Filmvilág

Orosz média

Virtuális Oroszország

Jelcinméker, Lebegyméker

Az idei orosz elnökválasztás az image-maker médiaszakemberek látványos harcát hozta. Ha Oroszországban ma még kell is cárnak lennie, az már nem a politikai hatalom, hanem a globális tömegkultúra hatalmának természetéből fakad.

„Nem póker ez, mégcsak nem is sakkjáték, ez azért ennél egy icipicikét komolyabb, itt vér is folyhat.”

Államcsínyek, forradalmak, polgárháborúk, választások, terrortámadások, törzsi mészárlások – nem a modern történelem eseményei többé ezek, hanem a globális tömegkultúráé. Előállítási és létezési módjuk, belső összefüggésük és súlyuk nem szellemi (vallási, erkölcsi, ideológiai), hanem esztétikai természetű. Műalkotás az egész világ. A politika világa pedig, amely mindig is tele volt vallási mártírokkal, irodalmi hősökkel és színpadias fordulatokkal, amely a vallási világból hozta különös rítusait, mágikus szertartásait, eszméit és hőseit egyaránt, nos, a politika világa különösképpen az. Egyike a globális szépművészeteknek. Mint egykoron zsírszalonnából a derék hentes a Kormányzó portréját, úgy formázza meg most az elektronikus képszobrász fénypontok tovatűnő anyagából ( ha ez anyagnak nevezhető még egyáltalán ) a posztmodern politika hőseit. A műfajok – forradalom, puccs, választások, vérfürdő, parlamenti ülésszak – most már e nagy és új művészeti ágon belül értelmezendők. A teletörténelem eseményei (telecsínyek, telepuccsok, televálasztások, stb. ) mögött nem eszmék, fanatikus elitek és mozgásba jött tömegek, hanem pénz, tulajdon, üzleti elitek és a televíziós foteljükből kimozdíthatatlan tömegek állnak (azazhogy utóbbiak csak ülnek – és néznek természetesen). Csak a világ kemény ténye áll – rendíthetetlenül és félelmesen.

„Kak szgyelano sinyel?” azaz: „Hogyan van megcsinálva a köpeny?” – kérdezte egykoron a formalista irodalomtudomány mérföldkövét jelentő tanulmányában Ejhenbaum Gogol remekművét elemezve. A kérdést, most, hogy a politikacsinálás is a szépművészetek egyike, immár magukra a politikusokra is vonatkoztathatjuk . Például: Hogyan van megcsinálva Jelcin? Hogyan csinálták meg Lebegyet? A kérdésben nincsen semmi túlzás. Az imidzsméker csakugyan képcsinálót (sztárcsinálót, politikuscsinálót, királycsinálót) jelent és az orosz elnökjelölteket a választási kampány során valóban nem annyira programjuk, ígéreteik, addigi pályafutásuk vagy teljesítményük alapján ítélték meg, hanem aszerint, hogyan voltak megcsinálva: „jevo horoso szgyelali” (’őt jól csinálták meg’) és „jevo ploho szgyelali” (’őt rosszul csinálták meg’) – olvashattuk az orosz sajtóban. Lebegy megcsinálói vagyis a „Lebegymékerek” (mutassuk be őket név szerint is: Alekszej Golovkov, közgazdász, aki egy „királyt” 1992-ben már csinált, ugyanis ő „találta ki” Jelcin akkori bizalmasa, Burbulisz utasítására Gajdart, s vele az orosz „sokk-terápiát”, Leonyid Radzihovszkij, liberális publicista, igazi „tojásfejű” és a „politikai technológiák két specialistája”, Grigorij Kazankov és Julija Ruszova) maguk lebbentették fel a fátylat műhelytitkaik egy részéről a választások után: „Azon voltunk, hogy liberális-értelmiségi öltönybe bujtassuk Lebegyet és ő elfogadta ezt. Persze, mihelyt nem kellett már neki, tüstént megszabadult tőle... Lebegy elsőosztályú színész, alakítása semmivel sem rosszabb mint Zsirinovszkijé. Az életben alighanem sokkal kevésbé brutális, mint amilyennek mutatja magát, de a valóságalap – a brutális, nyersen szókimondó tábornok alakja – amelyre ez a kép ráépült, adott volt. Méghozzá olyannyira organikusan, hogy például a Kombat („Ütegparancsnok”) című népszerű popszám hősét (az egyik Lebegy-klipben fel is használtuk) mintha egyenesen róla mintázták volna. Valami hasonló vonás Jelcinben is van... Lebegy mesterien játszik, szerepe szerint mindig elnök, cár, imperátor. Sikerre és karrierre van kárhoztatva. Mi a kampány során csak módot adtunk neki arra, hogy maximálisan kibontakoztathassa alkati adottságait és azt a politikai figurát, amely annyira hiányzott a népnek. Az ország várta már őt...” Mint látjuk, az imidzsméker alkotómunkája nem légüres térben zajlik. A „hozott anyagot” hozzá kell pászítania a nagyközönség igényeihez. Kettős megrendelést teljesít. Egyrészt megcsinálja a politikusnak azt a képet, amelyet az magáról rendel, másrészt olyan képet csinál neki, amilyet a képnézők rendeltek – hite szerint vagy tanácsadói szerint – magától a politikustól.

