Dessewffy Tibor
Jobb lesz-e a helyzet, ha a néző egy hírműsor helyett négy Híradó közt válogathat, ha egyidőben csábítja a Gazdagok és szépek, a Dinasztia és a Pampák királya?
Gyakori eset: olyan sokat beszélünk egy várva várt eseményről, hogy amikor végre megtörténik, óhatatlanul csalódottságot érzünk. Hát ennyi lett volna az a bizonyos, sokszor megénekelt nagy pillanat? Csalódottságunk többnyire tévképzetből fakad: elfeledkezünk arról, hogy az első csók elcsattanása vagy az első jégszekrény megvásárlása nem magától az időből kiragadott pillanattól lesz nagyszerű (mézédes vagy mélyhűtött), valódi jelentőségük abban áll, hogy új távlatokat nyitnak meg a jövő felé. E tétel illusztrálására nem csak a szerelmi élet vagy az anyagi gyarapodás kapcsán hozhatunk példákat, bizonyosan ilyen volt az új tévé csatornák beindulása is. A privatizáció (pontosabban frekvencia-kiosztás) az elmúlt hat-hét év egyik legtöbbet vitatott témája, az úgynevezett, médiaháborúk nem is nagyon titkolt főszereplője volt, amelyről azt hihettük, ez a demokratikus viszonyok vagy legalábbis a normális televíziózás legfőbb gátja. Az új csatornák hiánya mentség is volt sok mindenre, az úgynevezett közszolgálati állami televízió elképesztő és szemérmetlen reklámidő-túllépéseire, a gyatra műsorokra, a műsorkészítők öncsonkoló kompromisszumaira, a kábeltévék silányságára.
És aztán – bár nem mondhatjuk, hogy egycsapásra – októberben elindultak az új adók, és ha jól érzékelem, általános csalódottságot okoztak, legalábbis értelmiségi körökben.
Blikkesedésről, debilizációról beszélnek, és nyomát sem lelem annak a némiképp patetikus reménynek, amely akár még csak néhány hónapja is a „több szereplős médiapiachoz” kötődött. Szerintem ez a reményvesztés nem indokolt. Amennyiben vigyázó szemünket a távolabbi jövőre függesztjük, talán megfeledkezhetünk a lehangoló jelenről. Ez a távolabbra tekintés annál is inkább ajánlható, mert a mi megfigyelői attitűdjeinktől függetlenül is jól kivehető irányba poroszkál az új média-konstelláció és a mögötte kullogó hétköznapi kultúra.
E fejlemények megértéséhez talán leghelyesebb, ha ismét előrángatom a „kettős átmenet” tézisét. A „kettős átmenet” tétele szerint – mint azt már több helyütt bizonygattam – a rendszerváltás során nemcsak az államszocializmusból csusszantunk át a kapitalizmusba, de nagyjából ezzel egyidőben a modernitás helyére a késő- vagy más szóval posztmodernitás lépett. Ez az új vagy (elkéső) kapitalizmus számos dimenzióban egészen más képet mutat, mint az ötvenes-hatvanas évek Nyugat-Európájának jóléti államaiban. A spekulációs tőke mennyiségének megsokszorozódása, a szimbolikus csábítás és a fogyasztói szükségletek legitimációs szerepének megnövekedése, a nemzetállamok szuverenitásának eróziója, a Csendes-óceáni térség felemelkedése az Atlanti-övezet kárára, az új információs technológiák, a magabiztos fejlődés-ethoszt felváltó bizonytalanság és az esetlegességekkel való játék: csak néhány kiragadott példa a későmodernitás sajátosságaira.
