Takács Ferenc
John Carpenter Amerikába plántálta át a Drakula-hagyományt, vérszopói és szellemirtói vadnyugati karakterek.
Bram Stoker Dracula című regénye megjelenésének (1897) századik évfordulójáról sűrű programmal emlékezett a világ: volt minden, konferencia és kiállítás, vámpirológiai ankét a televízióban és Drakula-turizmus a Borgó-hágó vidékére, állt a vámpírok hetedhét országra szóló bálja, Drakula grófot ünnepelték mindenfelé, az Internettől egészen a csillaghegyi Banán Klubig. Tisztelgett persze a Filmvilág is, hogyne tisztelgett volna: Drakula alakja és története, a Drakula-mítosz együtt született a filmmel és a film révén vált századunk planetáris tömegkultúrájának, a populáris világtudatnak egyik legtalányosabb és legkifejezőbb, s mindenképp a legszívósabb (a jelek szerint kirthatatlan) toposzává.
Ez a páratlan pályafutás a tömegkultúrában, s annak is az eszközeiben és ízlésében egyáltalán nem válogatós ágában, ahol a palifogós borzongatás egyszerre rajtvonal és célszalag, olykor elfedi előlünk azt az igen figyelemre méltó kultúra- és eszmetörténeti tényt, hogy a vámpír-ember alakja és a benne megtestesíthető jelképi közlendő par excellence elitkulturális-magasirodalmi termékként született meg. Azon a bizonyos rémtörténetírói versenyen 1816-ban, amikor a Genfi tó és a Diodati-villa díszletei között életre kelt Frankenstein doktor szörnyetege és – egyelőre Lord Ruthven néven – a sápadt és életidegen, fennsőbbséges és arisztokratikus figura, akiben először öltött emberi alakot az európai hiedelemvilágból ismert éjszakai szörnyállat, a vérszopó (ahogy Anica nevezi a Szegény gazdagokban), más is megszületett, más is emberi alakot öltött: a romantikus-modern Költészet és Költő definíciója, az Élettel a maga felsőbbrendűsége jegyében dacosan szembe forduló, egyben az Életből a maga áldásként-átokként viselt mássága révén tragikusan kiebrudalt Művész mítosza, amely nem kis mértékben a rémregényírói vállalkozásban cselekvőleg is részt vevő Byronnak és Shelley-nek az alkotása volt. Azaz önmítosz: a mítoszt a két költő élte is, máig ható kulturális érvénnyel szorgalmasan eljátszotta a bámész Európának.
Hogy byronizmusnak és vámpirizmusnak köze van egymáshoz, ez anekdotikus szinten is igaz. A Diodati-villában Byron maga is belekezdett egy vámpír-históriába, de nem fejezte be. A költő háziorvosa, Dr. John Polidori, a társaság egyik tagja, ezt a töredéket magához vette – szebben fogalmazva: megőrizte –, s 1819-ben kikerekítette és megjelentette The Vampyre címen. Közben a Byron-töredék főhősét átkeresztelte Lord Ruthvenre és felruházta Lord Byron testi jegyeivel, viselkedésmódjával, sőt életrajzának néhány elemével: azaz Byront ebben a szatírikus arcmásban megtette vérszívó vámpírnak.
Az irodalom első ember-vámpírja tehát költő is volt, sokak szemében maga a Költő, a vámpirizmus pedig a modern irodalom egyik nagy alapkérdése, Művészet és Élet, Költő és Polgár paradoxonjának az egyik első metafórája vagy szimbóluma. S az is maradt: Stoker, aki ezt a magasirodalmi mítoszt mintegy populárisra konvertálta, közben megőrizte a mítosz hősének elitkulturális jelképiségét is. Drakula gróf, a hideg és halott maradandóság, akinek ereiben a halhatatlanság fertőzete kering, aki a maga élőhalott voltát kénytelen az élettel, az eleven mulandóság egészséges vérével táplálni, s aki – bár maga a léten, jón-rosszon túli emberfeletti tökély és mindenhatóság – folyvást visszavágyik az emberi, a „túlságosan is emberi” halandóság maszatos melegébe: vajon túl merészek vagyunk, ha mindebből a modern Művész és Művészet mítoszát – vagy e mítosz fonákját – is kiolvassuk, ha a vámpírember túlvilágian sápadt arcában Faustus-Leverkühn dermesztő arcmását és tükörképét is felismerjük? Azaz úgy fogjuk fel a vámpír-mítoszt, úgy hámozunk ki belőle elitkulturális jelképi potenciált, ahogyan például az európai, ír (és prózaíróként is avantgárd és magasirodalmi szellemű) Neil Jordan tette 1994-es centenárium-táji filmje, az Interjú a vámpírral megalkotásakor.