„Légy, ami lennél, férfi!” – mutatis mutandis ez lehetett volna talán a Lebegymékerek jelszava, amikor hősüket Jelcin képére és hasonlatosságára magamagából megformázták „Légy, ami lennél, Lebegy!” Mert valóban: Lebegy és Jelcin politikai, helyesebben szólva biopolitikai közös nevezője az, hogy mindketten férfiak. „Muzsikok”, ahogy maga Lebegy mondotta egy sajtóértekezleten, mindjárt kinevezése után a Jelcin és közte lévő viszonyt firtató kérdésre válaszolva: On muzsik, ja muzsik, szlagyim”. (’Ő is férfi, én is férfi, kijövünk egymással.’) Ami most már ennek a férfimivoltnak sajátosan lebegyi ízt ad, az Lebegy fizikai habitusának ,ösztönös”, „vad” , „állati” jellege. Ám ez az „állatiasság” nem „elállatiasodást” jelent, nem morális, hanem úgyszólván élettani vagy vitális kategória. Nem fizikai brutalitásra és vérszomjra, hanem zoológiai értelemben vett tisztaságra, őszinteségre és nem utolsósorban végtelen magányra utal. (A szörny a tömegkultúrában mindig megnyerő, mindig lenyűgözően érdekes, hát még ha a „mi” szörnyünk, ha a „jó ügy” szolgálatában áll!) Van ebben a megcsinált Lebegyben valami a klasszikus orosz állatnovellák elégikus hőseiből, de egy csipet talán még a groteszk Kutyaszívből és a szentimentális Dzsungel könyvéből is. Nem hiába függ dolgozószobájának falán egy prérifarkas fényképe, mintegy belső világa – a végtelen férfimagány, a szívósság, a rettenthetetlenség – kivetítéseként. (S persze,az imidzs részeként is.) Talán ezért jelent meg Lebegy az Avrora, a Premier SV és a RIM reklámcsináló cégeknél megrendelt választási spotokban, klipekben vagy oroszul rolikokban legtöbbször a természet színterein, mintegy a „természet fiaként”. Így váltott előjelet a „nyersanyag” elsődleges durvasága és szellemtelensége: a katonaember ridegsége, embertelensége, gépiessége a zabolátlan és vak természet (persze, az „orosz természet”) erejének, tisztaságának, egyszerűségének jelentését szívta magába. A természet lágy ölén, szabad ég alatt, mintegy az orosz „természet fiaként” megjelenő Lebegy a kremli palotatermek „néptől-földtől” elszakadt, viasz-arcú, eunuch-testű kegyenceivel, csinovnyik-sáskahadával került így szembe. Így lett a tisztaság megtestesülése a korrupció, az egészség és erő bajnoka a betegség és erőtlenség, az igazság szószólója a hazugság világával szemben. Kintről, a szabadból tört be az államhatalom hazugságtól fülledt, bűnöktől áporodott levegőjű termeibe, mint nyári zápor után a friss léghuzat. „Rend és szabadság”, „rend és igazság” – hajtogatta Lebegy. A „természet fia” számára minden egyszerű. Egyszerű mint a természet. Egyszerű mint a pofon. Nem csoda, ha a bonyolultak, a természettől elszakadt észlények nem jönnek rá a megoldásra, ha pedig rájönnek, nincs erejük a tetthez. Aki egyszerűen néz a világra, arra a világ is egyszerűen néz vissza és e két szemsugár találkozásában ismer magára – mintegy revelációszerűen – az egyszerű néző.

Az orosz választónak – mint azt az „orosz eszme” rejtelmeiben járatos egyik Lebegymaker el is árulta a tábornokról készült portréfilmben – „igazi férfi” kell, nem holmi taknyos: „Ha Oroszország férjül igazi férfit akar, és nem kisfiút, (sic!) akkor csak Jelcin és az ereje teljében levő Lebegy között választhat.” Márpedig „Lebegy – Jelcin ma”. Lebegy imidzsmékerei archaikus, tehát népszerű metaforával Oroszország menyegzőjeként és lakodalmi menetként szimulálták az önmagában meglehetősen prózai választási procedúrát (Jelcin választási stábja ennél jóval erősebb és hatásosabb metaforát talált, amikor a választást a „fehérek” és „vörösök” élet-halál harcaként, polgárháborúként virtualizálta) . „Lebegy sokban hasonlít Jelcinre – mondta tűnődve, mintegy maga elé a Lebegy-portréfilm imént idézett narrátora . – Jelcinen rajta maradt a „Borisz cár” elnevezés. Nos, Zjuganov cár, Zsirinovszkij cár, Javlinszkij cár – ez sehogy se hangzik. De milyen könnyen szánkra áll az, hogy „Lebegy cár”.” Tegyük azonban ehhez mindjárt hozzá, hogy míg Jelcin az „Atyuska”, Lebegy inkább a „Bátyka” szerepében szimulálhatják az orosz cárt. Oroszországban muszáj cárnak lenni, bárhogy nevezzék is éppen: főtitkárnak vagy elnöknek! Napjainkban azonban ez a kényszerűség már nem az orosz politikai hatalom, hanem a globális tömegkultúra hatalmának természetéből fakad. Minden esetben tömegkulturális szerepjátékról és mítoszról van szó, amelyben Jézus Krisztus, Madonna, Hitler egyaránt lehetnek szupersztárok. Alekszandr Lebegy szupercár! Ahogy az egy választási szupershow-hoz illik. Méghozzá szuper humorral, széltében-hosszában idézett aranyköpésekkel, melyeket egy hivatásos gegmen is megirigyelhetne, ha ugyan egyenesen nem az írja őket Lebegynek, hiszen az orosz elnökjelölteknek szpicsrájterek is dukálnak. Álljon itt mintegy zárókő gyanánt egy halhatatlan lebegyiáda (vagyis Lebegy nevének magyar jelentését – „Hattyú” – fölébresztve: „hattyúdal”): „tábornokban a demokrata olyan mint zsidóban a rénszarvaspásztor”.

