Televízó

Égi manna

Csajvadék

Spiró György

Valamikor a szinkronizálás szakma volt. A gyerekfilmeket is a legnagyobb színészek szinkronizálták. Ma az ismeretlen magyar tömegszínész hangja színtelen, szagtalan, jellegtelen.

Mi hagyományosan minden filmet szinkronizálunk, német mintára. Sok más országban feliratozzák a filmeket, vagy hangbemondást alkalmaznak még mindig. A szinkront megszoktuk, nem is tudnánk meglenni nélküle. A magyar lakosság ma már nem is képes olyan tempóban olvasni, hogy feliratos filmeket élvezhessen – erre vonatkozólag pár éve tudományos kutatási eredményeket is közzétettek elérhetetlen folyóiratokban.

A filmnek esztétikailag nemigen elhanyagolható része a szöveg, pontosabban az, hogyan mondják – élik – a szöveget a színészek, és ez a szinkronizálás során többnyire elvész. De ha a szinkron művészi értékű, és a hanghordozást éppúgy lefordítják magyarra, mint a mondatokat, akkor a szinkronizálás elvileg megéri.

A videótékákban szinte kizárólag csupa magyarra szinkronizált film található, azt lehet eladni. Az összes magyar televízió mindent szinkronizál. A szinkronizálás nagyüzem, ipari mennyiségben állítanak elő magyar filmszöveget a különböző stúdiókban (sufnikban, vidéki tévéstúdiókban, a volt Pannoniában, magánlakásokban) országszerte. Szinkronizálnak a mesétől pornóig akármit. A kétezer magyar színész jelentékeny része ma már kizárólag a szinkronból él. A nagyipari termelés egyik fontos elve, hogy a szinkronszínész lehetőleg legyen olcsó. Sztárok manapság ritkán kapnak szinkronszerepet, és akkor is csak úgy, ha valamikor régebben, a nagy-átkos esztétikailag túlfinomodott szemléletéhez igazodva, alkatilag egy nyugati sztárhoz párosították a hangjukat a szinkronrendezők (Woody Allen magyar hangja így lett Kern András). Sztárokat nem érdemes túl gyakran szinkronizálásra felkérni, mert drágák. Sokkal kifizetődőbb ismeretlen vidéki, vagy kezdő színészeket alkalmazni. Azokat egyeztetni is könnyebb. Vidéki színésznek Magyarországon áldás, ha városa televíziójában elcsíphet egy-két szinkront.

Valaha volt néhány jelentős szinkronrendező, aki a mesterségét művészetnek tekintette, és jópár kitűnő szinkrondramaturg, vagyis fordító, aki képes volt magyaros mondatokat szájra írni, és egy-egy fordulat pontos visszaadását kihívásnak tekintette. Valamikor a szinkronizálás szakma volt. Valamikor a magyar hangok kiválasztását hosszas mérlegelés előzte meg. Aztán elszaporodtak a szinkronizálandó filmek és a szakma felvizeződött. Ugyanazt történt, mint a könyvkiadásban: a piacot ellepték a magyarul törve tudó fordítók, a szakmai felügyelet megszűnt, a kontrollszerkesztőknek bealkonyult. Bestsellert magyarul ma garantáltan basic-Hungarian nyelven, rossz szórenddel, leiterjakabokkal megtömve, a mondatritmust kerékbetörve lehet – és szabad – csak kiadni. Miután minden szinkronizált film bestsellernek készül – más kérdés, azzá is válik-e –, a szinkronszöveg pontosan megfelel a mai magyar fordításirodalom színvonalának, annál nem jobb, bár nem is rosszabb (azt már alulmúlni úgyse nagyon lehet).

Történik ez egy olyan kelet-európai országban, amely a maga nyelvét másfélszáz-kétszáz évvel ezelőtt a fordításirodalommal teremtette meg, és ahol 1990-ig az volt a megkérdőjelezhetetlen, magától értetődő hagyomány, hogy a legjobb világirodalmi műveket a legjobb magyar írók és költők magyarítják, ahol a műfordítás-elemzésnek nemzetközileg is jelentős művelői voltak, ahol a bölcsészkarokon a legjobb műfordítók tanították, hogyan kell ilyen vagy olyan típusú művet magyarra áttenni, és ahol még arról is értekeztek egykor, ötvenvalahány éve, hogy a német és a latin hexameter nem fordítható magyarra ugyanúgy. (Igaz, az illető magyarságát akkor is, most is kétségbe vonták, akkor meg is ölték, ma pedig, ha lehetne, megint megölnék az erre mindig illetékesek.)