Erre a kérdésre és a kérdéshez vezető fejtegetésre egy újabb centenáriumközeli hozzászólás, John Carpenter Vámpírok című vámpíretűdje ad alkalmat. Igaz, negatív értelemben. John Carpenter ugyanis ki nem állhatja a byronizmust, az Interjú a vámpírral-féle filmeket bágyadt, erőtlen, dekadens és ártalmatlan dolgoknak tartja, s általában is: ő nem kér az európai díszletből, grófi rangú, arisztokratikus habitusú élőhalott vérszívókból, ilyen-olyan erdélyi várkastélyokból, miegyebekből, amelyek a polgári Európát voltak hivatva megborzongatni. Neki az amerikai tömegkultúra életereje az éltetője, ő erős és igaz vámpírokat akar, mindenki drakuláit, az élet és a halál közti határhelyzet rettenetének, a transzgressziós szorongásnak nyers és zsigerbe markoló demokráciáját. Ahogy Jack Crow, a vámpírirtók vezére nyomatékosan leszögezi: „A vámpírokban nincs semmi romantikus”.
A vámpírok tehát közönségesek, veszélyesek és közöttünk vannak. Mint ahogy közöttünk vannak, s teszik hálátlan, veszedelmes és mindekitől utált dolgukat Jack Crow és bandája, a vámpírellenes küzdelem zsoldosai, primitív és kegyetlen féltörvényen-kívüliek, se-rablók-se-pandúrok, se-cowboyok-se-indiánok is.
Azaz Carpenter a western mitológiájára dolgozza rá a vámpír-legendáriumot, amerikai tömegkulturális injekcióval serkenti életre a bágyadt és dekadens Európa vámpír-témájának a kadáverét. Átveszi persze mindazt, amit Stoker nyomán mindenki köteles tudni és elmondani a vámpírokról: vámpírfoguk van, embervérrel táplálkoznak, harapásuk vámpírsággal fertőzi meg áldozatukat; halhatatlan lények, azon az áron, hogy a szó emberi és természetes értelmében halottak, csupán a vér és a sötétség „élteti” – napnyugta és napfelkelte között – őket, a világosság viszont végez velük; halhatatlanok, de nem sebezhetetlenek, ugyanis ha karóval átdöfik szívüket és lefejezik őket, akkor többé már nem árthatnak senkinek; addig viszont mindenkinek ártanak, a Sátán ügynökei, a Gonosz eszközei ők, az emberiség megrontására és megsemmisítésére törnek, a Rossz végső diadaláért harcol seregük.
Carpenter átveszi, de rögtön át is helyezi mindezt. A határhelyzet-szorongás a határvidék, a western-mitológiából jól ismert frontier rettenetévé válik. Vámpír-westernje színhelyéül Új-Mexikót választja, azt a barátságtalan és sivatagos tájat, amely történetileg, de jelképileg is határsáv: a fehér, angolszász és protestáns Amerika itt tűnik át az olajos bőrű, spanyol-indián és katolikus másságba, az amerikai akarat és önbizalom a nada és a manana poshadt fatalizmusába; itt lesz – szorongatóan kényelmetlen átmenetekkel – a Mi-ből Ők, a Létből a Semmi.