Amikor Jelcin amerikai kampánymenedzserei márciusban arra a lesújtó megállapításra jutottak, hogy az elnök egész addigi választási agitációja „ormótlan volt és goromba, akár az orosz medve”, akkor csak félig volt igazuk. Oroszországban ugyanis ez a medveerő és medvetempó egyáltalán nem ellenszenves. Más kérdés, hogy önmagában nem elég. A „medvét” meg kell táncoltatni, emberek közé kell vinni, természetes környezetében kell megmutatni, hogy bumfordi bája és természetének alapvető jósága láthatóvá váljon. A „medvének” szíve van. És ami a szívén, az a száján. Ilyen maga az orosz választó is: csupaszín ember, aki nem észérvekre, hanem megérzéseire hallgat, amikor választania kell. „Szavazz a szíveddel!” – csendült fel a magyar választásokon is bevetett nemzetközi vándorszlogen, csak éppen egészen mást jelentett, mint idehaza. A magyar választásokon a „fiatalok pártja” alkalmazta, hogy a fiatal – politikailag még képlékeny vagy mindenféle, a politikával szemben közönyös, bizalmatlan – rétegeket és az öregeket szólítsa meg (azokat az öregeket, akiknek már mindenből elegük van és érzelmi alapon a még teljesen tiszta „új nemzedéknek” engednék át a terepet, hátha ők másképp csinálják majd). Az orosz választásokon viszont a már eddig is ösztönösen, szívével szavazó átlagembernek szólt az üzenet: „Szavazz a szíveddel!” (Jelcin választási plakátjain és klipjein még egy ilyen „szívből jövő” üzenet tért minduntalan vissza, amely viszont az elnök Nagy Szívét volt hivatva megjeleníteni, természetesen azért, hogy megindítsa a választókét : „Hiszek. Szeretek. Remélek.”) Ha igaz Tyutcsev szállóigévé lett verssorának tétele, miszerint „Oroszországot ész nem érti”, akkor miért is akarná egy orosz politikus, hogy választói az eszükkel szavazzanak? Hisz ez felérne egy politikai öngyilkossággal! Csak nem ment el az esze! Meg aztán a politika szépművészetének műfajává, tömegkulturális játékká („Ki kit győz le?”, „Ki nyer ma?” „Ki mit tud?” „Ki kire tippel?” stb.) lett választásokon sehol a világon nem kérik tőlünk értelmi képességeink megerőltetését. A választások játékot, szórakozást és nem munkát ígérnek. A kampányban nem elég az állampolgári felelősségérzetre apellálni, fel kell tudni ébreszteni a játékszenvedélyt is. Ki akarná végképp elriasztani a polgárokat a választóurnáktól, mikor így is alig lehet kihúzni őket vackaikból (Oroszországban is alig több mint a választópolgárok fele ment el szavazni és ez nem a legrosszabb arány!). A csupaszív orosz választó, ha nem is tudja, ösztönösen érzi, ki az ő embere, legalábbis Lebegy kampányfilmjének narrátora szerint: „Ha él még a remény, az elszántság, a lendület az orosz népben, akkor nem Zsirinovszkijt, nem Javlinszkijt, nem Fjodorovot, csakis Lebegyet emeli a hatalom magasába. Nem a minősítések, hanem csakis az emberek megérzése számít. A megérzés segít eldönteni mindig, hogy a mi emberünk-e valaki vagy sem. Korábban ez az ember Jelcin volt, most pedig Lebegy. Lebegy megtestesíti az orosz ember minden jó és rossz tulajdonságát. Ha nagyvonalú, akkor túlzottan az, ha becsületes a politikában, akkor túlzottan becsületes.”

A férfiember méltóságán aluli mindenféle komédiázás. Ő ugyan nem fog színészkedni semmi és senki kedvéért, nem fog kivetkőzni magából, belőle nem lesz politikai mosópor-reklám. Nem üzleti szédelgő ő, hanem a Haza (stb.) Megmentője, nem megvásárolható áru a piacon, amit vagy megvesznek vagy nem, hanem maga az Élet, a Stabilitás, a Biztonság, a Béke, amely nélkül még a piacnak is kampec. Ha képbe lép, csakis azért, hogy erélyes hangon tudassa mindenkivel: „nem komédiázni jöttem, hanem rendet teremteni és igazságot tenni„. Kétségtelen, hogy Jelcin és Lebegy színészi kvalitásai nem foghatók mondjuk Reaganéhoz. Ők legfeljebb magukat „tudják hozni”, ezt viszont olyan átéléssel, hogy az néha már karikatúrának hat. Az Amerikából meghívott kampánymenedzsereknek – mint hírlik – nagy nehézségükbe került, hogy Jelcint rábeszéljék a színészkedésre. Természetesen a televíziós kép eleve színészt csinál minden politikusból (Jelcin a tankra kapaszkodva is szerepet játszott 1991-ben, mégcsak nem is történelmi, hanem televíziós szerepet ), ám az a színészkedés, amit egy klip követel meg a politikustól, minőségileg más természetű. Az egyik amerikai még Dick Morrishoz, Clinton elnök kampányszakértőjéhez fűződő baráti viszonyát is kihasználta, hogy nyomást gyakoroljon Jelcinre. Állítólag Morris kérte meg Clintont, hívja fel moszkvai kollégáját és beszélje rá a szereplésre. „Muszáj Borja, muszáj, én is így lettem elnök!” – erősködött volna Clinton. Mindez alighanem csak a választások után szájról-szájra terjedő „médiamesék” egyike. A Nagy Útról – egyenesen Borisz cár udvarából – visszatért négy jenki mindenesetre így meséli a New York Times-ban, a Washington Postban és a londoni Time-ban. (A meghívott és hívatlan médiaszakértőknek se szeri, se száma nem volt a választások Moszkvájában. A négy amerikai, akiről a mesében szó van, nemrég még Pit Wilson kaliforniai kormányzó kampánycsapatát erősítette és 250 ezer dollárért vállalták a lehetetlent, hogy megmentik Jelcint a biztos bukástól. Tény, hogy Jelcin választási stábjának főhadiszállásán, a Prezident Hotel 11. emeletén laktak, két luxuslakosztályban, éppen szemközt Jelcin lánya, Tatjana Djacsenko irodájával, úgynevezett lapostévék eladásáról tárgyaló üzletembereknek álcázva).

