Schubert Gusztáv
A hatvannyolcas párizsi forradalom „nagyfilmje” máig nem készült el. Talán mert Godard a Weekend kétélű szatírájában előre megcsinálta.
Kezdjük a zűrzavarral: „hatvannyolc” hat vagy nyolc van. Más a diákokat és professzorokat gyilkoló kínai vörösgárdistáké, mint a rendőrattakban elvérző mexikói diákoké, más a cseh mint a lengyel, más az amerikai, mint a francia. Képzeljük el együtt azon a reményektől forró 68-as tavaszon, mondjuk Prágában, az emberarcú szocializmust építő cseh reformereket és az emberarcú kapitalizmust építő amerikai virággyermekeket, akik épp azt bontják le a maguk szelídebb módján, amit a cseh diákok építenének, és az ifjú kínai kultúrforradalmárokat, amint páros lábbal rúgnak mindkét gyűlöletes („revizionista”, „kapitalista”) arcba, és Sorbonne-ról érkező párizsi molotovkoktélos diákokat, Mao legjobb tanítványait, amint megilletődötten figyelik keleti mestereik áldásos munkálkodását. Vérben úszó bohózat lenne, Übü királyfi a forradalom eszeveszett szerelmi délibábjairól, ahol mindenki abba szerelmes, aki őt legjobban gyűlöli, ahol mindenki azt gyilkolja, akit legjobban szeret. Godardnak ezt a filmet kellett volna megcsinálnia, ehelyett (még a párizsi lázadás idején) inkább a Pravdát forgatta le, amelyben leleplezi a cseh forradalom igazi arcát: maoizmustól felnyílt szemmel észrevette, Dubcek nem más, mint a Nyugat lakája, Chytilová pedig Hollywood ügynöke (amelyről később egy keleti-parti campuson majd még lerántja a leplet: az álomgyárat a CIA igazgatja). Godard mentségére szóljon: a történetnek megvan a párdarabja, nem is egy példányban. Ott van mindjárt a párizsi forradalomról mit sem sejtő több tízezer román diák esete, akik virágesővel fogadják az otthoni válság elől Bukarestbe „látogató” De Gaulle elnököt, és a szocializmus diszkrét bájáról mit sem gyanító francia elnöké, aki megdícséri a román felsőoktatási rendszert, mert bölcs előrelátással csak az oda illőket engedi egyetemre. Eszünkbe juthat a forradalmasodó Cannes-ban tétovázó, izgatottságát sűrű konyakozással csillapító Forman esete is, aki messziről jött vendégként értetlenkedik, nem is tudja, mit mondjon azoknak a felhevült francia filmeseknek, akik a burzsoá fesztivál bezárását követelik. Még akkor sem lát tisztán, amikor a Carlton Hotel lázadói és ellenforradalmárai közt kitörő csata kezdi kísértetiesen kopírozni a Tűz van, babám! tűzoltóbálját: Godard-t egy felhevült néző pofozza, Truffaut a színpadi azáleák közül tápászkodik, miközben Carlos Saura a vásznat (és versenyfilmjét) elrejtő függöny zsinórját ráncigálva lebeg a civakodók feje fölött, élet és film között.
*
A Carlton Hotel csetepatéja nem perifériális esemény, ha groteszkebbre, és kisszerűbbre is fordult, mint az a diáklázadás és általános sztrájk (hat és tízmillió között becsülik a munkabeszüntetők számát, nem járt vonat, repülő, álltak a legnagyobb gyárak, bezártak a párizsi nagyáruházak), amely akkoriban megrázta egész Franciaországot. Párizs forradalmi lángjait a papa mozijának izzó celluloidja lobbantotta fel. Ha 1789-et a filozófusok találták föl, a kis francia forradalmat, 68 májusát, a filmesek.
És ők is vesztették el.
