiáterség is elkapható.
3. Az „antipszichiáter” nem visel fehér köpenyt.
Az antipszichiáter jelző nem az antitalentumra utal, ellenkezőleg. Az Equus, Sidney Lumet Peter Shaffer drámájából készült filmje a pszichiátria hatvanas években végbement jelentős fordulatát, „paradigmaváltását” tükrözi. A hagyományos elmegyógyászatban uralkodó biológiai felfogással szemben (ha a lelki életünkkel van baj, az agyunk beteg), az Amerikában, Angliában születő új irányzat a pszichés megbetegedések szociális eredetét, a társadalom felelősségét hangsúlyozza, elveti a kényszeren alapuló beavatkozásokat, bírálva azt a módot, ahogy bizonyos egyéneket „deviánsnak”, elmebetegnek minősítenek. Olyan nevek fémjelzik ezt az irányzatot, mint Laing (Gubancok, Tényleg szeretsz...?, Bölcsek, balgák, bolondok), vagy a filmművészetben Ken Loach, akinek Családi élet című filmje már e szemlélet jegyében készült. Az Equusban Dysarth doktor (Richard Burton kiváló megformálásában) szinte jobban szenved, mint páciense, a lovakat vakító skizofrén fiú. Az antipszichiáter tudatosan éli át, hogy hiába ő a normalitás felkent főpapja, a normalitás ahelyett, hogy gyógyítana, pusztít. Az angol társadalom tradícióiban kulcsszerepet játszó ló és lovas, a mitológia és a vallás unio mysticájának, mártirológiájának motívumaiból egyéni „téveszmerendszert” kreáló fiú világa gyönyörű, szenvedéllyel átélt, miközben a pszichiáter – a társadalom Egészség-Istenét szolgáló – konformitása csak elpusztítani tudja a gyógyítás címén e szenvedélyt, hogy ne „szenvedjen” páciense. Ő maga eközben reflektáltan kisszerű, magányos és meg nem értett, individualitásának utolsó morzsáit rágja. Az Equusban az „őrület” adekvát válasz egy értékkízisben és hazugságban vergődő, csak látszólag egészséges világra. A „megértő” pszichiáter drámája: ahhoz, hogy gyógyíthasson, el kell fogadnia a betegét, s akkor tudja elfogadni, ha megérti, ha a normálisok világa számára „őrült” beszéd rendszere a család, a társadalom kontextusában értelmet nyer. De kit is kell akkor meggyógyítani?
4. A pszichiáter is csak ember. És ha ráadásul barát is..?
Dysarth doktor csömöre és Ingmar Bergman Mogens doktorának cinizmusa (Jelenetek a bábuk életéből, 1980) talán közös gyökerűek. Mindenesetre Bergman pszichiátere ritka ellenszenves alak. Igaz, a film a rendező „rosszkedvének telén” készült, mint a Képekben írja: „benne van a saját tapasztalatom, abból az időből, amit adóügyem után a pszichiátriai klinikán töltöttem”. Amikor Peter egzisztenciális szorongásaival, gyilkos indulataival, bűntudatával felkeresi pszichiáter barátját, az nemes egyszerűséggel egészségesnek nyilvánítja: igyon kávét, konyakot, sétáljon jókat. „Szívére veszi terhünk, gondunk vállára venni nem bolond”. Már csak azért sem, mivel leginkább a feleség, Katarina elcsábításával foglalatoskodna. Keserű tapasztalatom, senkinek se kívánom, hogy megélje azt a kutyaszorítót, amit a barátnak szóló bizalom, a pszichiátertől elvárt mindenhatóságigény és az autoritástól, a stigmatizálódástól való félelem egyidejűsége és a mélyben lévő ambivalencia átélése jelent.