Hogy mekkora volt az amerikaiak szerepe Jelcin választási kampányában, azt csak találgathatjuk. Tény, hogy a márciusban fölállt második (Filatov, Csubajsz és Iljusin vezette) kampánycsapat profi munkát végzett. Ez volt az az „agytröszt”, amely összehangolta a hatalmas kampánygépezet fogaskerekeinek működését. Az amerikai tanácsadók ebben a gépezetben fontos, de talán nem döntő láncszemet alkottak. A „nagy csapat” valójában számos kis csapatra tagolódott, saját profillal, munkaterülettel, szakértőkkel. Vegyük sorra a legfontosabbakat.

Mozgalmi háttér: Szergej Filatov 1996 januárjában alapított „Társadalmi mozgalom Borisz Jelcin elnökjelölt támogatására” (orosz rövidítése: ODOM) elnevezésű regionális hálózata, amelynek névleges és valóságos társadalmi szervezetek, önkéntesek, aktivisták lehettek a tagjai. Ez a struktúra a régiókban gyönge Jelcin számára nemcsak biztosítékot jelentett a helyi hatalommal szemben („alulról is látlak benneteket!”), hanem a hivatalossal párhuzamos információs rendszert és a kampánykörút során tömegeket mozgósító erőt is. Egyebek mellett ezen a hálózaton keresztül juttatták el a regionális rádiókhoz Jelcin kampányműsorait.

Pénzügyi háttér: a pénzügyeket Anatolij Csubajsz, néhai privatizációs miniszter tartotta kezében, rajta keresztül csorgott, majd ömlött a választási kampány kasszájába a pénzügyi, energetikai, hadiipari szektorok tulajdonosi klánjainak pénze, miután Csubajsz a davosi konferencián – feltehetően nem nyugati közreműködés nélkül – megállapodott velük, hogy Jelcint fogják támogatni, föltéve, hogy az elnök az elfogadja feltételeiket. Minthogy a költségek messze meghaladták a választási folyószámlán nyilvántartott, legálisan engedélyezett összeg felső határát, s mivel igen gyakran készpénzzel, zsebből kellett fizetni (40-50 vezető újságíró és televíziós a kampány alatt havi 3-5000 dolláros díjazásban részesült, a koncerteket is zsebből fizették) azért a pénzek legalizálásában fontos szerepet játszott Filatov mozgalma: társadalmi szervezetek, ha jónak látták, bármikor finanszírozhatnak mondjuk egy Jelcin támogatására rendezett koncertet saját költségvetésükből is. Egy társadalmi szervezet költségvetésébe pedig az ad pénzt, aki akar.

Számítógépes-analitikus háttér: Dolgozott a stábban egy programanalízisre specializálódott ügyosztály is, mely – mint Valerij Homjakov, az ODOM szakértője mondta a választások után – „az ország történetében először volt képes olyan matematikai modellt megalkotni, amely bámulatosan pontos prognózisokat tett lehetővé a választási részvétel és a választási eredmény közötti lineáris függés alapján”.

A televíziós háttér: ennek biztosítása elsősorban Igor Malasenkonak, az NTV (Független Televízió) vezérigazgatójának kezében volt, de nagyban hozzájárult Eduard Szalagajev is, egy másik nagy profi, akit Jelcin „második nekifutása” után, február közepén nevezett ki a RTV (Oroszországi Televízió) élére, a leváltott Oleg Popcov helyére. A harmadik legnagyobb televíziós társaság, az ORT (Oroszországi Közszolgálati Televízió) támogatását pedig Szergej Liszovszkij (az ORT reklámidejével rendelkező Premier SV reklámcég vezérigazgatója) és Arkagyij Jevsztafjev (az ORT januárban leváltott igazgatóhelyettese) biztosították.

Tömegkulturális háttér: a koncertek, népünnepélyek, tömeglátványosságok megszervezése, az egész tömegkulturális stratégia Szergej Liszovszkij kezében volt.

A reklámhadjárat szervezeti-szakmai háttere a választási klipek készítése és forgalmazása, az utcai plakátok, szórólapok, reklámtárgyak előállítása és elhelyezése Mihail Margelov Video International nevű cégének feladata volt (Liszovszkij Premier SV reklámcége mellett ez a másik legnagyobb ilyen orosz cég, mely az NTV reklámidejét szerezte meg, ahogy a Premier SV a ORT-jét ) .

Családi háttér: a beteg, öreges, bizalmatlan Jelcin pszichológiai áthangolásában kulcsszerepet játszott lánya, Tatjana Djacsenko, aki nélkül egyetlen csapat ötletei és szakmai kívánságai sem realizálódhattak volna. A számítógépes mérnöknőn keresztül bonyolódott minden: nemcsak az „inkognitós” amerikaiaknak, de a hithű jelcinistáknak is elsősorban Tatjanán keresztül volt lehetőségük az érintkezésre saját elnökjelöltjükkel. „Nagyon felkészült profi csapat jött össze – mondja például az egyik kulcsember, Filatov. – Hatalmas szerepet játszott benne Tatjana, az elnök lánya, aki szabadon érintkezhetett jelöltünkkel.” Tatjana közvetítése nélkül például alighanem másképp oldódott volna meg az első fordulót követő „kis éji puccskísérlet”, amikor Jelcin testőrei letartóztatták – a Kremlből kijövet, kezükben éppen egy kalap, azaz kalapdoboznyi dollárral – a már említett Liszovszkijt és Jevsztafjevet, Csubajsz bizalmi embereit, a két show-felelőst. Természetesen az egész kampány alatt fontos szerepet játszott Jelcin érzelmi, lelki és fizikai karbantartásában felesége, Naina is.