A mai elemzők úgy vélik: 68 politikai forradalma elbukott, de életmódforradalma diadalmaskodott. Szabadabb és szabadosabb világban élünk, mint élnénk 68 nélkül. Első hallásra hihetőnek tűnik, de szembesítve a tényekkel, a győzelmi jelentés megcáfolódik. A századvég nyugati kultúrája egyáltalán nem azokon az modelleken alapul, amelyeket az új hullám (és a beatmozgalom) megálmodott, ezek az ideálok legfeljebb kis csoportok hitelveiként élnek tovább, hanem azon a fogyasztói életszemléleten, amit a papa és mozija az agyakba táplált az ötvenes, hatvanas években. A különbség legfeljebb annyi, hogy a Hímnem, nőnem alternatív címét idézve, a mai fiatalok már apa nélkül nőnek fel, nem „Marx és a Coca Cola gyermekei”, csak és kizárólag a Coca Coláé. A mai fiatal rebellisek már nem az ideált, a lehetetlen követelik, csak a mindennapi csokoládét, cigarettát, chipset, Cola Light-tot. Gyerekkoruktól a Bounty lázadói: mindenre képesek egy kis kókuszreszelékért. A Mankindnál fontosabb a discman. A szamothrakéi Nikénél a nájki. Nincs nagy bajom vele. Csakhát 68 nem erről szólt. És az élet sem. Hogy miről szóltak a diáklázadások, hagyjuk is, nincs annyi papír a nyomtatómban. Hogy miről az élet, nem elég rá a hatmilliárdszor X megabyte memória. De néha elég egy négysoros epigramma, a Négyszáz csapás vagy a Kifulladásig 90 perce. Míg társadalomban élünk nem vagyunk szabadok, a rend, a kultúra, amibe beleszülettünk, megszabja az életünket. Az ép érzéknek lázadnia kell ez ellen. Az ép észnek pedig tudnia, hogy nincs hová menekülni. Godard 68 előtti nagy filmjei mind a társadalom hideg falait tapogatják. A Bolond Pierrot kalandos robinzonádja során kiderül, nem lehet elrejtőzni a lakatlan idillbe, a társadalom bennünk van az édenkertben is. Ha már romantikus nagy szerelem nem adatik meg, lehetséges-e a boldogság minimálprogramja, az otthon melege, a megbúvók szerelme: a nemleges választ a Hímnem, nőnem lelketlen bisztrókban, zakatoló metrószerelvényekben szétrázódó, elkallódó szerelmi története adja. A Két-három dolog, amit tudok róla hősnőjének pedig már ilyen kopott kis története sincs. Csak hosszú, letöltendő büntetése egy rideg lakótelepen. A Weekend az élvek felé indul, majd a politikai cselekvés felé fordul, de egyikben sincs köszönet. A kispolgár hétvégéje ideiglenes szabadulásból végleges rémálommá változik, csakúgy mint a társadalom kollektív weekendje. A „vissza a természethez!” Rousseau-i reménysége a kannibalizmus szabadságát hozza vissza, nem a személyiségét. Mondja a rendező Godard, de a politikus Godard másképp gondolja: amit mi szatírának látunk, okkal, ő halálosan komolyan veszi: és mint filmjének hősei, maga is Seine és Oise megyei irokéz lesz. Maoista propagandafilmes. Az okos, megrendült, tanácstalan Jean-Luc Godard átadja évekre átadja a helyét a dogmatikus, magabiztos, kegyetlen Saint-Just Godardnak. Kétszeresen is zsákutcába tévedt: az életmód forradalmát politikai forradalomra cserélte, és ráadásul egy primitív és közveszélyes programba bódult bele. Amilyen korszerű volt az esztétikája, olyan avítt volt a politikai doktrinája. A Bolond Pierrot óta minden filmjét áthatotta a politika, de ott is, a Weekendben is erősebbnek bizonyult az irónia ellenpontja. A Brechttől eltanult és filmre alkalmazott elidegenítő effektek (narráció, inzertek, kommersz és magaskultúra állandó egymásban