Itt, ezen a létmódjukat mintegy ikonikusan kifejező tájon tenyésznek titkon a vámpírok, itt fészkelik be magukat a gyilkos nappali fény elől romos hacienda-épületekbe, lakatlan kísértet-városok sötét fogdáiba. S itt csap le rájuk a vámpírirtó kis csapat, hogy elvégezze veszélyes, piszkos és hálátlan munkáját: titokban dolgozva, a szennyben fürödve megmentse a derék amerikaiakat a szörnyű fertőzettől. Indiánirtók, bacilusvadászok örökösei ők, Edgar J. Hoover gangbustereinek, a gengsztervilágot felszámoló FBI-ügynököknek erkölcsileg felemás étosza hajtja őket; s persze ők a magnificent seven és a wild bunch, akik ezúttal vámpírban utaznak a határvidéken; eszközökben nem válogatva küzdenek a fertőzet, a Létet fenyegető Semmi, a bennünket önnön magunkból kifordítani igyekvő másság ellen.
Amivel Carpenter mélyebb értelemben is amerikanizálja a vámpír-toposzt, ugyanis rádolgozza az amerikai tömegkultúra, sőt tömegtudat-tömegtudattalan egyik archesémájára, az inváziós félelemre. Arra a képletre, amelyben a tiszta, egészséges és romlatlan Újvilágot folyvást fenyegeti a külvilág biológiai, erkölcsi, vallási, politikai és társadalmi formát öltő amerikaellenessége, ami ellen lankadatlanul küzdeni kell. S voltaképpen minden amerikaellenes: a gyulai kolbásztól, amellyel a száj és körömfájás vírusát próbálja behurcolni az amerikás magyar az Egyesült Államokba, a kicsi zöld támadókig az űrből, akik bolygónkat akarják maguknak megszerezni.
Így szivárogtak be a vámpírok is Carpenter Amerikájába. Vezérük, a fővámpír, név szerint bizonyos Valek, Csehországban született, még a középkorban, s egy félresikerült ördögűzési szertartás tette éjszakai halhatatlanná. Évszázadok óta keres egy szintén Amerikába került varázserejű feszületet, amelynek segítségével be tudná fejezni az ördögi szertartást és igazi halhatatlanná válhatna: a Sötétség Fejedelmévé, a Világ Urává, azaz maga lenne a Sátán, akinek Amerika többé nem tudna ellenállni. Vele kell megvívnia Jack Crownak a végső csatát, miután csapatát elvesztette a harcban.
De Jack Crow-t elárulja megbízója, a bíboros, aki a Vatikánból irányított nemzetközi vámpírellenes küzdelem helyi koordinátora: a katolikus egyházi férfiú összeszűri a levet a fővámpírral, s a halhatatlanságért cserébe hajlandó elcelebrálni a fekete rítust, a keresztrefeszítés ördögi mását, amely Valeket legyőzhetetlenné teszi. Az immár mindenektől elhagyott magányos vámpírirtó természetesen az utolsó pillanatban diadalmaskodik. (Érdekes, hogy ennek a popularizált és amerikanizált vámpír-westernnek ez a groteszken grandguignolos szála európai és magaskulturális hagyományt idéz: a kora-tizenhetedik századi angol rémdráma-divat szerzői, Tourneur, Webster, Middleton és mások szerették katolikus – olasz vagy spanyol – környezetben elhelyezni válogatott rémségeiket, amelyek modern színrevitele nagyon hasonlít Carpenter filmjének végkifejleti nagyjelenetéhez.)
Mindevvel – Európa és Amerika, magasirodalom és tömegkultúra, vámpírlegendárium és westermitológia összekapcsolásával – Carpenter voltaképpen egy metaforát hozott létre: a vámpír-témára a westernben, a westernre a vámpír-témában talált hasonlatot. Mint minden jó és merész hasonlat, az övé is meggyőz: nem hittük volna, hogy a két beszédmód ilyen ügyesen és szellemesen fedésbe hozható. De – mint minden jó és merész hasonlatban – az övében is megmarad valami paradox és abszurd feszültség: a fedés mégsem tökéletes, a vámpír-fantasztikum végtére is nem western-realizmus, kettőjük találkozása tehát nevetséges is, a két konvenció legalább annyira egymás romboló paródiája, mint amennyire egymás éltető megújítója a filmben.
Amitől persze a dolog, ha lehet, még érdekesebb.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/07 24-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3557 |
