Donáth László
Századelő és századvég a hit megrendülésében egyek: az űrt kultúraellenes és profitorientált szekták töltik be.
A hazai közvélemény vallásosan megérintett részét a közelmúltban a hitvallásos helyzethez hasonló, személyes döntésre ingerlő kérdés elé állította Scorsese filmjének – Krisztus utolsó megkísértése – ismételt be nem mutatása. Ezúttal az egyik kereskedelmi csatorna vezetői látták bölcsebbnek, ha kitérnek némely egyházi neo-farizeus hőn óhajtott vágyának beteljesítése elől. A középszerű, kultúrkampfos konfliktus ismét hamvába holt.
Eközben alig-alig reklámozva bemutattak egy filmet, amely semmivel sem kevésbé borzongató azon nézők számára, akik akár csak hébe-hóba eltöprengenek, mivégre is a hitük. Kin vagy min csüng a szívük, miközben reájuk hivatkozva félművelt, bár fölkent írástudók cenzúrát gyakorolnak.
A film Selma Lagerlöf pályája csúcsán megírt, kétrészes regényéből készült, amely 1902-ben jelent meg, magyarul 1928-tól olvasható. Bár csaknem egy évszázad telt el a két Jeruzsálem napvilágra kerülése között, az, amit Bille August rendező a regényben meglátott, ma s különösen a mi tájainkon lélekbe metsző. A múlt század végére nyilvánvalóvá lett, hogy a reformált egyházak válasza a felvilágosodás által megfogalmazott kérdésekre nem kielégítő sem híveik intellektuális, polgári egzisztenciájú része, sem pedig a népegyházi tömeg számára.
Ekkor írja meg Albert Schweitzer nagy művét, a Jézus élete kutatásának történetét, s jut el ennek nyomán is arra a gyakorlati következtetésre, hogy odahagyva a strassburgi Protestáns Szeminárium igazgatói székét, orvostudományt tanuljon, aztán útra keljen beteg négereket gyógyítani Afrikában. De a kultúrprotestantizmus ideológiája a gyülekezetek irányításában és az egyes hívek pasztorációjában is csődöt mondott. Nem véletlen, hogy éppen ebben az időben és éppen az egyik legszervezettebb, a négyszáz éves múltra visszatekintő, dominánsan református Svájcban bont zászlót az úgynevezett vallásos szocialisták mozgalma. Ez határozta meg elsőként és életre szólóan Karl Barth és Paul Tillich gondolkodását: a szociális kérdések által szüntelenül nyugtalanná tett lelkiismeret szabad vizsgálódását a szekularizált ember méltóságáról és helyéről a társadalomban és az Isten országában. Itt keresendők a térben, tudományban, konfesszionalitásban különböző, mégis rokonlelkű két papfiú, Jung és Bergman eszmélődésének gyökerei is.
A másik, a népegyházba terelt és a bölcsőtől a koporsóig valláserkölccsel, egyházjoggal és az államhatalom segédletével kézben tartott tömeg számára három út kínálkozott: passzívan hordozni a hagyományt, megfizetni az egyházadót s eljárni a templomba; vagy kilépve mindebből, a szekuláris társadalmi és politikai szervezetekben keresni új közösséget és a személyes lét értelmének konkrét újrafogalmazását. A legtöbben e két út valamelyikét választották. De a múlt század utolsó harmadától kezdve, részben amerikai misszionáriusok, részben észak-európai rajongók, a világvégét és Krisztus visszajövetelét közeire váró enthuziaszták munkálkodása nyomán a lelkileg kiszikkadt, kis műveltségű, szegény, leginkább paraszt és iparos foglalkozású reformált felekezetűek körében kedvelté lett a harmadik út is, az egyház-hű pietizmuson messze túlmenő szektásodás.
