Dániel Ferenc
Talán háromnegyed éve találkoztam Mamcserov Fricivel a Lukács-uszodában, régóta nem láttuk egymást, s az efféle időntúli, kifürkészhetetlen összeruccanások örömöt okoznak. Frici olyan volt, mint egy szelíd, sokat tűrő, kedves veterán. Valójában is az volt: hadviselt ember egy valahai filméletben, akit talán két sietős ütközet között kiszuperáltak, felejtésre ítéltek, s neki nem volt már ereje – tiltakozni? újatkaparni? Különös, mintha a személyétől vagy a filmes énjétől régesrég eloldódott volna az a tény, hogy ő rendezte Hámos György forgatókönyvéből a Mici néni két élete című vígjátékot, az elmúlt negyven esztendő egyik legsikeresebb magyar moziját, amely a mai műsorfaló tévécsatornákon bármikor utánközölt kasszadarab lehet. Közlik is. S hogy miért? Vélhetőleg azért, mert Mamcserov Frici (amíg volt filmgyár: mindenkinek Frici, és sohasem Frigyes) nem megvalósulni, nem a közönség szívébe lopózkodni akart, hanem egyszerűen egy jutalomjátékot szervezett Kiss Manyinak és Páger Antalnak. Áttetsző történettel, figyelmes kamerával maradéktalanul kiszolgálta két nagy komédiásunkat: tetőtől-talpig, szemhunyorítástól somolygásig, poénos gesztusoktól ama görbe, pipaszár lábak táncáig – mindazt, ami „eredendően hozható”. Különös, hogy a valódi nézőszámrekordok dacára Frici nem válhatott Keleti Márton-utóddá. Mintha a szakma meg a művelődéspolitika mindenkor bolgárkertész-származékként tartotta volna számon a fiút, aki hiába szorgos, törekvő, hiába ért gyomokhoz, gyökerekhez, fűszernövényekhez: „alacsony a szemhatára”. Frici bizonnyal ismerte a rejtett szabályt: ha minősítenek bennünket, lázadnunk kell – de a harc nem volt kenyere, zamatos primőrökön nőtt fel. Végére maradt az ölbecsaló anyatermészet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/02 02. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3591 |