Orvosi-sportorvosi háttér: Jelcin politikai föltámadása fizikai föltámasztása és életben tartása nélkül aligha jöhetett volna létre. Nem ismeretes, hogy a tulajdonképpeni gyógyszereken kívül, milyen anabolikus erősítő és ajzószereket kapott (sokan elvonási tünetekkel magyarázták Jelcin gyors fizikai összeomlását a két választás között), de hogy ilyenek nélkül a testi föltámadás vitális csodája aligha jöhetett volna létre, az bizonyos. Feltételezhetően szerepe lehetett ebben Tarpiscsev (azóta korrupciós botrányba keveredett) sportügyi miniszternek, a sportolásban tiltott szerek ismerőjének, akinek Korzsakovon, Jelcin azóta menesztett nagyhatalmú „főtestőrén” kívül – ahogy oroszul mondták gúnyosan – egyedül volt „korlátlan hozzáférhetősége a testhez” (’dosztup k tyelu’).

Információs stratégiai háttér: Utoljára, de egyáltalán nem utolsósorban meg kell említeni a kampány információs stratégiáját kidolgozó és megvalósító 1995 nyarán alapított FEP (Fond Effektyivnoj Polityiki, azaz ’Effektív Politikáért Alapítvány’) tevékenységét, amelyet Gleb Pavlovszkij a RIA Novosztyi hírügynökség vezérigazgatója, lapszerkesztő és újságíró irányított. Az ő destruktív tevékenységüknek is köszönhető, hogy Zjuganov és pártja nem tudott megújult arculatú, szakmai kérdésekben mértékadó, Nyugaton is elfogadható pártként megjelenni a kampány során. Dezinfonnációkkal vagy információs figyelemeltereléssel, a kommunista pártban súlytalan, ám szélsőséges figurák és nézetek reflektorfénybe helyezésével sokat ártottak Zjuganov népszerűségének. Május végén például a RIA Novosztyi hírügynökségen keresztül terjesztették el, hogy a kommunisták, jelöltjük kudarcától tartva „fegyveres puccsra” készülődnek és a Moszkva környéki erdőkben gyakorlatoznak fegyveres osztagaik. Ez is a polgárháborús pszichózist hivatott elmélyíteni (Jelcin kampánycsapatának két oszlopos tagja, Georgij Szatarov és Viktor Iljusin „csócsálták” aztán sokáig a hírt, jóllehet pontosan tudták, mennyire kell komolyan venni, hiszen a saját kampányműhelyük egyik részlegénél készült). Természetesen az efféle híreknek mindig volt ténybeli alapjuk, ha nem több, hát eldugott sajtókiadványokban felbukkanó hírek (az úgynevezett „Acsalov-ezred” vagy a Russzkaja Partyija 255 fős harci osztaga csakugyan létezett, de amilyen komolyan készültek Jelcin környezetében egy puccsra a választás kedvezőtlen kimenetele esetén, oly kevéssé Zjuganov pártjában). A FEP volt az egyik kezdeményezője a „Május 1 – nyitott város” rendezvénynek is, ahol Jelcin a felsülés kockázata nélkül mutathatta meg, hogy nemcsak a kommunisták, ő is ki tudja még vinni a tömegeket az utcára, ha kell.

Jelcin kampányának amerikai stílusa nem feltétlenül az amerikai szakértők jelenlétével függött tehát össze. Éppen eléggé „amerikai” ma már az orosz média technológiája, dollár-központúsága, szervezeti felépítése, stílusa, más exszocialista országokhoz képest azzal az igen nagy különbséggel, hogy megőrizte üzleti önállóságát és orosz kézben maradt: a legnagyobb tulajdonosi klánok osztozkodnak rajta (az ORT-t az Oroszországi Közszolgálati Televíziót a Berezovszkij vezette LogoVaz és közvetve a hadiipari klán tartja kezében, az NTV-t pedig a Moszt moszkvai pénzügyi csoport és a Gazprom energetikai klánja, azaz egyfelől Luzskov, moszkvai polgármester, másfelől Csernormirgyin, orosz kormányfő).

Az orosz információs és szórakoztatóipari piacon Amerikát megjárt, amerikai szellemben dolgozó orosz szakemberekből is van éppen elég. Ilyen a már említett Mihail Margelov, a Video International tulajdonosa, aki öt évet töltött amerikai reklámcégeknél (azt megelőzően a TASZSZ munkatársa volt), és ilyen Szergej Liszovszkij, a Premier SV elnök-vezérigazgatója, aki saját bevallása szerint is Clinton kampányából vette át a Music TV „síppalpoppal az elnökért” módszerét és híres „Choose or lose” szlogenjét, hogy orosz popsztárok szájába adva, koncerteken, „szuper-show”-kon, televíziós klipeken keresztül juttassa el a legfiatalabb és politikailag legpasszívabb választók szívéig: „Vibiraj, a to proigrajes” (’Válassz vagy vesztesz’ avagy később, már magabiztosabb változatban: ’Válassz és győzni fogsz!’)

