Schubert Gusztáv
A film a lélek tükre. A mozi egyidős a pszichoanalízissel. A közhely velünk van, csak Freud szelleme nincs.
Egy hátborzongató anekdota szerint Freud midőn 1909 szeptemberében az Újvilág partjai felé hajózva megpillantotta a Szabadság-szobrot, így szólt az őt kísérő Junghoz: „Elhoztuk nekik a pestist.” Igaz-e vagy sem, mindegy is, a történet telibetalál. A pszichoanalízis atyja Amerikába érkezvén, megbabonázva a hely szellemétől, máris úgy viselkedik, mintha egy horrorfilm főhőse lenne. Murnau Nosferatuja közelít így viharban hánykolódó, patkányoktól hemzsegő hajóján a mit sem sejtető Wismar felé. A különbség csak annyi, hogy ezt a Nosferatut várják. Pszichoanalízis és film gyorsan egymásratalálnak a közös bűnben, vagy erényben?, mindkettő láthatóvá teszi a tudattalant, a láthatatlant, napvilágra hozzák, amit addig jótékony homály fedett. Rászabadítják a nappali világra az éjszaka lényeit és titkait. Az eleven időbe becsempészik a múlni nem akaró múltat, a holt időt, a vámpírok (és a celluloidhősök) jéghideg örökkévalóságát.
Bűn? Érdem? Olthatatlan kíváncsiság, felfedezők, kalandorok, mozgó határ, vadnyugat nélkül nincs civilizáció. De titkok nélkül, érintetlen ősvadon nélkül sem lehetséges, aki megfejt minden titkot, elpusztítja magát is, a világot is. Az „őrült tudós” azért őrült, mert nem ismer határt, minden titkot meg akar fejteni, fékevesztett civilizátor, nem nyugszik, amíg be nem kebelezi a természetet. (Az „őrült filmes”, „őrült tévés” ugyanígy kíván mindent filmre venni.) Az üldöző végül utoléri magát. Nincs nagyobb őrület, mint kiirtani az őrültséget. A szigorúan racionális falanszter elmegyógyintézet. De a szokások, törvények híján széteső társadalom is az, csak másféle betegek lakják. A racionális elmeosztálytársadalom lakói postáskisasszonynak, filmkritikusnak, főhadnagynak, miniszternek, gyámügyi előadónak, menedzsernek, földrajztanárnőnek képzelik magukat. (Az utolsó ember, A kék angyal, Miért lett R. úr ámokfutó?, Egy postáskisasszony szerelme... végeláthatatlan a filmek száma). Az irracionális szárnyba beutaltak fűnek, fának, vadvirágnak (Százszorszépek, Esőember, Stroszek, Gummo, És a nyolcadik napon). A művészet egyetlen folyamatos vétó: lehessen a kettőt együtt választani. Buster Keaton vagy Chaplin, amint a rádőlő világbútorzattal viaskodik. A derék ©vejk, amint szelíden magára rántja az ezerévekre berendezett bornírt K.u.K monarchiát. Vagy a kladnói kohó ócskavastelepének boldog filozófusai, a cérnaszálra kötött pacsirták, akik ugyanily könnyeden szállnak el egy másik kedélytelen örökkévalósággal. Vagy Gelsomina és Cabiria, akik barátságos meleget sugároznak akkor is, amikor a természettudomány szerint már nincs más hátra, csak a hipodermia.... Mind-mind ennek a mániákus egységnek a szerény hősei. A lelketörött társadalmat nem Freud fedezte fel. Idők kezdete óta fekszik a művészet díványán. A Nosferatu-Freud horrorszcéna ellenlegendája szerint 1924-ben Samuel Goldwyn százezer dollárral, akkoriban irdatlan összeg, környékezi meg Freudot, készítsen filmnek valót hírhedett szerelmesek (Antonius és Cleopatra etc.) életéből. Kivel keverte össze? Rejtély. Mindenesetre Freud nemet mondott, s nem fektette díványára az élvhajhász triumvirt és a világszép bajkeverőt. Freud tudta, hogy az analízis a látszat ellenére nem a szemnek szól, nem látványos, már az is árulkodó, a mozihelyzetnek gyökeresen ellentmondó, hogy az analitikus, legalábbis az ortodox módszer szerint, mindig a páciens mögött ül, közbe se kérdez, van úgy, hogy a beteg se mukkan negyven percig, csak hallgatnak éberen. Az analitikus néha belekarmol valamit a noteszébe. Hat év is beletelhet, míg a lélekgyógyász egyszer csak odanyúl egy félbetörött mondathoz, a jó Hortenzia néni felől érdeklődik, mire a mélyben megnyikordul valami berozsdált zsilip; amit addig hiába kerestek. Nincs az a film, amely ezt a hosszas és hallgatag drámát vissza tudná adni. Ha történik valami, az se látványos, „csak” szabad asszociációs szóáradat. Ha képbefordítják, már nem ugyanaz. Az andalúziai kutya – ennek az asszociációfüzérnek talán legközelesebb megfelelője – pszichoanalitikusi szemmel értelmezhetetlen. Ki gondolja el? Buñuel? Ha igen, a vágott, eljátszott anyag minden, csak nem „szabad asszociáció”. Vagy a főszereplő férfi éber álma? Lehet-e tétje egy fiktív személy pszichoanalízisének? A kezdet-kezdetén Hollywood is megpróbált átmenteni valamit a lélekbúvár légszomjas merüléseinek élményéből. Az 1937-es Különös álomban egy gyilkos múltbeli traumája negatív felvételen elevenül meg. Az Elbűvölve betegének pszichózisához Dalí festette meg a díszleteket. Látványos és üres. A kép mellébeszél.
