Fáy Miklós
Zárkózott proligyerek a szamárpadból. Fejében már az új hullám zenéje forog – a sort a Szerelmem, Hiroshima nyitja.
Mindenki csak azt mondja, Truffaut, Truffaut, vagy ha a dicsőséget mégis meg szeretnék osztani, akkor Léaud, Jeanne Moreau… Pedig van itt még egy ember, alacsony, nagyarcú, zöldségkereskedő külsejű francia, aki ezeket a filmeket készítette. Georges Delerue. Nem ő találta ki a dolgokat, de nélküle – ezt nagyon komolyan mondom – egészen más volna nemcsak a francia újhullám, de még a hatvanas évek magyar művészfilmje is.
Gondoljuk meg: milyen is a Jules és Jim vége zene nélkül? Tragikus, természetesen. Koporsók, hamvasztás, urnák, és a temetőből lehajtott fejjel kisétáló Jules. És milyen most? Tragikus. Koporsók, urnák, Oskar Werner sétál kifelé, és ekkor mollban, szomorúan megszólal egy dal. Ismerős melódia, Catherine énekelte hosszan, sok-sok strófával a film során. A dalt nem Delerue írta, hanem bizonyos Cyrus Rezvani. Szól a zene, szomorúan, Werner megy kifelé a szőke fejével, és egyszerre a dallam erős, nem is erős, hanem már harsány, diadalmas, teljes zenekaron szárnyaló dúrba vált.
Nem erről szól ez a snitt? Erről a zavart, temetői dudorászásról, ami hirtelen karját az ég felé lökő őrjöngéssé válik, hogy élünk, hála Istennek élünk, mi nézzük az ő történetüket, és nem ők a miénket? Nem ettől elegáns Truffaut, ettől a finom távolállástól, hogy a film során beleszeret a hőseibe, de amikor megjelenik a „FIN” felirat, akkor mosolyogva meghajol: „Hölgyeim és uraim, ez volt a film, ez csak egy film volt”?
Vegyük a másik nagy Truffaut-jelenetet, ez is annyira egyszerű, hogy azt hinnénk, a lényeg a rendező és a színész kapcsolata. A Lőj a zongoristára! vége az, hogy Charlie ül a bárban és zongorázik, mindörökre magányosan. Aznavour ideges arca, két fekete szeme, gyönyörű szempillái. És a zene. Mert Charlie nem Chopin Gyászindulóját játssza, nem is egy Beethoven-szonáta középső tételét, hanem a főcímből már ismerős, közönséges bárzenét a pianínón, csak most egy gondolattal lassabban, billegősebb, bicegő ritmusban. Nem kell drámázni, Truffaut tragédiái egyszerűek. De ez a szomorú zongorista így fog játszani most már az idők végezetéig.
Delerue nem illusztrátora volt Truffaut-nak, hanem társszerzője. Pedig az élete nem úgy indult, mint amiből valami értelmes dolog sül ki. Proligyerek Franciaországban, beteges, alacsony, jelentéktelen. Aztán egy operációt követő lábadozás alatt kitalálta, hogy zeneszerző akar lenni. Tizenhat éves volt. Már csak úgy kezdhetett el tanulni, hogy nappal az apja mellett dolgozott. Nem is volt népszerű gyerek a tanárok körében a munkásruhás, tudatlan és műveletlen nebuló. A dékán el is határozta, hogy egyszerű, de megfellebbezhetetlen módon fog megszabadulni tőle. Különbözeti vizsgát írt ki a számára, hiszen lemaradásban van, és a vizsgán majd szépen kibuktatja. A gyerek nem volt olyan ostoba, hogy ne látta volna át a helyzetét, és a vizsga napján meglehetősen levert állapotban érkezett az iskolába. Aztán kiderült, hogy a bánatra semmi ok. Pontosabban nem neki van oka a bánatra. A dékán előző este meghalt. Delerue ettől kezdve kiválasztottnak érezte magát.
Tanult és tanult, végre fölismerték a tehetségét, Párizsba került, a Conservatoire-on végzett, és elnyerte minden kezdő francia zeneszerző álmát, a Római Díjat, aztán visszatért, színházi komponista lett, operát is írt Boris Viannal, dolgozott a tévének. Aztán, amikor megint úgy látszott, hogy ebből már semmi nem lesz, jött egy megrendelés filmzenére. A film híres lett: Szerelmem, Hiroshima. És a Hiroshima után Delerue egy év alatt egy színdarab és két tévéfilm kísérőzenéjét írta, mellé pedig tizenöt rövidfilm és két egész estés alkotás zenéjét. A hét film egyike volt a Lőj a zongoristára!. Delerue harmincöt éves korára befutott ember lett.
Ilyenkor ugye azt szokás kérdezni, hogy „mi a titka”. A legkézenfekvőbb válasz az, hogy jó filmeket választott. Nyilván nem véletlen, hogy az új – annyira új, hogy szerzői lemezként egyetlen – Delerue-lemezre csupa Truffaut-filmet válogattak. Mert ez a zene önmagában nem bonyolult, a hangszerelés, a dallamok fejlesztése profi, de semmiképpen nem szélsőségesen eredeti, újszerű vagy iskolateremtő. Viszont az sem igaz, hogy Delerue zenéit csakis a filmek hitelesítenék. A lemezt az is meg tudja szeretni, aki nem tudja, hogy milyen képeket kell az egyes zeneszámok mellé elképzelni. (Tapasztalatból beszélek, én sem ismerem az összes Truffaut-alkotást, amelyhez Delerue írta a zenét.) Azt gondolom, hogy Delerue az igazi, klasszikus filmzeneszerző. Az ihletet a filmből, a képekből, a nyers, vágott változatból merítette. Nem pusztán tehetséges volt, hanem értelmes is. Megnézte a filmet, és egészen egyszerűen megértette, hogy miről van szó. Ezt az értelmet erősítette, gazdagította, színezte, ehhez jött az ihlet. A többi már csak a mesterség.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/01 51-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3576 |