Prognózis
1. Szükség van-e egyáltalán a modern társadalomban pszichiáterre?
„Amerikában minden valamire való embernek van egy pszichiátere.” Ezt a sztereotípiát jórészt a filmek alakították ki és erősítették nálunk is – mintegy a társadalom pszichológiai kultúrájának mércéjévé téve a lélekelemzések gyakoriságát. Soderbergh Szex, hazugság, videó (1988) című filmjének egy szelete ironikusan mutatja meg a gyökeres változás tendenciáját. A pszichiáter mint a sikeres és hatékony szerepviselkedések (üzleti élet, karrier-célok, nemi és családi szerepek) karbantartója pragmatikusan beépült a középosztály mindennapi életébe (lásd Annie Hall; Manhattan). A nyolcvanas évek yuppi-nemzedéke is tudja: se ideje, se energiája és kedve beszélgetni a hagyományos nő- és feleségszerepbe zárt házastárssal – azért fizeti a pszichoterápiát. De a Szex, hazugság, videóban jön egy barát, aki titokzatos, ámde személyes ismerős, és mint a pszichiáter-Mórickáknak, neki is mindenről a szex jut az eszébe.
Különbözősége a professzionalistától látszólag jelentéktelen: kíváncsisága odaadó, figyelme valóságos, érdek nélküli, nyíltsága természetes, terapeutai maníroktól és modorosságtól mentes, baráti kedvessége hiteles, kölcsönösség-igénye magától értetődő. S lőn csoda: Ann, akinek semmi baja a házasságával, csak azt nem viseli el, hogy a férje hozzáérjen, és az igazi gondja, hogy mit is kezdjen az emberiség ezzel a sok szeméttel – ekkor még persze nem tudja, hogy valójában a férjét kell eltakarítania –, szóval Ann változása, fejlődése, lelki érése, „gyógyulása” visszahat önzőén önzetlen segítőjére. A rezervált, pókerarcú pszichoterapeuta pedig nézzen más foglalkozás után, ha már nem tudja csinálni, legalább tanítsa...
2. Mégis lehet a pszichiáterből barát? Ha igen, miért nem.
Robert Redford filmjének hősei Átlagemberek (1980). Kiváló lélektani érzékkel mutatja meg, hogy a felső középosztály ideálképe a családi életről, boldogságról – éppen a sikeresség bűvölete miatt – mennyire sebezhető és törékeny. „Az embernek magának kell megoldania a problémáját” fogcsikorgató, tehetetlen dühe képtelenné tehet a lélektani segítség elfogadására, és ennek árát rendszerint a gyerekek fizetik meg. Mint ebben a filmben a kamasz fiú, aki elviselhetetlenül gyötrő bűntudata miatt – ő maradt életben egy vitorlásbaleset során, míg erősebb bátyja vízbefúlt – öngyilkosságot kísérel meg, pszichiátriai osztályra, majd ambuláns pszichoterápiára kerül. Ez utóbbi kapcsolat alakulása a film legszebb motívuma: a fiú kezdeti merev, segítséget elutasító hozzáállásától a lélektani krízist kreatív fejlődéssé érlelő barátságosság kialakulásáig felemelő, hiteles pillanatokat mutat meg a pszichoterapeuta műhelyéből. Nem szükségszerűen személytelen a pszichiáter, ellenkezőleg, a hatékony terápiás kapcsolat magában foglalja a szavakon túl kifejeződő érzelmi melegség alaphangulatát, a segítő alázatát, a feltétlen elfogadást és bizalmat, az élményt, hogy a Másik képes megérteni a katalizáló segítség révén kínzó érzéseinek eredőit, és ezáltal képes lesz elfogadni szüleit, önmagát.
Gyógymód, ha van
Ha már-már idillinek kezd látszani a pszichiáter képe s a vele kialakítható kapcsolat – forduljon a szakember ismét Bergmanhoz. A Szemtől szembe (1976) pszichiáternőjének krízise fájdalmasan szembesít azzal a tapasztalattal, hogy a hivatásos segítő belső bizonytalanságának legérzékenyebb indikátora a páciense, ha figyel rá. Jenny elé is pszichotikus betege tart először tükröt, melyben előtűnnek „personájának”, szerep-személyiségének repedései. Egy szép álomjelenetből kiviláglik, a pszichiáter egész személyiségével, múltjával, sorsával, élettörténetével bonyolódik a gyógyításba. A szembesülés a betegséggel provokálóan előhívja, fölteszi a pszichiáternek is azokat a kérdéseket, amelyek látszólag a pácienseknek szólnak. Ha a professzió personája csak egy maszk, amely tetszőlegesen levethető, és miként a fehér köpeny, védekezésül felhúzható, akkor a pszichiáter sebezhetőbb marad és lesz, mint betegei. Bergman intelme: jó, ha az önismeretben legalább egy lépéssel előbbre tartasz pácienseidnél, hogy tudd, kiről is szól a történet...