A film ez utóbbiról szól. Egy napon a zárt, kis svéd falu tanítója papja elé áll, s közli, a bensőséges, valódi vallásosságú hívek számára külön kápolnát akar építeni, ahol ő lesz a prédikátor. Nem lép ki senki a népegyházból, csak a magukat igazabbnak tartók el akarnak különülni, ez még csak ekléziola, a kegyesek zárványa. Semmi hóbortosság, csak tudatosan lemondanak arról, hogy a számukra merevvé és hideggé lett intézményben bármit is megváltoztassanak. Békés egymás mellett élés ez, ahol az élet maga az erkölcsi ítélet azok felett, akik nem a frissen ácsolt fakápolnát választják. Aztán egy napon a kis pietista közösség egyik tagja szintén szólni vágyna az istentiszteleten. De a tanítóból lett prédikátor leinti. Vesztére. A pietista közösségek mindig bázisdemokraták. A lélek ott fú, ahol akar, és a szabad szólás előbbre való, mint a rend, amely visszaidézi az ősi, gótikus templom falai között hagyott népegyházat. Elzavarják a pásztort, pedig a farkas már ott ólálkodik a nyáj körül, egy Amerikából hazatért szektás alakjában. Vezetőre azonban mindig szükség van. A köztörvényes bűnözőből frissen megtért rajongó hamarosan teljhatalomra tesz szert a megátalkodottan maguk módján üdvözülni vágyók fölött. Családokat ver szét, emberek halnak meg, mert rá hallgatva nem fordulnak orvoshoz, míg a község józan népe ki nem veri a faluból. Ekkor derül ki, hogy ez a vallásos őrült megbízást teljesít: egy megszállott idős amerikai nő számára telepeseket kell toboroznia a hölgy Jeruzsálem melletti kolóniájába. És a gyülekezet útnak indul a szent városba, hogy elsőként fogadhassa a hamarosan visszajövő messiást.
Jeruzsálemben a szektafőnök öreg hölgy elszedi a pénzüket, s mikor már tolmácsként sincs szüksége vezetőjükre, az önjelölt új Mózesre, egyszerűen kidobja. Marad a kolónia szigorú rendje, a munka, a honvágy és az egyre szaporodó sírok a telep melletti kis temetőben. Meg a város, utcáin az arab árusokkal, pravoszláv zarándokokkal és egy álmessiással, aki már nem is prédikál, hanem hol röhög, hol tanítványaival együtt állatok hangját utánozza, többnyire ugat.
Mindez akár mese is lehetne. Selma Lagerlöf írói különössége az irracionális iránti rendkívüli érzékenységében lelhető meg. Szinte azonosul, hogy belülről, egészen mélyen és valóságosan mutassa meg azt a szenvedő lelket, amely tébolyult örömmel veti alá magát az emberi méltóságot tagadó, az embert anyagi haszna érdekében a végsőkig instrumentalizáló, a biblikusság illúzióját keltő, bár csupán zsidózó kellékekkel dolgozó neoprotestáns szektáknak.
Ez a mese rólunk szól, a mi hitünkről. Amelyre éppen úgy, mint száz évvel ezelőtt, egyaránt ácsingóznak a népegyház mára már felettébb szerény társadalmi jelentőségű maradéka, az üdvözülés individuális, biztos és külön útját járó szakrális kisközösség és a magukból messiást farigcsálók számtalan vallási és felekezeti színeváltozásra képes, kultúraellenes és profitorientált szektái.
A filmnek van egy másik, szerelmi története is amely végkifejletében éppen olyan tragikus, mint a hité. De meglehet, a két történet egyetlenegy. S a hit diadala nem más, mint az áldozat. Nem az, amit a hivatalosok, s nem az, amit a rajongók követelnek maguknak, hanem az, amit a másik ember ínsége támaszt. Isten kezdettől fogva elrejtőzködik előlünk. Azokhoz szegődik, akikhez eredendő vágyaink nem űznek. Szívével, hitével az csüng Istenen – vallja Selma Lagerlöf, és záró képsorával e film is –, aki értük az adott pillanatban, álmait feladva képes odaadni önmagát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/02 31-32. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3599 |