Mindazonáltal a filmszövegek fordításában nem lehet annyit hibázni, mint a silány prózai művek még silányabb fordítása során. Ma egy film szövegét világszerte csak akkor hagyja jóvá a producer, ha egy nyolcéves gyerek értelmi színvonalát garantáltan nem haladja meg, és ha tőmondatai nem érik el a Hemingway-i, ma érthetetlennek bizonyuló bonyolultságot. A szinkronszövegek emiatt „jobbak”, mint a regényfordítások, pontosabban az eredetihez jóval közelebb vannak.

A katasztrófa mégsem az, hogy mit mondanak el a szinkronizáló magyar színészek, hanem az, hogy hogyan.

Valamikor, a nagy-átkos virágkorában a gyerekfilmeket is a legnagyobb színészek szinkronizálták és ezek most mind kaphatók kazettán. Bár utálom az összes Walt Disney-filmet, azért mindig könnybe lábad a szemem, valahányszor a Hamupipőkében meghallom Rozsos István, Keleti László, Tőkés Anna és a többi nagy ember hangját. (Akkor is könnybe lábad a szemem, ha a jóval később készült Vukban Csákányi László és Pogány Judit hangját hallom.) A fiam egészen elképedt, amikor egyszer Helyey Lászlóra mutatva azt mondta: ez a bácsi Mátyás király hangja. A magyar színészet néhány óriása gyakorlatilag csak a rajzfilmek hangjaként marad halhatatlan. De úgy maradéktalanul. Azokat a giccses Disney-filmeket azért bírom végignézni a lányommal, mert hallgatom a régi nagy magyar színészek hangját – hogy mit tudtak azok egy-egy negyedhangnyi csavarással kifejezni! micsoda beszédtechnikájuk volt! mennyi szabadság és méltóság van a hangjukban, még az ilyen bugyuta kis történetkék szinkronhangjaként is! Ők még urak és hölgyek voltak, ők még értelmiségiek voltak – és nem az a kocsmatöltelék-népség, amivé a mai magyar szinkronhangokat alázták.

Anyám, a volt színésznő azt mondja a kocsmatöltelék-színészekre: „csajvadék”. A harmincas évekből való ez a műszó, ma már kevesen ismerik, az értelmező szótárból hiányzik. Nyelvérzékem azt sugallja, hogy cigány szó, és zabigyereket jelenthet. Nem tudok a züllöttségre jobban illő, hangban is kifejezőbb szót ennél.

A mai magyar szinkronhang – az ismeretlen magyar tömegszínész hangja – először is színtelen, szagtalan, fénytelen, karakternélküli. Másodszor jellemzésre – s így játékosságra – alkalmatlan. Harmadszor a mai tömegszínésznek fogalma sincs a magyar hanglejtésről és a mondathangsúlyok helyéről és fontosságáról. Emiatt a mondatok egyszerűen nem is érthetők. A tömegszínész, ha férfi, és megszállja az ihlet, általános macsó-hangon beszél. A tömegszínész, ha nő, valami nem létező egyen-szajhakellemkedést produkál.