Zjuganov tévé- és reklámgyűlölő „patriótáival”, elnyomorodott és dühös kicsi öregembereivel szemben Jelcin stábjának eleve a fiatal nemzedéket kellett mozgósítania. A 18 éven alig valamivel felülieket viszont manapság politikai témákkal és ígéretekkel nem a politikába be, inkább a világból ki lehet kergetni. Kizárólag a tömegkultúra témáival és ígéreteivel nyerhetők meg és vonhatók be a politikai események forgatagába, hacsak egy pillanatra is. Csak a tömegkultúra sztárjai adhatják be nekik, hogy a „választás tökjó buli” és „akinek van egy kis gógyija, az biztos elmegy szavazni, én például tuti, hogy ott leszek és Jelcinre szavazok”. Nos, az orosz show-business – sztárokkal, koncertekkel, eseményekkel – mindent megtett Jelcin sikeréért. Semmi kétség, hogy az orosz popsztárok, show-menek, énekesek, színészek, tévés műsorvezetők folytonos kiállása Jelcin mellett ezerszer súlyosabban estek latba, mint a pravoszláv metropolita veretes szózatai. A posztmodern politikus nem a spirituális hatalom hagyományos intézményeihez, az egyházakhoz és nem is a szellemi hatalom képviselőihez (írástudókhoz, értelmiségiekhez, tudósokhoz, művészekhez) törleszkedik. Ettől népszerűség- és tekintélygyarapodást már nem igen remélhet. Mikor kezdeti legitimációs zavarukban az ex-kommunista és ex-ateista politikusok (maga Jelcin, Csernomirgyin, Luzskov is) mind gyakrabban tünedeztek fel a televízióban közvetített pravoszláv templomi szertartásokon – gyertyával a kézben – , a nép elnevezte őket podszvecsnyikinek, azaz „gyertyatartóknak”. Újabban már nem igen látni őket itt. A pravoszláviát inkább a hivatalos az orosz állam emblémájaként, címerpajzsaként, semmint mézesmadzagként tartja maga elé a hatalom embere. (Ugyanígy a hagyományos „orosz intelligencia” sem mértékadó erkölcsi intézmény többé, amellyel a hatalomnak számolnia kell, hanem a demokratikus állam „címerállata”. Ha énekel úgy is jó, ha meg nem, hát nem. Elrepülni úgyse fog innen. A hatalom és az intelligencia közötti viszony posztmodern elszíneződésére a legszemléletesebb példával alighanem szegény Kovaljov, emberjogi aktivista esete szolgál.) A posztmodem idők politikusa, akit éppúgy megcsinálnak mint a show-business színpadán bárkit, aki labdába akar rúgni, egyet tehet, ha nézettségi és tetszési indexét kicsit fel akarja srófolni: hozzádörgölőzik a legnépszerűbb sztárokhoz és tömegkultúra mítoszaihoz, hátha az össznépi elragadtatottságból neki is jut valami.

Bár Oroszországban minden mindig másképpen van kissé, mint Nyugaton, ez a másság – a globális médiumnak köszönhetően – már nem oszt és nem szoroz. Mondhatnánk, ez már csak a héj, a fecsegő felszín avagy elkészítésre váró médiacsemege. Ha tehát az orosz mentalitás, mondjuk a férfiasságot, a magánakvaló zordságot, a mogorva őserőt, a komédiázás megvetését „díjazza” az elnöki posztra pályázó politikusoknál, akkor ezt kell szereppé formálni és eljátszani, ebből kell megcsinálni őt. Hogy a két zord muzsik, a „szibériai medve” (Jelcin) és a „novocserkaszki kozák Maugli” (Lebegy) egymást mind jobban átfedő kampánycsapata tisztában volt ezzel, az nyilvánvaló.

Zjuganov és kommunista pártja viszont, úgy látszik nem hitt a szemének. A feje után ment, amely tele volt tudományosabbnál tudományosabb teóriákkal. Lévén igazi hivő, hű meghallói a nemlétező törvényeknek, mélységesen meg voltak győződve róla, hogy ütött az óra és nekik most már csak be kell várniuk a Történelem Vonatát (a „varsói gyorsot”?) amely a győzedelmes Zjuganovot hozza. (Nota bene: annak idején Lenin is vonattal „rohant a forradalomba”!) A kommunista elnökjelölt kampánycsapata (ha ilyennel egyáltalán rendelkezett, amiről mindmáig semmi hír) a jelek szerint abban a hitben élt, hogy Oroszország vagy legalábbis nagyobb – globális médiacivilizációtól még nem megrontott – része változatlanul a modern vadság állapotában él, akárcsak maga a Párt. (Talán fülükbe csengett még a régi jelszó: „A Párt és a Nép – egyek.”) Hittek tehát benne (és mentségükre legyen mondva: nemcsak ők, hanem minden rendű és rangú orosz modern – baloldaliak, jobboldaliak, radikálisok egyaránt), hogy az orosz átlagembert még ma is a Történelem Nagy Ügye és a mondott, írott, nyomtatott szó tartja fogva, holott Oroszországot – paradox módon éppen viszonylagos fejletlensége miatt – előbb és mélyebben szívta magába a posztmodern civilizáció mint nyugati vetélytársait a Haladásban. Oroszországról csakugyan mindinkább elmondható, hogy Bizánc Amerikája lesz vagy kénytelen lenni. Vadkelet.

A kommunisták azonban abból indultak ki, hogy egy amerikai stílusú választási kampány, az elnökjelölt sztárolásával, politikai klipekkel, show-műsorokkal, koncertekkel, csinadrattával és görögtűzzel az orosz társadalom „vesztes” és „kisemmizett” többsége, de legalábbis a kommunista választótábor számára eleve ellenszenves, sőt felháborító lesz, ahogy minden egyéb, ami Nyugatról jön. Ígyhát ők elsősorban a régi szovjet idők „ajtóról-ajtóra” járó agitációs módszerére, vöröszászlós utcai felvonulásokra, népi agitációs brigádokra és saját jól szervezett pártsejtjeikre hagyatkoztak minden régióban (no meg a regionális sajtóra, amelynek nagy része az ő kezükben volt, dehát a nép, az istenadta nép nem igen olvas ma már politikai lapokat). Kétség nem fér hozzá: Zjuganovék szemérmetlenül és durván ki lettek szorítva az uralkodó hatalom által teljesen megszállt televíziós képből. Összehasonlíthatatlanul kevesebb pénz és tulajdonosi klán sorakozott föl mögöttük, mint Jelcin mögött (a tulajdonosi osztály meghatározó csoportjai ugyanis márciusban némi hezitálás után Jelcint választották, az ország csak ez után választott) és az is kétségtelen, hogy a legnagyobb televíziós társaságok és reklámcégek tulajdonosai és nagynevű médiaszakemberei közül egyet sem találunk Zjuganov választási stábjában. (Talán nem véletlenül!) Hogy ez mennyire fér össze a demokrácia játékszabályaival, miért hagyta vagy óhajtotta az orosz társadalom, hogy így legyen, azt most ne firtassuk. Lényegesebb ennél az a kérdés, hogy a kommunisták miért hagyták magukat, miért nem álltak ellent? Természetesen nem az információs terrorról kiadott nyilatkozatokkal vagy tévétorony-ostromokkal, hanem médiaeseményekkel, képekkel, információs és dezinformációs akciókkal? Miért nem kísérelték meg áttörni a blokádot? Mert hogy e téren még kudarcokról és vereségekről sem számolhatnak be, az tény.

