Csejdy András
A szavak embere, életműve tenyérnyi vastag, szövegeit hat színházban játsszák, kurátor, zsűritag, költő ráadásul.
– Harmadik éve veszel részt zsűritagként a győri Mediawave-en. Miért?
– Először Tolnai Ottó révén keveredtem oda. Valami felkeltette az érdeklődésemet, elfogadtam a felkérést, és nagyon megtetszett a rendezvény szelleme: az a szegény szabadság, ami sugárzik ebből a fesztiválból, a szelíden radikális másság. Tetszett, hogy miközben tágra nyitja a határokat és gyakorlatilag mindent lehet, mégis egy gondolkodásmód köré szerveződik az egész. Abban a térben és összefüggésben az egy-két perces animáció ugyanúgy megtalálja a helyét, mint egy több órás, lassú tibeti dokumentumfilm. Az alkotók és alkotások ha egyenrangúnak nem is, egyenjogúnak érezhetik magukat. Nagyon fontosnak tartom, hogy a Mediawave minél inkább bekerüljön a köztudatba és teljes legitimitást kapjon. Bizonyos szempontból fontosabb, mint a budapesti Játékfilmszemle, ennyi féle és fajta filmmel ritkaság találkozni bárhol a világon. Idén ezer nevezés érkezett. Azt hiszem, legtöbbet, stílusosan, egy mozgó kép mondja a fesztiválról, nevezetesen a Mediawave klipje. Abban a nem egész három percben, amit Hartyándi Jenő vágott össze a korábban nevezett filmekből, maradéktalanul benne van a rendezvény szellemisége. Ilyenkor Győrben nem azon a Magyarországon érzed magad, ahol különben élsz. Azt a legjobb fajta közép-kelet-európaiságot és az e köré felrakott nemzetköziséget és szabadságot érzem, amit sokkal többször kéne éreznünk nekünk, különféle szakmába gettósodott értelmiségieknek és művészeknek.
– Az elmúlt évek egyik fontos kérdése volt a véleményformáló értelmiség számára, hogy mikor, hol és milyen formában vállalhat felelősséggel közéleti szerepet. Parti Nagy Lajos független literátorként és „lézengő ritterként” igent mondott egy hívásra, kihívásra, és tagja lett a Magyar Mozgókép Alapítvány Játékfilmes Kuratóriumának. Milyen megfontolások és szempontok szerint döntöttél?
– Ha sokat látszol, ha eléggé ismerik a nevedet, előbb-utóbb meg fognak kérni, hogy vállalj el valamilyen kuratóriumi tagságot, vagyis, hogy diszponálj közpénzek fölött és bírálj el pályázatokat. Azt én pontosan tudtam, hogy az irodalmi közéletben ilyesmit nem fogok elvállalni, mert nem vagyok képes tárgyilagosan dönteni azoknak a munkáiról, akik jó barátaim, akikkel összejárok vagy akikkel pont nem járok össze. Az MMA játékfilmes kuratóriumát maga a filmes szakma állítja össze, és amikor megkértek, elvállaltam. Tulajdonképpen kíváncsiságból. Érdekelt, hogyan működik ez az egész, mi olvasható ki ennyi forgatókönyvből, írott szövegből tehát, amit azért így-úgy meg tudok ítélni, a jogosítványom pedig kizárólag erre szól. Azt gondoltam, egészen addig csinálom, amíg azt nem kell látnom, hogy bárkik „fölülről” vagy kívülről befolyásolni akarják az ítéleteinket, vagy amíg azt nem tapasztalom, hogy cinkelt lapokkal folyik a játék, hogy bárki közülünk elkezd túllobbizni...
– Túllobbizni vagy lobbizni?
– Túllobbizni. Ugyanis, ha a legtisztességesebben érvelsz valaki mellett, az is felfogható lobbizásnak, rád sütik, mint valami bélyeget Nem rokonszenves kifejezés, de nagy jövője van, ezért kár lenne kizárólag pejoratív értelemben használni. Szerintem ez egy semleges kifejezés, csak a magyar közéleti kultúrában vált, nem véletlenül persze, a sunyizás szinonímájává.
– Ha tehát a kuratórium egyik tagja érveket sorakoztat fel egy könyv mellett, akkor te biztos vagy abban, hogy az illetőnek nincsenek mögöttes szándékai.
