Bereményi Géza
„Jó, de miféle mítoszt él meg az ember manapság? A keresztény mítoszt, mondhatnánk. »Te abban élsz?« – szólalt meg bennem a kérdés. „Hogy őszinte legyek, nem! Nem ez a mítosz az, amelyben élek.« »Akkor hát nincs is már mítoszunk?” »Nincs, nyilvánvalóan nincs többé mítoszunk.” »No de akkor mi a te mítoszod? Az a mítosz, amelyet megélsz?” Ez már kellemetlenül érintett, abbahagytam a gondolkozást. Határvonalhoz értem.”
(C. G. Jung)
Évszázadunk második évtizedében, nem sokkal az első világháború után jelent meg először magyar privátember kezében a filmkamera. Nem volt olcsó szórakozás. Kellett hozzá legalább némi anyagi jómód, technikai tájékozottság és megfelelő családi háttér. Ez az utóbbi feltétel különösnek tűnhet, mindenesetre tény, hogy a családi, baráti kört kedvelő emberek filmezték egymást, elsősorban ők, akik belátták az élet banalitásának értelmét. Ezen amatőrök közül, a legelsők sorából még él egy-kettő, a többség halott. Azt mondani sem kell, hogy rengeteg filmtekercs is elpusztult. A háborúban, családok bomlásakor, a véletlenek során. Ami megőrződött, részben lappang itt-ott, a többi gyűjtők lelete. Forgács Péter is gyűjtőként érdeklődött eleinte. Amatőr filmeket keresve újságokban hirdetett, jogutódoknál és szakértői berkekben tudakozódott, aztán hónapokig, évekig meresztette szemét a fekete-fehéren, hang nélkül vibráló, ugrándozó zsákmányra. Mit látott? Hát bizony a családi filmek nem változatosak. Akkor készültek, amikor a kamera tulajdonosának nem akadt más dolga, a korabeli szabadidőben. Kiránduláson, nász-úton, vendégségben, állami és egyházi ünnepek idején, a szeretett lény sírkövénél. Amikor kis időre minden megállapodik. Még a bombázásokból, a harcokból is csak a következményeket filmezte a merengő amatőr. A romokat, kullogó menetoszlopokat, falragaszt, elvétve egy-két magányos hullát. Aztán ismét csak karácsony, elsőáldozás, felvonulás, nők fürdőruhában, kirándulóhajó, hálás csók az autóra a külföldi út végén.
És az emberi viselkedés a kamera előtt.
A tényre, hogy csak úgy lefilmezik, együgyűen reagál a magánember. Rögtön valami kunszttal áll elő, táncolni kezd, pofákat vág, tréfásnak mutatja magát, mosolyog, vadul röhög, legalábbis jelentőségteljesen bólogat. Még az a legrosszabb, ha tanácstalan. A haragig kínlódik ilyenkor. Integet, hogy őt ne filmezzék, arcát eltakarja, legszívesebben eltűnne. Alig egy tucat viselkedési mód maradt fent a régi felvételeken, monoton peregnek az amatőrfilmek.
Ám ha az idő múlásának sorrendjében ragasztjuk össze a régi tekercseket, a felvevőgép regényt kezd írni. A privát film egyedülálló műfaj, kiváltságos látvány, ha az évtizedek múlásában mutatja szereplőit. Nincs az a maszkmester, aki úgy tudna öregíteni egy figurát, sehol az a forgatókönyvíró, aki olyan szorongató sorsfordulatokat rögtönözne, mint az epikus idő. Az ő munkájának dokumentumai ezek az amatőr művek.
Az Apa és három fia (Bartos család), Forgács Péter egyik legszélesebben áradó filmregénye, családi saga. A kezdete eposzi seregszemle, a nagy és erős rokoni klán tagjai valamikor a húszas években sorra a kamera elé állnak, önmagukra mutatva meghajolnak, akkor még azt hiszik, mindez csak játék. Apa, anya, három viruló fiúgyermek. A kamera az egyik Bartos fiú, Zoltán tulajdona, csak néha engedi ki kezéből a gépet, hogy maga is szereplő legyen, ilyenkor hunyorogva, ideiglenesen néz a lencsébe. Ő az operatőr. Ezentúl ő szabja meg, mit láthatunk. Forgács majd évtizedek múlva avatkozik közbe, mint vágó. Csoportosít, elhagy a családi eseményekből és ettől kirajzolódik a sorsvonal. Bartos Zoltán anyagát Forgács a végzet íve mentén alakítja, a családot sodró hatalom természetére kíváncsian.
Bartosék táncolnak, erőt mutatva expandert húznak, családjuk kincsével, a fateleppel kérkednek, Marienbadban nyaralnak. Hirtelen meghal az anya. Bartosné Bleha Aranka. Sírjánál azontúl évente csoportképbe állnak a többiek. Az erőteljes családfő új asszonyt hoz a házhoz, egyik beosztottja feleségét ragadja magához, akivel az előző felvételeken még csak óvatosan diskurált. Vajon viszonyuk volt-e már akkor?
A legkisebb fiú, Ottó, egyszercsak gimnazista lesz. Aztán jogi diplomás, Ódon, a középső mindig vidám. Lóbolond, nőbolond, életbolond. Aztán szemüveges lesz, hallgatag. Később eltűnik, haláltáborban ölik meg, mint azt egy felirat megjegyzi.
