Bikácsy Gergely
Ferrara filmje versenyre kel a delíriummal.
Abel Ferrara nehezen beskatulyázható rendező: a bűnügyi film különböző fajtáival próbálkozik, általában vegyes eredménnyel: ez a filmje nem érdektelen, ám rossz munka.
Miami esti fényei. Az alkoholista és drogos színészt, akiről becsületszóra kell elhinnünk, hogy nemcsak divatos „menő”, tán tehetséges is – éppen, mikor feleségül venné –, elhagyja Annie, a szerelme. A színész mélyre zuhan. Egyre mélyebbre. Már azt sem tudja, mikor van ébren, mikor vizionál. Hűtlen szerelmének hasonmását véli felfedezni egy pincérlányban: beviszi a tévé-stúdióba, ott igazi hasonmássá öltözteti-maszkírozza, s videoproducer barátjának főszerepre ajánlja – hiszen a „valódi Annie” is az lett volna szakításuk előtt. Balladai kihagyás következik. Hősünk most már egy hűséges természetű, csendes mosolyú bocika-élettárssal él, a múlt azonban fogva tartja, s mint a lélektani ponyvákban: „érte nyúl”. Most kezdődnek csak a borzalmak. Talán még az is kiderül: gyilkos…
Ferrara hajlékony filmnyelvet használ, kézügyessége elragadó. Idővel és térrel olykor bravúrosan játszik. Cassavetes ugrándozva szaladgáló-botladozó kamerája idéződik fel néha – az egész film meg kicsit Atom Egoyan ábrázolásmódjára emlékeztet, főként a történetet bonyolultan keresztező videó-forgatások ellenpontjaival. Nem Abel Ferrara kereste a párhuzamokat. Neki valószínűleg eszébe sem jutott a két rendező, s ha mégis, csak azért, hogy megmutathassa: ő még jobban tudja ugyanazt. Sajnos nem tudja jobban, s ami még nagyobb baj, most azt sem tudja, amit saját régebbi filmjében színvonalasan és tehetségesen tudott: a lélektani és kisrealista bűnügy csöppet sem kényelmes műfaj-határvidékén feszült és épkézláb munkát készíteni. A Filmszakadás a becsvágyó bravúrkodás kudarca. Hősének delíriumát a film gyorsan pörgő éjszakai lila képsorokkal és művésziesen kapkodó ritmusban ábrázolja, mintegy versenyre kel a delíriummal.
„Senki sem ismerheti önmaga énjének homályos zugait, elfojtott emlékeit…” – ilyen önparódia szintű dedós tanulság gomolyog a nagyigényű víziók elültével a nézőben. Béatrice Dalle érdekes színésznő; szép és boszorkányosan rút egyszerre, szexuális vonzereje nem akármilyen – sajnos fukar kezekkel mérték szerepét. A főhőst modoros és üres klisékkel megelevenítő színész hol bosszantó, hol érdektelen. Az viszont felettébb érdekes, hogy a két Annie – a valódi, meg a hasonmás – megelevenítői meztelen testüket is adják a filmhez, de a bocika mosolyú élettársat játszó Claudia Schiffer nem vetkőzik le. Ravaszul megható e talpig öltözöttség – csakhogy a topmodell színészi játéka értékelhetetlen, s ha mégis muszáj, nyersen azt mondom: nagyon gyenge.
A Filmszakadás legnagyobb értéke a mozi közelmúltjának értékesebb korszakából „itt maradt” Dennis Hopper, a félelmetes és titkokat tudó videobártulajdonos és rendező szerepében. Lenyűgöző figura. Épp a Nanát forgatja, s közben Renoir klasszikus alkotásának némely képsora pereg a videóján. Miért ez az utalás? Nálam dörzsöltebb, s főként amerikai kritikus talán ezt is megmagyarázná.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/01 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3579 |