– Eléggé biztos. Ki-ki szeretné, ha támogatást kapna az a forgatókönyv, amelyik tetszik neki, amelyet fontosnak tart. De ez nem mögöttes, hanem „előttes” és természetes szándék. Hogy mindenki a saját ízlését képviseli, nem érdekcsoportot tehát, hanem önmagát. Én ennél a kuratóriumnál semmi mást nem tapasztaltam. A döntéseinkbe különben egyáltalán nem szól bele senki, két-három körben szavazunk. Évente legalább tíz-tizenötezer oldalnyi forgatókönyvet kapunk kézhez, el is olvassuk tisztességesen, miközben tisztában vagyunk vele, hogy becsületesen lehet ugyan dönteni, de „jól” aligha. Nem lévén automaták, mindenkinek vannak elfogultságai, rossz beidegződései, tévedései, de heten vagyunk, és én remélem, hogy az elfogultságaink kioltják egymást. Amit viszont megválthatatlanul rossznak találok, az a szerkezet: évente mindössze háromszáz-háromszázötven milliónyi forintot tudunk elosztani, miközben, a filmesek szerint, egy átlagos magyar film költsége nyolcvan-száz millió körül van. Ha tehát a játékfilmes kuratórium négy film teljes finanszírozását ajánlaná az MMA-nak, elfogyna az éves keret. Hogyan lehet ilyen körülmények között akár megközelítően is jól dönteni? Ha beérkezik nyolcvan, treatment alapján bekért forgatókönyv és annak a negyedét, mondjuk támogatni akarjuk, akkor az a húsz rendező kapott is, nem is, hiszen egyötöd költségvetésel kell szponzorok után szaladgálnia, elég kétséges eredménnyel. Az utolsó döntésünkkor nyolc-kilenc filmre tudtunk némi pénzt megítélni, pedig bekértünk hatvan könyvet. Lehetne persze látszatpénzeket osztani, a filmek többségének adni két-három milliót... Az se volna jó. Nekem a kurátorság elsősorban nyomasztó teher, olykor rémálmodom vele. A legjobb része ezzel együtt az, ami a legstrapásabb, az olvasás maga, ha rátalál az ember egy jó könyvre.
Én nem tudom azt megítélni, hogy mibe kerül egy film, eleinte fenn is akadt a szemem bizonyos költségvetési tételek láttán, s akármennyire is demagógia, nem tudok nem gondolni rá, hogy mondjuk egy gyenge-közepes film árából egy irodalmi könykiadó tíz-húsz évig elélne. Tudom, más szakma, más léptékek, mégsem bírok a rossz érzéseimtől szabadulni, hisz az irodalomban, a könyvkiadásban töredéknyi pénzek csordogálnak. Nem tudom azt sem, hogy jó vagy rossz, de tény, hogy ma egy magyar író tisztességes honoráriumot kizárólag filmforgatókönyvre kap, de az író munkája még így is csupán töredéke a költségeknek. Annyi azért mondható, hogy azokat filmeket részesítjük előnyben, amelyek nagyon tágan véve magyar témájúak, ez azt hiszem, érthető, nem biztos, hogy ebben az anyagi helyzetben közpénzen afrikai kalandfilmet kéne forgatni a Hortobágyon. Persze ha zseniális, akkor nosza.
Nem igaz, hogy Magyarországon annyi pénz van filmre, mint amennyi fölött az MMA diszponál, ez csak a negyede. A televízióknak és a Nemzeti Kulturális Alapnak is megvannak a forrásai, az MMA-ra mégis aránytalanul nagy nyomás nehezedik, mert a filmesek azt mondják, hogy ha mi nem adunk pénzt, akármilyen keveset is, akkor kisebb az esélyük bárhol máshol, hisz elsőként azt kérdezik tőlük, főleg külföldön, hogy miért nem kaptak az államtól... Ebből a nincstelenségből kétfelé vezet út. Vagy leveszik ezt a nyomást az állami kuratóriumokról, vagy meg kell triplázni az elosztható pénzt.
– Hallani olyan híreket, hogy a kereskedelmi tévécsatornák reklámbevételéből származó, magyar filmre fordítandó, jelentős alapok az MMA-ra szállnak, és az ORTT-ben is vannak pénzek.
– Erről én semmi biztosat nem tudok, hallani ilyesmit. Ha így lenne is, nagyon ambivalens dolog lenne, mert ez egyrészt megmentené a szakmát a leépüléstől, hisz az tarthatatlan, hogy nominálisan annyi pénz fölött diszponálunk, mint az elődeink tíz évvel ezelőtt, másfelől viszont, ha „ideszállna” minden pénz, az akkora gazdasági, döntéshozói túlhatalommal ruházná fel az Alapítványt, illetve a kuratóriumot, ami abnormálisan súlyossá tenné a döntéseinket. Kell hogy, tudjon máshová fordulni az, aki nem kap pénzt tőlünk, hogy ne legyen kiszolgáltatva egyetlen grémiumnak.
– Filmesek, írók és dramaturgok sokévi munkájának eredménye egy forgatókönyv, amit az esetek többségében el kell utasítania az MMA-nak, mert nincs elég pénz. Miért nincs lehetősége azoknak alkotóknak, akik az utolsó fordulóig eljutnak, „szóbelizni”, miért nem védhetik személyesen a munkájukat, fotókkal, helyszínrajzokkal, esetleg előforgatott, elpróbált jelenetekkel illusztrálva?