A kommunisták év elején, megittasulva a decemberi Duma-választásokon aratott győzelmüktől, annyira biztosak voltak Zjuganov sikerében, hogy eszükbe sem jutott médiastratégiát kidolgozni. Nem „orosz embernek” való az! Alig költöttek pénzt televíziós szereplésre, reklámra, műsoridőre. Kevés választási műsoruk önképzőköri színvonalon mozgott. Zjuganov sem életrajzi klipekben nem beszélte el „egy becsületes orosz ember felemelkedésének” őszinte történetét, sem az „utca embereit” nem idézte be a választási tárgyalóterembe, hogy „fekete-fehérben” (mint amilyen a „valóság”, az „élet”) mellette tanúskodjanak az „ő egyszerű szavaikkal”, hogy maga a fogyasztó dicsérje – üzleti reklámokból ismert fogással – az elnökjelölt politikai áruját. Nem láttuk őt sem kisgyerekként, sem családja körében, sem sörívás, sem twistelés közben. Minden bizonnyal abból indult ki, hogy az ő választóinak ez, nem kell, sőt, ellenkező hatást váltana ki és ebben talán igaza volt. Ám kizárólag saját választóira hagyatkozva csak akkor nyerhette volna meg a választásokat, ha a szavazásra jogosultak kevesebb mint fele ment volna el szavazni. Ha viszont bővíteni próbálta volna ezt a tábort, (például médiaaktivitása fokozásával) akkor saját tábora egy részének elvesztését kockáztatta volna. Akárhogy is, a kommunista elnökjelölt a „22-es csapdájába” került.

Jelcin túltengését a tévében a kommunisták eleinte elégedetten szemlélték, mert várták a biztosra vett bumeráng-hatást (amitől mellesleg még Jelcin egyes tanácsadói is tartottak). Arra is számítottak, hogy brutális kipaszírozásuk a képből egyfajta televíziós mártíriumként dicsőülhet meg és spontán együttérzést, rokonszenvet válthat ki azokból, akik ugyan nem szívelik őket, de még kevésbé szívelik az effajta – inkább a kommunista diktatúrákat, semmint az érett demokráciákat idéző – durva manipulációt. A finomat részesítik előnyben. Ha Jelcin a „demokrácia” kártyáját játszotta ki a kommunistákkal, akkor ők a „nemzet” kártyáját Jelcinnel szemben és míg előbbivel nagyon jól összefért a nyugati média gátlástalan felhasználása, az utóbbihoz csak az „idegen”, „nemzetrontó” média elutasítása pászolt. A kommunista párt vezetői mint ízig-vérig modern, tehát anakronisztikus gondolkodású politikusok elképzelni sem tudták, hogy Oroszországban egy nagyszabású politikai küzdelem ne az utcán, az üzemcsarnokban, a nagyteremben vagy a pártbizottságon és persze a kulisszák mögött folyó alkukban dőljön el, hanem pop-koncerteken vagy a televízióban. A választás központi kérdése pedig ne az legyen, ki a jobb, kinek van jobb vagy megvalósíthatóbb programja, kinek van igaza, hanem hogy ki a sztár?

A kommunisták év eleji offenzívájuk során (amely Jelcinék számára úgyszólván aranyat ért) a Dumában érvénytelenítették a Szovjetunió feloszlását kimondó nevezetes belovezsi szerződést. Nem volt más ez mint a Szovjetunió jelképes visszaállítása, a Szovjetunió szimulálása. (Régi modern időkben ezt nevezték restaurációnak, a „történelem kereke visszaforgatásának”. Manapság azonban ez a kerék – az ész-kerék – már nem forog. Se előre, se hátra. A restauráció maga is televíziós Duma-játék, a politikai szépművészet műfaja.) Persze, a Szovjetunió iránti össztársadalmi nosztalgiára mindenki megpróbált valamiképp rájátszani. Jelcin még a Lenin-mauzóleum mellvédjére is felkapaszkodott díszszemlét fogadni és ajkával illette a Győzelem vörös lobogóját. Még a demokrata Javlinszkij is azt mondta (Jelcin később „ellopta” tőle ezt a bon mot-t), hogy „aki nem sajnálja a Szovjetunió széthullását, annak nincs szíve, de aki vissza akarja állítani, annak agya nincsen”.

Csakhogy a Szovjetunió visszaállítása, a „Back in USSR” képzeletjátéka óhatatlanul egy másik képzeletjátékot is elindított, a polgárháborúét ugyanis. Minthogy ez a képzeletjáték a félelemre épült, izgalomban, fordulatosságban messze felülmúlta a visszaállítás boldogító, ám egyszeri jogi aktusát. Mégha a keményen antikommunista dokumentumfilm-rendező, Govoruhin – a kommunista Zjuganov legeltökéltebb híve és kortese – megcsinálta volna is az Ilyen Oroszországot vesztettünk el című filmje párdarabját, az Ilyen Szovjetuniót vesztettünk el címmel, mint ahogy nem csinálta meg, még akkor sem lehetett volna a Szovjetunió visszaállításának szomorújátékából lélegzetelállító kétszemélyes választási drámát csinálni, amelyben a mitológiai Jó és Rossz vívja élet-halál küzdelmét. A polgárháború rémképe viszont kiválóan alkalmas volt erre. Jelcinék választási kampánycsapatának csak át kellett fordítania a Szovjetunió kommunista szimulálását a polgárháború antikommunista szimulálásába. (Az átfordítás alapja a következő szillogizmus volt: a kommunisták vissza akarják állítani a Szovjetuniót, ez csak polgárháború árán lehetséges, tehát kommunisták = polgárháború.)