És hát a televízió. Hosszan elidőzhetnénk itt, hogy Adorno vagy a korai Baudrillard vízióiban a televízió általában mennyire istentől vagy ördögtől való, de nem ez a lényeg. Sokkal inkább az számít, hogy a hatvanas-hetvenes évek nyugat-európai televíziója – akárhogy csepülte is a tojásfejű értelmiségi – a mi felosztásunkban a klasszikus modern project része volt, a nemzetállamnak azon akaratát testesítette meg, hogy polgárai számára közös arcokat és témákat, hősöket és narratívakat kínáljon. Az állami televízió heroikus hivatása végül is nem az volt, hogy tanult állampolgárokat állítson elő, hanem hogy megteremtse azt az állampolgárt, aki a közösen felállított tudáskéskészlet medencéjében ugyan viszonylagos szabadsággal krallozhat, de egyúttal azt is tudja, hogy mi a józan, illő és üdvös viselkedés alapja és mértéke. Ahogy Hegel megállapíthatta, a tizenkilencedik században a hétvégi újságolvasás lépett a misére járás helyébe, úgy nem kell Hegelnek lenni ahhoz, hogy belássuk: a huszadik század közepétől a mise klasszikus funkcióit – vagyis a helyes és a helytelen, a Gonosz és a Jó elválasztását, az azonosulás és elutasítás rituáléit – a televízió vette magára. Ugyancsak hangsúlyozandó, hogy ebben az időben, ellentétben az univerzalizáló vallásokkal, viszont hasonlóan az újságokhoz – mindez hangsúlyozattan nemzetállami keretek között ment végbe. Becsúszott egy-egy Eurovíziós embléma, négysánc verseny és külföldi sorozat, de az állami televízió határozott nemzeti preferenciák hordozója volt.
Ne legyenek kétségeink: az 56 után elinduló kádári televízió ebből a szempontból teljesen korszerű volt, legfeljebb „csak” megfejelve a politikai hazudozással, a ki nem mondható tabuk miatt szükségszerű idiotizmusba hajló hamis közéletiséggel, a bumfordi politikai kommisszárokkal és „elvtársi” műsorszerkezettel. Ez persze, ne szépítgessük, a politikai diktatúra vagy a kádári egypártrendszer nyálas-nyúlós kultúrpolitikája, s ez úgymond, „minőségi különbséget” jelentett. Ennek ellenére aki emlékszik arra, hogy mekkorát jajdult az ország, amikor a dán hátvéd oly aljasul buktatta Albertet nagy szólója végén, emlékszik a közönségszavazatként bekapcsolt porszívókra és centrifugákra, a Ki Mit Tud-ra és a daliás Táncdalfesztiválokra, annak nem lehetnek kétségei afelől, hogy a kádári televízió e tudáskészletet-formáló feltöltő funkcióját sikeresen töltötte be.
Mellesleg a magyar társadalomtudomány egyik nagy adóssága, hogy a televíziózás és a hatalom valódi kapcsolattörténetét még mindig nem írta meg senki. Engem például nagyon érdekelne, hogy nem az volt-e az irodalmárokkal szemben gyakorolt aczéli „engedékenységnek”, a „tűrt” kategória időleges flexibilitásának az oka, hogy a kultúráért felelős PB titkár tudta, hogy az ő tömegeihez inkább ér el Vitray Tamás és Takács Marika, mint Németh László vagy Szilágyi Ákos. A Gutenberg-galaxis vége – kommunista verzió, mondhatnánk, ha valaha kiderülne, amit inkább csak remélek, mint hiszek.
Közép-Európából nézve néha nem tűnik fel, hogy a nemzetállami televízió paradigmájával a vasfüggöny másik oldalán is viszonylag későn, éppenséggel a nyolcvanas évek elején-közepén számoltak le. Ekkor indultak meg az első ereskedelmi adók az öreg kontinensen: Németországban az RTL, Franciaországban a Canal Plus és a TF-1 és Hollandiában az RTL-4, Svédországban a TV 3 mind a nyolcvanas évek termékei.