Az analízis: szó, szó, szó. És csend, csend, csend. A film: csupa tett és mozdulat. „A gengszterek meg az istenek nem beszélnek, csak biccentenek, és a sors beteljesül.” – Barthes esszéje nagyon mélyre reflektoroz be a film sötét természetébe. A film csábos képessége, a tiszta gesztusnyelv hosszú távon, nagy tömegben fogyasztva megbosszulja magát. A képözön féktelen energiával veszi munkába a világot, és szép lassan kimarja belőle a gondolatot. A képekben gondolkodó filmes unja a sok beszédet. És nézője is így van vele. A képözön logikus fejleménye: a tettözön. Nincs helye többé az elmélyülésnek és beleérzésnek. A film a freudizmus hamis prófétájának bizonyult. Cserébe a népszerűségért, a pszichológusnak akcióhőssé, a lelkibetegnek sorozatgyilkossá kellett válnia. Már a klasszikus opuszokban (Elbűvölve, A gyilkos múlt, Titok az ajtó mögött, Marnie) úgy nyomoz, mint egy magándetetektív. Freud bizonyára elborzadt volna ettől a szaglásztempótól, „vad analízisnek”, veszedelmes kóklerségnek tartotta, ha az analitikus beleveri a beteg orrát a saját traumájába. A pszichoanalízisnek más a tétje, mint a filmbeli lelkidetektívesdinek: a pszichoanalitikus munkája ott kezdődik, ahol a nyomozóé véget ér, nem tettenérnie, hanem gyógyítania kell a traumát. (Annál rosszabb a tényeknek. Herbert Ross Hétszázalékos megoldásában Sherlock Holmes és Sigmund Freud együtt nyomoz egy emberrabló után. Persze százszázalékos sikerrel. Freud, ha már ilyen szépen összejöttek, analizálja is a legendás detektívet: Sherlock azért gyűlöli örök ellenfelét, Moriartyt, mert az elszerette az édesanyját).
A filmhőssé lett pszichológus útja nem ér véget itt, a hasonlat beteljesül rajta, kritikus pillanatban, akár a jó detektívnek, fegyvert kell ragadnia. Ez a filmtörténeti pillanat a Halloweenben jön el: a pszichopata gyilkost kezelőorvosa purgálja ki az egészségesek világából 45-ötösével. Nyomában százával következnek majd az önkéntes vagy fizetett pszichozsaruk (Final Analysis, House of Game, Basic Instinct, Sharon titka, A gyűjtő). A lélek gyógyászainak e meglehetősen radikális módja egybevág a mind türelmetlenebb és konzervatívabb amerikai társadalom titkos vágyaival. Nem kellenek a lelki csipkék, a baj könnyen orvosolható: aki hülye, haljon meg. Az a legkevesebb, hogy a terapeuta kollaboráns. Maga a „lélek” válik gyanússá, a nézőbe befészkeli magát a gondolat, a pszichiátert „megfertőzik” a betegei. Magyarázatnak ennyi elég is, a Gyilkossághoz öltözve, majd a sorozatgyilkos lélekidomár motívumát világsikerre vivő A bárányok hallgatnak nem szöszöl egyedi kórképpel, naná, hogy a pszichológus pszichopata. Ott vagyunk, ahonnan indultunk: az „őrült tudós” kabinetjében.
*
A lelkibetegek jobban jártak az amerikai filmmel, mint a pszichiáterek. Habár a pszichogyilkosok lassan már egymásra fognak fanyalodni, mert mutatóba sem marad a filmvásznon áldozatnak való normális polgár, azért az amerikai realista iskola időről-időre bemerészkedik az elmeotthonok falai közé, megmutatja a kevésbé szofisztikált őrületeket is. (Kígyóverem, Száll a kakukk fészkére, Ébredések, Esőember). Legutóbb a Pengeélen (Sling Blade) mogorva, dolgos, derék óriását. A gyengeelméjű Kari is gyilkos (a film író-rendezője, Billy Bob Thornton játssza, nagy elhitető erővel), de történetében (hasonlóképpen az Egerek és emberekhez) nem a krimiizgalom, hanem a gyilkos együgyűsége, szent egyszerűsége dominál. Kezdettől tudjuk, hogy még gyerekként felszecskázta a szomszéd kamaszt, aki meghágta az anyukáját, majd adott a sarabolókéssel a mamának is, aki nem átallott neheztelni e dicséretes tett miatt. És afelől sincs kétségünk, hogy huszonöt év „gyógyítás” után újra meg fogja tenni, mert kés, villa gazoló gyerek és angyal kezébe nem való. A világ egy tollpihével sem lett angyalibb és egyértelműbb negyedszázad alatt. Sőt, ha akkor kétértelmű volt, mára legalább hétértelmű lett. Egy szellemi fogyatékos számára észvesztő labirintus a világ, minden metafora csapda, említsd meg neki, „Ki korán kel, aranyat lel.”, másnap reggel ötkor kiugrik az ágyból, hogy megkeresse. Érzelmekben éppily kevéssé ismer tréfát és képes beszédet. Ha védence (egy tízéves, okos, jóravaló kisfiú) életét egy semmirekellő, gonosz mostohaapa keseríti, számíthat rá, hogy végül tövestül lesz kicsavarva. Kari angyal, már itt a földön övé a mennyek országa, akár Woyzeck, ő is úgy mászkál köztünk, mint egy nyitott borotva. A szónak sem orvosi, sem átvitt értelmében nem őrült, az őrültek mi vagyunk. Ha hiányozna belőlünk, veszedelmesek volnánk mi is, mint a pengeél. Szóval, csak óvatosan a normalitással. Köszönjük meg Freud doktornak, hogy csak a traumánkból akart kigyógyítani, nem a tudattalanból.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/03 04-06. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3621 |