Zoltán, az operatőr, a legidősebb fiú, feleségül veszi az izgalmasan mosolygó Editet, majd az esküvő és a nászút után Jeborotváltatja bajuszát. Minden kicsiség fontossá válik az események rohamában, rengeteg az árulkodó mozdulat. Forgács mintha csak ezeket hagyta volna benne a filmben. A gesztusok előjelekké válnak. A visszatérő szereplőkben két személy bujkál. Az egyik gyanútlanul éli a pillanatot, hétköznapot mutat a lencsének, bevált szokásai mozgatják banálisán. De van egy rejtőző másik, mely véletlen tárgyakat elejt, merő sejtelem, valóságos jós, aki gyanakodva fordul a majdani áruló felé az átlagos pillanatok egyikében, hogy aztán egy nevetésben eltűnjön megint, de Forgács kivágja ezt a nevetést, s a gyanakvó gesztushoz a majdani árulást ragasztja. Önkényesen? Vajon melyik személy története ez a film? A főszereplő kétségkívül a második, a sorsot titkon ismerő személy lesz így. És a regény mehet tovább.
Zoltánt munkaszolgálatba hurcolják a kitört háborúban. Másik arccal tér haza, és csakhamar elválik Edittől. Megcsalta az otthonmaradt asszony? Mi múlt el? Melyik személy uralkodik Zoltánban már akkor? Mindenesetre sebtében újra megnősül. A felirat szerint bizonyos Klárit vesz el, viszont így hívták apjának második feleségét is. Babonás összefüggések terjednek el a filmben.
Aztán elkövetkezik a végjáték. Zoltán apai örökségét, a fafeldolgozó műhelyt államosítják. Forgács olykor lassítással avatkozik az eseményekbe. Az utolsó jelenetben a család maradéka kirándul. Zoltán megáll a kamera előtt, nem érdekli már a filmes játék. Megemeli, majd homlokába húzza a kalapot. Merev ujjakkal az arca elé hajlítja a karimát. Leejti a kezét. A lassítás a mozdulatból legyintést varázsol.
A Dusi és Jenő a sorozat legszebb filmje. Köszönhető ez Jenőnek, az operatőrnek. Ő a mezőny legjobbja. Minden beállítása gyönyör, lassú életélvezet, merengés. Egy gyermektelen házaspár mindennapjait örökíti meg Jenő, ő maga a férj, a téma a szépséges, üvegházi Dusi, akihez még a kamera is remegő gyöngédséggel közelít. Dusi bőrkötéses francia vagy német regényt olvas varróasztalkájánál. Dusi visszanéz, talán Jenő tudja, mi a titok benne. A Tabánban laknak, csöndes jólétben. Köd árad az utcán. Dusi kutyája meghal, havas földbe temetik. Dusi gyásza. Új kutya. A film zenéjét Szemző Tibor szerezte, időtlen, hideg boldogsággal, kopár érzelmekkel kíséri a képeket.
Jenő alig bukkan fel, akkor is utasításokat ad a kamerát tartó Dusinak. Szemüveges, fajon szigorú arc. Kihez szigorú Jenő? Önmagához?
Meghal az új kutya is. Újabb kutya kerül, pusztulásakor ez is magával viszi majd a házaspár vele töltött éveit. A finom emberpár nyugat-európai körútra megy. Később hazatérés. Lebombázzák Jenő városát, a házakat. Új kertes ház a háború után. Jenő fürdőruhás nőket filmez a strandon. Mindegyiket hátulról, alattomban veszi fel, izgalmas képeket lopdos magának ez a bűntudatos ember. Dusi még mindig szép. Fájó gyönyörűség Jenő kamerájának még az a látvány is, amikor a nő hóra terített szőnyegeket csapdos prakkerral, a ház előtt. Dusi mogorva lesz, bosszantja a halál. Jenő felvesz egy május 1-jei felvonulást. Kultikus tárgyakat, Sztálin, Rákosi képeit hurcolja a sokaság.
Dusi meghal. Jenő gyorsan megnősül. Az új asszony fürdőruhában hever a kamera előtt, és mindegyik élveteg mozdulata elárulja Dusi titkát. Bőséges, telivér nőt vett magához Jenő. De az arca már szigorú marad.
Forgács Péter több filmet állított össze. A Vagy-vagy az operatőr, G. úr két szerelmének története. Egyik szerelme egy vak férfi asszonya, aki férje jelenlétében is flörtöl. A kamerával? G. úrral? Mindenesetre a látó szemekkel. A másik nagy szenvedély egy kislány, Baby, akit G. úr táncosnőnek nevel. Már kislány korában táncoltatja Babyt, csókolgatja, végkimerülésig filmezi. Majd öregemberként elmegy a bárba, a hatvanas évek elején, G. úr. Es ott utoljára lefilmezi a lányt, amint az a női tánckarban forog, szoknyáját emelgeti a közönségnek. Forgács ilyenre vágta ezt a sorsot.
A Privát Magyarország című sorozatnak ezzel nincsen vége. Sorra készülnek a következők.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/05 10-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3566 |
