Tillmann József A.
1968-ban sokan hittek abban, hogy hamarosan a Holdon töltjük majd hétvégéinket és a Marsra járunk telelni.
Három héten keresztül időutazáson vehettek részt az egyik német tévéadó, a 3 Sat nézői. A képletes kirándulás ugyan 1968-ra és környékére invitált, mégis mintha egy másik világba vezetett volna át. Ennek a más világnak a lakói meglepően más módon élték, formálták és gondolták jelenüket, mint ahogy az most, több mint negyedszázados távlatban mutatkozik. Akár azt is elmondhatták volna – mint Paul Ricoeur mostanság –, hogy semmi sem olyan homályos, mint a jelen, amelyben élünk. Majd csak a húsz vagy harminc évvel utánunk jövők fogják tudni megmondani, kik és mik is vagyunk mi most...
A harmincéves távlat ellenére sem állítom, hogy tudom; kik és mik voltak ők, ott, akkor; csak megkísérlem a korszak néhány meglepően más-világi jegyének értelmezését.
Lázadás és utópia
Az erőszak köztéri kirobbanásai adják ennek a más világnak a legszembetűnőbb jellemzőjét – Párizstól Berlinig. A többnyire egyetemista tüntetők és a „rendfenntartók” közti utcai összecsapások hevessége a totalitárius rendszerek elleni felkelések képeit idézte. A rendőrség éppoly kevéssé látszott ügyelni a demokratikus játékszabályokra, mint a demonstrálók. Az indulatok ilyen hőfoka nemcsak az utcai összecsapásokban jelent meg, hanem a nyilvános beszédekből és beszélgetésekből is süt. (A Rudi Dutschkéval készült stúdióbeszélgetés például műfaját tekintve valahol a bűnügyi riport és a kihallgatás között helyezhető el.)
Az érzelmek lefojtottságában nyilván közrejátszott az is, hogy az erőszak képi kiélésére a korabeli médiumok még nem kínáltak annyi magánalkalmat, mint manapság. A vietnami háború folyamatosan áradó képei viszont a közhatalmi erőszakpotenciált tették világszerte nyilvánvalóvá. A feszültségek felgyülemlésének legfőbb forrása azonban maga a polgári világ volt. A II. világháborút követően kialakult és megkövült rendje a hatvanas évekre repedezni kezdett. Ebben a leghathatósabban a technológiai fejlődés megannyi apróbb-nagyobb „vívmánya” játszott közre – a műanyagok megjelenésétől a tévék elterjedéséig. Ezek társadalomalakító hatását aligha lehet túlbecsülni. Már csak azért sem, mert a korszak formavilága – a tárgyi dizájntól az öltönyök vonalvezetésén keresztül a médium-koncepciókig menően – ennek a modernségnek a mintáit követi. A korabeli filmdokumentumok esetleges anyagai erről éppoly egyértelműen tanúskodnak, mint a játékfilmek stilizáltabb képei.
Ez a korstílus, melyben a „nagypolgárság” éppúgy osztozni látszott, mint a „kicsi”, számomra egyértelműen az ítélőerő elvesztését mutatja. A hatvanas években a polgári világ szemmel láthatóan mélypontra ért: arisztokratikus díszletei lefoszlottak, hierarchiái és értékei hitelüket vesztették, felszínre került a funkcionalitás sivársága és unalma. Ezért is vetődhetett fel a 68-as nemzedék számára – nyilvánvaló iróniája ellenére – komolyan a kérdés:
Van-e élet a halál előtt?
De a tudományos-technikai eredmények nemcsak a hétköznapok esztétikájára hatottak, hanem a társadalmi konstruktivizmus régebbi teóriáinak is új lendületet adtak. Az akkortájt általános techno-optimizmusra mi sem jellemzőbb, mint az, amiről az Apollo-program kidolgozói fennhangon képzelegtek: hétvégéiket hamarosan a Holdon fogják tölteni, nyaralni (vagy telelni) pedig a Vénuszra (illetve a Marsra) járnak. Egyikőjük pedig egyenesen azt találta mondani, hogy a jövőben éppoly hasznos lesz megismerni a világűrt, mint megtanulni az autóvezetést...
A haladás hiszemének hulláma még az egyébként szkeptikus elméket is fölöttébb optimista feltevésekre ragadtatta. Stanislaw Lem például a futurológiáról akkortájt írott könyvében annak a reményének ad hangot, hogy a jövőben be kell következnie az olyan területek átfogó szabályozásának, amelyeken eddig csak a spontán tényezők érvényesültek, és ezek között említi a tudományos kutatás és a technológia, valamint a nemzetek közötti kapcsolatokat! (Ezzel egybehangzik a szociológus Rudi Dutschke valamivel elvontabb megfogalmazása: „az ember nem arra ítéltetett, hogy a véletlen vak játékának legyen alávetve”.)