Sokfelé mászkáltam a világban, és a primitív emberek mindenütt ugyanazt a nyelvet beszélték, ezt a nyelvet hallom ma is a Nagykörúton vagy a Rákóczi úton: a szavakat gombócként lökik ki a torkukból, kaffogva, szinte arab torokhangokat produkálva torokhangmentes nyelven is, monotonul, a szóvégeket szégyenkezve visszanyelve, vagyis a szókezdetkor még agresszívan, támadólag, a szóvégen már gyáván és sunyin, hogy a következő szóra a bátorság megint összegyűljék, és a szóvégen megint lekonyuljon. Minden szókezdet egy alattomos tőrdöfés, minden szóvég az áldozat kurvás önmegadása. Nem a töltelékszavakról beszélek, azokat aránylag tisztán és erőteljesen bírják kimondani – a job tvaju maty, a fuck it, a bazmeg azért uralkodik minden bővítetlen tőmondat fölött minden nyelvben, mert attól nem kell félni, az semmit nem jelent, csak az agressziót önmagában, és ebben van meg a közmegegyezés egyedül. Azokról a szavakról beszélek, amelyeknek elvileg jelentésük lenne. De a jelentésben való meggyőződés oly mértékben bizonytalan, hogy a szót egészben kimondani már a tömegszínész nem képes. Emiatt a szavak között a kapcsolat elvész, minden szó egyedül próbál a tudatból kitörni, más szavak segítsége nélkül persze sikertelenül.

Mondatokat a tömegszínész sem tud produkálni. Fogalma sincs mondathangsúlyról, mondatlejtésről. Kiejtését a tömegemberétől általában az különbözteti meg, hogy a torokhangú kaffogás helyett hangszalag-röcögtetést alkalmaz. A szóhatárok ettől nem lesznek plasztikusabbak, persze, sőt. A tömegszínésznek van egy olyan elmebeteg meggyőződése, hogy neki orgánuma van. A süket szinkronrendezők szintén azt hiszik, hogy létezik orgánum. Még a hatvanas években mondták egyik Kossuth-díjas szavalónkról: „Azt hiszi, hogy orgánuma van, pedig csak a slejm szánkázik a torkában fel és alá”. Történetesen az illető néhány nagy verset megrendítően tudott előadni – eltérően a mai orgánum-hívőktől, akik zöngétlen mássalhangzókról még csak nem is hallottak. Ama Kossuth-díjasról a gonosz megjegyzést azért találták ki, mert gyakran hazudta az érzelmeket, és akkor még volt fülük az embereknek, hogy ezt meghallják. A mai tömegszínész nem hazudja az érzelmeket, mert nincs neki. Az érzelmi sivárságot leplezi modulálatlan orgánumával. – és már azt se tudja, mit kéne hazudnia.

Ezt a nyelvet – ezt az antinyelvet – tanulják meg a mi gyerekeink a mostanában szinkronizált mesefilmekből, a mostanában forgalmazott kalandfilmekből, a nem nekik való sorozatokból és mindenhonnan ez megy bele a fülükbe. Isteni szerencse, hogy a Süsü, a sárkány is létezik, Bodrogival. Dehát nem lehet folyton azt a pár kivételes hang- és videokazettát játszani a kölköknek, amelyekben még léteznek mondatok. Mondatok a magyar gyártmányú kazettákon léteznek – és ki tudja, még meddig.

Sejthetőleg a mondat előbb volt meg, mint az egyes szavak, legalábbis sok jel mutat arra, hogy nem szavakban, hanem gondolategészekben képes csak megnyilvánulni a logikátlan emberi logika. Amikor a mondat lehetetlenné válik, a gondolkodás, a képzelet és a zene döglik bele. Mondat zene – érzelem – nélkül nincs.

A szinkronizáló tömegszínész zenélni már csak azért sem tudhat, mert a szöveget nem meg- és átéli, hanem olvassa. Nem mintha a régiek, a nagyok nem olvasták volna a szinkronizálandó szöveget – de azok még tudták, hogy élőbeszédet kell imitálniuk. S mert megvolt a szakmai képzettségük, erre képesek is voltak. Ha ma egy csajvidék-színész véletlenül, kivételesen korrektül tud olvasni, akkor is baj van: felolvas, nem pedig drámai helyzetben éli a szerep életét, s ezzel a gyereket leszoktatja arról, hogy a beszéd az elsődleges, s hogy élethelyzetben a zenével mit is lehet kifejezni és elérni. Ráadásul beszéd önmagában nincs, mindig csak párbeszéd van, mondat indulat nélkül nem születik meg, mindig drámai helyzetből beszélünk: akarunk valamit a másiktól – vagyis ha az élőbeszédet felolvasott szöveggé alakítjuk át, a beszédaktust meghamisítjuk. Hazudik a híradók műsorvezetője világszerte, mert úgy tesz, mintha a saját meggyőződését hangoztatná, és nem valamely politikailag egyeztetett véleményt olvasna fel, holott azt teszi. A szószéken ágáló pap műfaja igazabb: ő szónokol, az más műfaj. Hazudnak a hirdetések utószinkronizált hangjai a világ minden nyelvén, mert olyan beszédhelyzetet imitálnak, amely nem igaz: mi nem beszélhetünk, nem kérdezhetünk vissza, nem ajánlhatjuk fel a magunk termékét az övékért cserébe. És hazudik minden film utószinkrona: az ideális esetben színészileg átélt valóságos, drámai beszédhelyzetet felolvasott szöveggé rontja le. A filmek úgy tesznek, mintha maximális naturalizmusra törnének, s közben az utószinkronnal mesterkéltté – de nem stilizálttá – teszik az egészet.