Ehhez képest tehát a Magyar Televízió helyzete nemcsak annyiban változott, hogy az állami nagyvállalatot részvénytársasággá változtatták, hanem a magántévék beindulásával nagyhirtelen (és eléggé botrányos körülmények között, de ezt most hagyjuk) megváltozott körülötte a környezet is. Miért fontos ez amellett, hogy újfent demonstrálhatjuk, a kettős átmenet tézise milyen pontosan illik a posztkommunista fejleményekre? Mennyiben lesz késő- vagy posztmodern az a helyzet, amelyben a nézők nem egy, hanem négy híradós csapat híreiből válogathatnak, ha egyidőben csábítja őket a Dinasztia, a Gazdagok és szépek és A pampák királya?
Nos ehhez épp az előbb említett társadalmi funkcióhoz, a közös tudáskészlet összetákolásához kell visszanyúlnunk. Az könnyen belátható, hogy a monopóliumhoz képest bármilyen pluralizmus is teret nyit az alternatív világképeknek. Ebből a szempontból még az MTV 2 adapteres elindulása is örömteli volt a hetvenes évek közepén, ha mást nem, legalább a választás illúzióját és a gombnyomogatás gyakorlatát segített elültetni a megfáradt dolgozókban.
Egyfelől tehát érvelhetnénk úgy is, hogy a magántévék elindulásával végre visszafordíthatatlanul felfeslik a kádári értéktalapzat monolit tömbszerűsége. Innentől kezdve lesznek, akik Szombathy Pált nem ismerik majd meg a közértben, mert a TV 3-on Bodó Balázst nézegetik, s lehet, hogy Pálffy Istvánnak se köszön majd előre a fagylaltos, mert már jóideje átnyergelt Szellő úrra az RTL-n. Érvelhetnénk tehát így is, de ez esetben igaza lenne annak az olvasónak, ki szemöldökét összehúzva kérdezné: ennyi?
Nos nem, ennél jóval többről van szó, mégpedig két okból. Ezek közül az egyik alpárian kelet-európai illatokat áraszt, a másik a bizonytalan jövőben kutakodik.
Egyrészt tehát a televízió pluralizálódásával megszűnt az az egészségtelen pállottság, amely abból fakadt, hogy volt egy 80 százalékos nézettségű csatorna, s ez folyamatosan arra sarkallta demokratikusan választott kormányfőinket, hogy a legmeglepőbb pillanatokban és legváltozatosabb, többnyire igen lehangoló eszközökkel próbálják befolyásolni ezt a vízfej-televíziót. A politika és a televízió között lüktető köldökzsinórt épp ideje volt elvágni. Ne feledjük: a magyar televízióban uralkodó áldatlan erkölcsi és szakmai állapotok kialakulásában nagy szerepe volt a politikai befolyás állandó lebegtetésének. Ez most talán megszűnik, nem azért, mert demokratikusan választott kormányfőink hirtelen megszépülnének lélekben, hanem mert nem lesz érdemes olyan nagy nyomást gyakorolni az egyik adóra, mikor a megcélzott választók többsége úgyis másik csatornákat néz. A magánadók kétségkívül bekövetkező presszionálása pedig, épp mert magánadókról van szó, furmányosabb eszközöket igényel. Sőt még azt is megkockáztatnám, hogy az új tévék megindulásának egyik legnagyobb pozitívuma az volt, hogy még a gyakran élettelen, tohonya szörnynek tetsző MTV is mintha megmozdult volna, filmjeinek minősége határozottan javult, híradója is állja a versenyt a fiatal titánokkal. Ez volt hát a praktikus közép-kelet-európai érv a médiaprivatizáció múlhatatlan jelentősége mellett.
De persze a lényeg az, hogy valóban különböző tudást épít-e fel, ha ugyanaz a – bocsánat – szar ömlik az egyes, kettes, hármas és négyes csatornán, okoz-e valódi különbséget ha Szabó néni Dinasztia-rajongó lesz, Kovács bácsi pedig a Gazdagok és szépekre esküszik?