Az e területeken manapság globálisan dúló deregulálás, a szabályozások felszámolása, és a tőke tetszőlegességének fokozódó kiszolgálása közepette különösen rózsaszín ködben tűnnek fel az ilyesféle elképzelések. Ha tudós és kétkedő fejek körében is ilyen mérvű utópizmus tudott elharapózni, akkor már az sem meglepő, hogy a párizsi diákok számára reális követeléssé válhatott az – egyébként szituacionista művészek köréből eredő – „Minden hatalmat a képzeletnek!” jelszava.
Számomra úgy tűnik, hogy a hatalomról szövögetett elképzelések, a szociális utópiák berobbantásához elengedhetetlen „kritikus tömeget” ez esetben főként a techno-utópizmus szolgáltatta. Társadalomalakító elképzelésekben és teóriákban ugyanis addig sem volt hiány. Az egyetemeken nemcsak a testvéri közösség bibliai eszményétől inspirálódott társadalomelmélet volt jelen, hanem a századelő szocialista utópizmusának nagy formátumú képviselői is: Ernst Bloch, az utópia szelleméről szóló könyv szerzője, Herbert Marcuse, a Frankfurti Iskola Amerikába települt tagja (aki a korabeli „szentháromságban” /3M/ Marx és Mao magasságába emelkedett).
Tanítványok, mesterek, tévképzetek
Hogy a nagy öregek és a forradalmi ifjak közti kapcsolat milyen közvetlen volt, azt a Rudi Dutschkéról ez alkalomra készült filmből lehetett megtudni. Ebben Ernst Bloch özvegye beszélt arról a bensőséges barátságról, ami a tanítványt és mesterét egymáshoz fűzte. Ám a formátumok különbségét ez a tény sem tudta feledtetni. Bloch prófétikus költői kijelentéseihez képest Dutschke többnyire a szokásos marxista maszlagot szólta („dialógus a tömegekkel”, „a népesség valódi érdekeit fejezi ki”). Ezenközben különös színben tűnt fel a „felvilágosítás”, a „tudatosság”, az „öntudat” fogalmának állandó emlegetése. Annál is inkább, mivel a racionalizálás ilyesfajta igyekezete feltünően simán fordul át mítikus gondolkodássá, önmegerősítő ráolvasássá. A mosolyra ingerlő „tudatosság” emlegetése egyenesen kacagásra késztet akkor, amikor azt hallani, hogy „az ember ne hagyja magát manipulálni” – annak utána, hogy a volt NDK archívumaiból kiderült, milyen elképesztő mértékben manipulálták az egykori elvtársak a nyugati diák- és békemozgalmakat.
A „forradalmi” szándékok kisiklása és visszájára fordulása persze nemcsak e téren, hanem általában jellemzője törekvéseiknek: ahogy a tekintély és a hierarchia elvetése az „antiautoriter óvódákban” kicsúcsosodó nevelési koncepciókra, vagy ahogy a testvérközösség vágya – spirituális kötelék híján – élhetetlen kommunák kialakítására vezetett. Más területeken pedig a „történelem iróniája” folytán kerültek sajátos megvilágításba szándékaik: például Dutschke céljai között említi „a nemzetállam ideológiai gátjának felszámolását”, amelynek elérésében a „felvilágosítás” és az „öntudat” erejénél azóta a transznacionális tőke és médiumtechnológia némileg hatékonyabbnak bizonyult.
Mindez mégsem azokat igazolja, akikkel szemben a „lázadás és utópia” mozgalma kibontakozott. (Mint ahogy azon mai társadalom- és pszichotechnikusok tevékenységét sem támasztja alá, akik a társadalmi játéktér közös alakítása helyett amerikai agymosási minták minél hatékonyabb elterjesztésén munkálkodnak!) Történetük tanulsága sokkal inkább az, amiről Alasdair MacIntyre beszél az egyetem válságáról szóló előadásában: A 60-as évek végének és a 70-es évek elejének radikálisai sok mindent nem láttak tisztán, szellemi sivárságuk jórészt vagy teljes egészében tükre volt annak a szellemi sivárságnak, ami ellen lázadoztak. Ezt mindenesetre világosan látták, azok viszont, akik politikai és akadémiai hatalmukra támaszkodva legyőzték őket, jórészt még ma sem értették meg, mi történt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/07 11-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3552 |