Tompa befogadók jönnek így létre, üres klónok, szerencsétlen, nyelvtelen, dallamtalan rabszolganépség. Csajvidék.

Mostanában hihetetlenül nagy bűnök történülnek a világban, s különösen ama fertályán, ahol van szerencsétlenségünk élnünk. Ki lehet árusítani az országot, bérbe lehet adni a pornófilm-forgatás céljából a Parlamentet, mindegy, majd jön egy magyar rabszolgalázadás, és az adósságleveleket elégetik, az APEH-székház helyét behintik sóval, a levéltárakat felgyújtják, a Parlamentet , a nyugati beruházókat megruházzák, a keleti maffiákat a nyeregben hátrafordulva lenyilazzák, és megint kezdődhet újra a magyar államiság elölről. Az azonban, hogy a gyerekeinktől elveszik a nyelvet, mindennél súlyosabb. A Halotti beszédet vonják vissza a csajvadékok. Ha van árulás, ez az.

Természetesen csajvadék mindaz, aki elkezd egy mondatot, és képtelen befejezni, csak hablatyol. Csajvadék eszerint az úgynevezett politikusok 90 százaléka is, akiket a televízióban és a rádióban reklámoznak a nyaloncaik. Csajvadékok a nyaloncok, akik ugyan valaha megtanultak mondatul, de sürgősen elfeledték, a kurzusváltásoknak engedelmeskedve. Csajvadék az a művésztársadalom, amelynek nincsenek értelmes mondatai, immár 6-7 éve, erre az egészre.

Hogy miért a tömegszínészre fenekedem mégis leginkább? Mert az ilyen félig feudális, félig rabszolgatartó kelet-európai társadalmakban, bárki bármit hazudik is mostanában, a csepűrágó továbbra is a nemzeti lét egyik legfontosabb hordozója. Hihetetlen bűnt követnek el azok a csepűrágók, akik beállnak csajvadéknak. Politikusok jönnek-mennek, hol kinyírják, hol kivégzik egymást, ahogy szokták, nem érdekes, és az sem számít, hogy hívják őket és mennyit rabolnak maguknak és nyaloncaiknak időlegesen. A színész azonban a nyelv fenntartója, a zene, a forma felkent szentje, az anyanyelvi gondolkodás legfőbb aktora, aki a gyerekeinket megtermékenyíteni és tönkretenni ma is egyaránt képes. Sőt ma még inkább, mint eddig bármikor. A tévé éjjel-nappal szól, a dallamtalanság napi huszonnégy órában mászik bele a gyerekeink fülébe.

A csajvadék színésznépség, a szinkronizáló hangokat adó senkiháziak – a szinkronszövegeket gyártókkal együtt – ma nagyobb kárt okoznak Magyarországon, mint az összes csaló, maffiózó gyilkos gazember együttvéve. Az utóbbiak csak az életünket nyomorítják, a csajvadék színészek azonban a szellemünket és a lelkünket is, és megfosztanak attól, hogy a gyerekeinknek magyar legyen a jövőjük.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1996/09 46-48. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=361

Cikk értékelése:

szavazat: 3326 átlag: 5.32

előző 1 következő

új komment