– Az ilyen pénzosztó kuratóriumnak ez bőven túlmenne az illetékességén, ezt én személy szerint semmiképpen nem tudnám vállalni, ha az alapítók ezt kérnék, azonnal lemondanék. Úgy gondolom, egy ilyen feladatnak csak fő állásban lehet tisztességesen megfelelni. Elvben a szakma három évre választhatna ilyen testületet is, persze akkor inkább tizenhárom embert, mint hetet, filmeseket, kritikusokat, csak azt a társaságot tisztességesebb lenne legfőbb dramaturgiai műhelynek, csúcsdramaturgiának, majdhogynem „filmfőigazgatóságnak” nevezni, egy központnak, ahova folyamatosan be lehet vinni a munkákat, ahol leülnek az alkotóval és együtt dolgoznak vele. Számomra az a legdöbbenetesebb, hogy még mindig léteznek stúdiók, amelyek úgy adnak be forgatókönyveket, hogy egyetlen fillért sem invesztálnak beléjük. Miért nem fogadnak fel ezek a „műhelyek” szakembereket, rengeteg a munkanélküli bölcsész, író és dramaturg, miért nem velük gondoztatják a filmet az írás, az előkészítés fázisában? Miért akarják rálőcsölni a kuratóriumra azt a műhelymunkát, amit képtelenek elvégezni vagy elvégeztetni? Én ezt áthárításnak tartom, kicsit a hajdani érdekkijárósdi reinkarnációjának. Megértem, de nem tudom elfogadni. Csak a kedvem fogy, hisz akárhonnan nézem, megoldhatatlan helyzet.
– Elolvasva évi tizenöt-húszezer forgatókönyvoldalt, rálátásod van a mai magyar filmforgatókönyvírás állapotára. Vannak általánosítható hibák, erények, divatok, trendek?
– Preferált témák és motívumok vannak. A kriminalitás és a kábítószer. Alig olvastam olyan forgatókönyvet, amelyben ne drogoznának, ne lenne minimum egy gyilkosság. Teljesen háttérbe szorul az a film, amit nagyon szakszerűtlenül „bódys” filmnek mondanék, a szó elemi értelmében vett művészfilm. A rendezők szerintem már nem is mernek ilyesmivel próbálkozni. Szinte tapintani lehetett az ingerültséget, ami a Szenvedélyt fogadta a szemlén. Ami mellesleg szintén „gyilkossági” történet.
A stúdiók, illetve rendezők szeretnek tutira menni, olyan populáris témát választanak, aminek alapján a szponzor kinyitja a pénztárcáját. Pedig ma, amikor az úgynevezett magas művészet defenzívában van, viszont egy kisebb, de stabilabb közönségre bízvást számíthat, kár felvizezni bizonyos alkotásokat csupán azért, hogy valamely definiálatlan „nagyközönség” elfogadja őket. Ebből a szempontból elég nagy a televízió felelőssége, hiszen zsigerből, genetikusan igyekszik minden produkciót gömbölyűvé, fogyaszthatóvá tenni, és erre számos jó ötlet, terv megy rá. Nehéz olyan tévéfilmet elképzelni, amely nem tesz engedményt a kommersznek, mert, mint mondják, különben nem fog kelleni az édes közönségnek. De ki az az édes közönség? Bölcsebb és távlatosabb lenne vállalni, hogy vannak művek, melyek bizonyos réteget szólítanak meg.
– Már csak azért is, mert nem bővelkedünk jó kommersz filmben.
– Ilyen körülmények között, ilyen kevés pénzből azt hiszem, nehéz jó kommerszet csinálni. A kuratórium egyáltalán nem „közönségfilm”-ellenes, nagyon örülne jó kommersz könyveknek, csakhát ebből van a legkevesebb.
– Akkor kikéred magadnak azoknak a vádjait, akik vállaltan és hirdetetten magyar tömegfilmet akarnak csinálni, és méltánytalannak találják, hogy nem kapnak tőletek állami támogatást?
– Ha te ezt vádnak mondod, akkor nekem is radikálisan kell fogalmaznom, és, igen, ki kell kérnem. Olvastam jónéhány ilyen szándékkal született könyvet. Gyöngék. Régóta nem megy ez nekünk, pedig ma is lenne igény nívós és népszerű filmekre, mint amilyen a Dögkelyesű volt.
– A Dögkeselyű taxisofőrje olyan figura volt, akinek a kockás Zsigulijába bármikor beülhettünk volna. A mai magyar közeg színesebb, mint az volt, és elképesztő iramban gyorsan változik. Mennyire ismerni magunkra, a környezetünkre, a taxisofőrökre a kortárs magyar filmekben?
– Sokan biztosan azért rettennek vissza az aprólékos ábrázolástól, mert kiszámolják, hogy mennyibe kerülne megmutatni, pontosabban imitálni a hiteles valóságot. Sokba. Én amikor írok, átdarálom magamban a tapasztalataimat, mint egy tárcsás mosógépben, átöblítem magamon az élményeimet, és előállítok valamit, ami majdnem olyan. De hát az irodalom anyaga a nyelv, amivel relatíve olcsón lehet dolgozni. Ugyanez filmben százmilliókban mérhető. De ha eltekintünk a pénzügyi vonatkozásoktól, azt kell mondjam, hogy ki ilyen, ki olyan, van, aki be tudja ágyazni a nyers valóságba a maga fiktív elemeit, van, aki nem. Én sokszor szívesebben nézek dokumentumfilmeket, annyira zavaró némely fikció életlensége, élettelensége.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/07 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3556 |