Már Soderbergh is keresett és talált alternatívát a pszichiátertől való függőségre, a kilencvenes évek Amerikájának horror-sikere, A bárányok hallgatnak (1990) pedig még radikálisabb „szakitást” sugall, feltárva a pszichiáter természetrajzát. Már Bergman is utal ennek lényegére: ez egy öngyógyító szakma, művelői a páciensek terápiája ürügyén saját sebeikre keresnek gyógyulást. Akkor ő már inkább választja és műveli a művészi öngyógyítást.
E lélektani thriller hatása és sikere szerintem az, ahogy rátalált a mindennapi ember tudattalan sztereotípiájának új rétegére: a pszichiáter belőlünk él, nem csak a pénzünkből, de a lelkűnkből is. Kedvenc tápláléka a páciens kora-gyermekkori pszichotraumája, fájdalmas emléke, a személyes élettörténet, az intimitás. Sterling (Jodie Foster), a fiatal FBI-nyomozónő, segítséget remélve doktor Hannibal Lectertől (Anthony Hopkins), cserébe apja haláláról mesél. Figyeljék csak, ahogy a pszichiáter arcán a gourmand ínyenc élvezete, kéje tükröződik! A film utolsó jelenete is a néző feltételezését erősíti meg: Hannibal, kiszabadulva, az őt korábban „kezelő” igazságügyi pszichiáter-kollégát várja egy „gyilkos vacsorára” –, vagyis egyék meg egymást, ne belőlünk, kliensekből táplálkozzanak.
Az eddig említett filmek a mindennapi gondolkodásban élő, félelmekből és vágyakból táplálkozó tudattalan sztereotípiákat jelenítenek meg, amelyek – szeretem, nem szeretem – rávetülnek arra a pszichiáter-imágóra, amelybe belenőttem, önkéntelenül magamra vettem, azonosultam vele, néhány vonását, mint „gyermekbetegséget” talán már kinőttem, s csak remélem, hogy még nem merevedett rám, mint a foglalkozási ártalom páncélja. Lehet, hogy ezt fürkészem lopva a képsorokban? Az a pszichiáter-figura azonban számomra túlhaladhatatlan és örökérvényű, akit Peter Sellers személyesít meg a Woody Allen írta, Clive Donner rendezte Mi újság, cicababa? című filmben. Egyszer és mindenkorra leszámol ugyanis azzal a megszépítő illúzióval, amit a jószándékú laikus, a potenciális páciens esetleg még gondolni hajlamos a lélekgyógyászról: az „igazi” pszichiáter mindig meg tudja oldani saját magánéletének problémáit, képes kontrollálni indulatait, mindig nyugodt, kiegyensúlyozott, harmonikus. Akárhányszor nézem, nem győzök betelni azzal a látvánnyal, ahogy Sellers a házastársi dominancia-harc hevében üvöltözik, mint a fába szorult féreg, pszichopatológiai terminusok fegyverével „leinterpretálja” az asszonyt, toporzékol és dühöng (lásd még „ŐRÜLT”), de amikor üt a terápiás ülés kezdetét jelző óra, és betoppan a páciens (Peter O’Toole), visszanyeri a fölényét. „Doktor Úr, nekem mindig problémám volt a nőkkel!” Sellers elemében van: „Aha, szóval még mindig szerelmes az anyjába!” Máskor, a csoportterápia során, „a legvonzóbb férfi” keresése jegyében, a „tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb..?” kérdésre a pszichiáter önfeledten kiáltja: „Hát ÉN! Szép vagyok, és kész!” Legelső mesterem halhatatlan mondásának igazolását látom ismét e filmben: „Mi, pszichiáterek, valamennyien a nárcizmus üldözöttjei vagyunk”. S mivel kigyógyulni úgysem lehet belőle, legalább méltósággal és szerény, de jogos „büszkeséggel” viselje az ember.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/03 06-10. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3622 |