Ahhoz képest igenis van – megengedem látszólag formái-strukturális – különbség, hogy mondjuk csak egy Dallas nevű sorozatottal azonosulhatnak a derék polgárok. Azonban nem akarom elkenni a kérdést – hiszen nem azért tettem fel. A valódi probléma tehát az, hogy mennyiben specifikusak azok a nézői csoportok, amelyek az egyes csatornákat nézik, mekkora az átjárás az egyes közönségek között, és milyen sajátos tudáskészletek alakulnak ki a sajátos televíziós fogyasztás következtében? Be kell valljam, ezekre a kérdésekre még nem tudjuk a választ, de örömmel tölt el, hogy sok szorgalmas szociológus fog remélhetőleg jól megélni azokból a kutatásokból, melyeket e kérdések megválaszolására fognak (horribile dictu) a nagy tévé csatornák megrendelni.
Mivel a jelen nagyobb részt ismeretlen forduljunk a jövő, illetve távoli tájak felé. Annál is inkább, mert két tényező is van, amely segíthet a mai helyzet tendenciáinak tisztázásásában.
Eddig nem esett szó az Egyesült Államokról, holott ez nehezen megkerülhető egység, hiszen ahol a pornócsatornát csak egy gombnyomás választja el a tévé-evangélistáktól, ott a televízió radikális pluralizmusa mára már komoly tradíciókkal rendelkezik. Csendben teszem hozzá: vonatkozó kutatásokban is kicsit mintha jobban állnának. Például mérik azt, hogy az egyes népcsoportok, szocio-gazdasági rétegeknek melyek a műsorpreferenciái. Nos, ha a tíz legnézettebb műsor megoszlását vesszük fehérek és feketék között, akkor azt látjuk, s ez eléggé meglepő az európai adatokhoz képest, hogy egyáltalán nincs semmilyen átfedés. Vagyis nem csak az arcok különböznek a feketék és a fehérek számára, hanem a hősök, témák és narratívak is. Nem kell elmélyült tudós szociológusnak lenni ahhoz, hogy belássuk az elkülönült médiafogyasztás következményeit.
Egy másik, figyelembe veendő körülmény a technikai fejlődés, az ajtónkon bebocsáttatásért dörömbölő digitális televíziózás. Habár ennek elterjedése még két-három (de nem több) évvel odább van, annyi tudható, hogy ennek az invenciónak a hatása valóban drámai lesz. Meghatszorozódik a sugározható programok száma, és ezzel egyidejűleg nagyságrendekkel csökken a gyártás, a tárolás és sugárzás költsége, és így valóban létrejöhet a szubkulturális televíziózás, programgyártás és fogyasztás világa. A szubkulturális televíziózás már nem a nemzetet mint olyat, sőt nem is az etnikumokat, osztályokat vagy nemeket, hanem az egyes szociális milliókét célozza meg. Eképpen a szubkulturális televízió a klasszikus szociológiai kategóriákat kiismerhetetlenül keresztbe metsző, azokat akár semmibe vevő esztétikai alapú csoportok önazonosságának lesz majd legfontosabb forrása. Még van néhány (két-három) évünk, hogy elgondolkodjunk arról, hogy ez mit jelent, és milyen következményekkel jár majd.
1942-ben az El Alamein-i győzelem után Churchill meglátogatta a háború során a győzelmet először megtapasztaló brit expedíciós hadsereget. A vért, könnyeket és szenvedést már jól ismerő katonák a visszaemlékezések szerint remegő gyomorral várták a Vén Tengerész mondandóját. Churchill akkori szavai a digitális korszak felé botladozó magyar televíziózás számára is irányadóak, hiszen a Főparancsnok a következő szózatot intézte a felsorakozott csapatokhoz: „Ez még nem a vég. Még csak nem is a Vég kezdete. Ez pusztán a kezdet vége volt”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/02 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3605 |