tükröztetése, a különböző stílusokat, eljárásokat, műfajokat ütköztető kollázstechnika) leleplezték a bornírt hitelveket. Jóllehet Brecht neve az egyetlen, melyet a Chinoise maoista színészforradalmára nem töröl le a nagy gondolkodók és művészek neveivel teleírt tábláról, az önirónia jótékony hatása itt már nem működik: Godard „kis vörös filmecskéje” teljességgel élvezhetetlen és hamis, mintha csak Dosztojevszkij váratlan fordulattal isteníteni kezdené az Ördögeit. Godard elhitte, hogy „a burzsoázia borzalmára csak még több borzalommal lehet válaszolni”. Miként azt is, hogy az egyéni szabadsághoz a közösség diktatúrája vezet el. De akkor mi baja volt a fogyasztói világgal? Talán az, ami minden üres lelket és elmét kétségbeesésbe kerget: „e nagy szabadság folyton fenyeget”. Vagyis igazából a folytonos választás kényszerét gyűlölte. Az érzelmes Rousseau életének fekete foltja a közöny: gyerekeit lelencházba csapta. A metszően okos Godard titkos perverziója a butaság volt?
A hatvannyolcas francia forradalom nagyfilmje máig nem készült el. Talán mert nem lehetne másképp látni, mint ahogy Godard a Weekendben előre látta. A cseh tavasz és nyár kikezdhetetlen ügy volt, lázadás a zsarnokság ellen, puszta kézzel, tiszta szívvel, a párizsi május, legalábbis az én szememben pótcselekvés, és tragikomédia: a lázadás vágya erősebb volt, mint a lázadás szükséglete. Egy olyan „életmódforradalom”, amelyik a francia nemzeti színházból, az Odeonból kitessékeli a színészeket, hogy az épületben politikai agórát rendezzen be, nem gondolja komolyan, amit ígér. Az életforma forradalmárát költőnek hívják, a „minden hatalmat a képzeletnek!” szlogenjét csak ő, és a filmes, a festő, a színész valósíthatja meg. És csakis ő: kezdjünk szélsebesen csomagolni, ha politikus szájából halljuk ugyanezt. A nagy költészet forradalma nem csak a papírlapokon, a celluloidon hat. A fejekben, következésképpen az utcákon is. „Újra feltalálni a szerelmet” (ahogy a Bolond Pierrot-ban mondják), az új hullámnak ezerszer jobban sikerült, mint a forradalmas szexuáldogmatikának.
De hová tűnik újra és újra a költészet sokezer megawattja? Az új hullámokat nyomtalanul beissza az iskolaudvarok homokja, a tanórák unalmas sivataga. Mintha Baudelaire vagy Rimbaud, Godard vagy Truffaut sosem élt volna. Ha tízmillió francia látja (és érti) a Weekendet és a Négyszáz csapást, az lett volna az igazi forradalom. Talán nem a filmeseknek kellett volna propagandistává lenniük, hanem a politikusoknak filmrendezővé, talán nem az Odeonból kellett volna parlamentet einstandolni, hanem a nemzetgyűlésből mozit. De ki látott már olyan forradalmat.
„Fin des contes. Fin du cinéma.” Vége a mesének. Vége a mozinak. Olvashatjuk a Weekend végén. Vagyis: ideje cselekedni. Godard azt hitte, most kezdődik a forradalom. Pedig épp véget vetett neki. Ahogy az új hullámnak is. „A nyelv határai a világ határai, ahol elfogynak a szavaim, ott ér véget a világom.” Mondja a Két-három dologban.... Most elfelejti, hogy a többi csak politika: mindent nulláról akar kezdeni, letörli a szavakat, és a képeket, utcakővel indul új birtokot hódítani a képzeletnek. A többi néma csend, áttetsző celluloid.
A forradalom fölfalja a gyermekeit. 68 tanúsága szerint a filmjeit is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/07 04-06. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3550 |