A kommunisták elbizakodottsága és szerencsétlen szimulációs kísérlete kapóra jött a Jelcin-csapatnak, hiszen januárban Jelcin úgyszólván teljesen esélytelennek látszott: a választók 6 %-a szavazott volna rá. A Time szerint a Tatjana Jelcina (Djacsenko) keze alatt dolgozó amerikai kampányszakértők tanácsolták volna a polgárháborús választási stratégiát: „A győzelemhez egyetlen stratégiailag roppant egyszerű út vezet – mondták. – Először is Jelcinnek a kommunisták egyedüli alternatívájaként kell megjelenni, másodszor pedig azt kell belesulykolni az emberekbe, hogy a kommunistákat minden áron meg kell állítani.” Ha Jelcint az emberek nem szeretik, akkor a kommunistákat még nálánál is kevésbé szeressék.” Ezen a módon Jelcin bizonyos választói rétegek előtt úgy jelenhetett meg ismét mint Oroszország, az orosz demokrácia, sőt, a Nyugat Megmentője (Abszolút Jó), más rétegek előtt viszont úgy mint a Kisebbik Rossz (Relatív Jó) a kommunista polgárháború és diktatúra Abszolút Rosszával szemben. S miután az amerikai szakértők kiderítették, hogy az oroszokat egy kommunista hatalomátvételben nem annyira az áruhiány, az újraállamosítások, a sorbanállás, hanem a polgárháború, a zavargások, a vérontás lehetősége aggasztja (ez az Abszolút Rossz), Jelcinnek a polgárháború veszélyét elhárító Egyetlen Erőként kellett színre lépnie a választási drámában.

A szimuláció szakemberei bámulatos gyorsasággal és ügyességgel alakították át az elnökválasztás politikai játékterét az orosz polgárháború mitologikus színjátékává „fehérekkel” és „vörösökkel”. (A szimuláció olyan sikeres és meggyőző volt, hogy a játszma végén a győztes Jelcin úgyszólván amnesztiát hirdetett a vesztes „vörösöknek”, mondván, „mostantól ne legyenek se „fehérek”, se „vörösök”, nyújtsunk kezet egymásnak és a nemzet érdekében munkálkodjunk együtt a haza felvirágoztatásán”.) A siker alighanem főként Igor Malesenkonak, a Független Televízió megteremtőjének és igazgatójának, Jelcin kampánycsapatában a médiaügyek felelősének köszönhető. Malasenko tíz évvel ezelőtt az Amerika és Kanada Kutató Intézetben kezdte pályafutását mint a „nukleáris elrettentés stratégiájának” kérdésére szakosodott, lényegében virtuális valóságok modellezésével foglalkozó fiatal szakember: „A nukleáris elrettentés politikai-pszichológiai aspektusaival foglalkoztam – mondta el ez év márciusában egy életinterjúban a Nyezaviszimaja Gazetanak. – A nukleáris elrettentés merőben spekulatív természetű jelenség, az eszmék világába tartozik. Hiszen a nukleáris fegyvert senki nem alkalmazta még (Hiroshimának ehhez semmi köze), mintha minden egy sakktáblán zajlana le, vagyis virtuális valóságot alkot. Ma azonban már nem önmagában a virtuális valóság, hanem anyagi vonzata érdekel.” A hadiipari technológiák és a techno-telemédiumok fejlődése közötti összefüggést, amelyet Paul Virilio könyveiben oly mélyrehatóan elemez, ez a kis életrajzi adalék is megerősíti. Az orosz polgárháború elrettentő mumusa, mellyel az orosz választópolgárt és a Nyugatot riogatták természetesen virtuális valóság volt. Megint egyszer bebizonyosodott: akié a virtuális valóság, azé a hatalom, aki sikeresebben szimulál, az a győztes. A szimuláció mindinkább a politikai túlélés kulcskérdése.

A Jelcin és május végétől Lebegy kampányának szolgálatába állított Oroszországi Közszolgálati Televízió (ORT) szociológiai megfigyelőszolgálatának igazgatója,Vszevolod Vilcsek készséggel elismerte, hogy az orosz televíziósok és újságírók – a demokrácia védelmében, kénytelen-kelletlen, szerepüktől viszolyogva, ám remélhetőleg utoljára – csakugyan polgárháborúként dramatizálták a választásokat. Nem tehettek mást, mert – úgymond – csak a „jó börtön” (Zjuganov) vagy a „rossz szabadság” (Jelcint) között választhattak: „Ma teljes nyíltsággal bevallhatjuk már magunknak, hogy a társadalom polgárháborún ment keresztül, csak annak hideg változatában. Ebben a helyzetben a televízió valóban nem volt és nem is lehetett elfogulatlan. Tendenciózus volt, de a demokrácia érdekében volt az. Abban segített, hogy a polgárháború betegsége enyhe lefolyású legyen és az orosz társadalom megszerezze végre a szükséges immunitást vele szemben.” Valójában az orosz társadalom már 1917 és 1921 között megszerezte ezt az immunitást. Azóta az orosz polgárháborút csak szimulálják, hol véresebben, mint 1993 októberében Moszkvában, hol vértelenül, mint a mostani elnökválasztáson. Úgy látszik, az orosz polgárháború tényleg monstruózus témája olyan mélyen fekszik a kollektív tudattalanban, hogy az orosz társadalom nem tud vele betelni. Már a szovjet tömegkultúrának is alapmítosza volt – a CsapajevA cikk közvetlen elérhetőségei:

offline: Filmvilág folyóirat 1996/09 28-37. old.

online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=362
Kulcsszavak: