Reményi József Tamás
Három év még Vad angyalból is sok, nemhogy tévéjegyzetből.
Évszázados kulturális beidegződéseinkkel korábban a tévéműsort is olyasfajta produktumnak tekintettük, amelynek alkotójával és befogadójával egy kritikus többoldalú diskurzust folytathat, ám mára kiderült: gép és gépies élvező közé nem állhat senki sem, a világra szóló eljegyzést holmi felsült udvarló nevetséges, faluvégi átkozódása nem zavarhatja. Faluvégi három évemet itt, a 64. oldalon e belátás jegyében töltöttem, s most, búcsúzóul – mint minden felesleges ember – távoli benyomásaim gyűjteményét rendezgetem. Napfogyatkozás. Telik az idő, az időnk, amelyre annyit panaszkodunk, mert semmire sincs, semmire sem elég. Pedig tulajdonképpen unatkozunk, unjuk az életünket. Szerencsére a röpke Napfogyatkozás, amely mindössze 2 perc 17 másodperc, a tévé jóvoltából tíz óra hosszat is eltart. Éhség. A nézővel van a baj. Már bizonyos, hogy elhülyültünk, és a brechti niciatívák szerint le kéne váltani bennünket. Évtizedekig koplaltatott jószágokként most bármilyen moslékot behabzsolunk, ha a tányérra az van írva: információ. Árfolyam. Az emberek ma a pénzt akarják nézni, tehát a pénzhez kell műsort gyártani, hogy az további pénzeket teremjen, miközben a csatornák alkuszainak bekiabálásai közepette emelkedik vagy esik ugyanannak a tíz kicsi dj-nek az árfolyama. Médiasztár. Én eddig azt hittem, hogy a tévécsatornákon analfabéta, bár öntudatos bemondókat látok, akik kőrutat mondanak körút helyett, még öntudatosabb tudósítókat, akik nem értetlenül, hanem érthetetlenül állnak az események előtt, mohó bakfisokat és elpusztíthatatlan kékharisnyákat, makogó gyakornokokat és szófosó rutiniékat, talk show címén locsogókat, mímelt charme-jukat kíméletlenül tőkésítő zsúrfiúkat, rég elvirágzott vagy virágjukban is hervatag énekeseket, maszek tanodák megtévesztett üdvöskéit, szappanoperák csak kezdeti hamvasságukban elviselhető amatőrjeit, művésszé avanzsált reklámügynököket, szakmányban és kényszeresen jópofákat, a pályaszélről itt érvényesülő színésznőket és a pálya közepéről kutyába lement színészeket, kevéssé fotogén üzletembereket, csupa ígyigazt meg egydologazt, csupa habatortánt. Rosszul hittem – ők mind-mind médiasztárok. Benne vannak a fénycsóvába’ – ahogy egyikük mondta nemrég lényegre törően. Pornó. A legérzékenyebb pontok gyors és célratörő munkába vételével megtalálni a legközvetlenebb utat a kielégüléshez, ez a tömegszórakoztatás sürgős parancsa. Csak a végsőkig töményített termék lehet sikeres. A néző tekintetét tehát egy pillanatra sem szabad elengedni. A műsorok közötti (gyakran a műsorokon belüli) időt az adó más műsorainak képsoraival kell dúsítani, pontosan ugyanúgy, ahogyan a pornófilmekben egy aktus közvetítését meg-megszakítják más aktus(ok) bejátszásával, a soha véget nem érő élvezetek benyomását keltve. A legegyszerűbb licit tehát a puszta halmozás: attól kezdve, hogy a vezető show-man vezető show-mant lát vendégül, egészen odáig, hogy egy adó az újévi Himnusz előtti pillanatokban is önmaga ünneplésével van elfoglalva. Megváltó. Ájtatosságra hívnak bennünket, Jézus életét láthatjuk majd, akárcsak tavaly karácsonykor meg tavalyelőtt virágvasárnapkor és jövőre pünkösdkor. A Megváltó története valamelyik zanzásított képregényben mindig rendelkezésre áll, az üzlet megdicsőülhet, áldozva lesz az átszellemülésnek. Csak előbb még vissza a Motoros zsarukhoz, meg előbb még Sunset Beach, Xena és Melrose Place, no de aztán áldozva lesz az átszellemülésnek. Illetve még jön a Herkules meg egy kis Vipera, és végül áldozva lesz az átszellemülésnek, másfél órára betérünk az Evangéliumba, és igen haragszunk majd a kufárokra, akiket ki kéne kergetni az Úr templomából. Cukrosbácsi. A tévéreklámok soha nem látott mértékben építenek a kis- és fiatalkorúakra, a viszonylag megfizethető bóvlik és csecsebecsék hatalmas fogyasztórétegére. Üdítő, csipsz, pattanásgátló, hajfesték, cédé és szárnyas betét nekik nélkülözhetetlen az emberi státus és önállóság mámorító érzéséhez. Üzlet a törődés és a szeretet álcájában, nem jobb a cukrosbácsiénál. Árvíz. Hasonló tiszai katasztrófák sorozata két-három évtizeddel korábban a szociografikus irodalom s nyomában a filmes dokumentarizmus fölajzott reakcióját hívta volna elő. A mostaninál elenyészőbb válsághelyzetek is alkalmul szolgáltak arra, hogy a kedélyes diktatúra mélyén egy országos pusztulás jeleit lehessen felmutatni. Közös élményt keresett mindenki: maga a rendszer – az „elfajzott szélsőségeket” lenyesve – az építő kritikáét, alkotó és néző pedig a cinkos szolidaritásét. Az emberi sorsok iránti figyelem, valljuk meg, mindennek inkább csak az alkalma volt, maguk a sorsok – most tapasztalható – valójában senkit sem érdekelnek. Pedig ma sem kevésbé keservesek, de nincs aurájuk, nincs sem rendszert legitimáló, sem pedig azt leleplező tétjük. A munka nélkül maradt halász - munkanélküli, mint a többi. Az összedőlt vályogház előtt álldogáló cigányember nem SZETÁ-ra szoruló társadalmi tényező – csak egy cigány. Tengeralattjáró. Ez a hajó már egyszer elsüllyedt Csernobilban. Akkor is éppígy lehetetlennek hazudták a pontos információk közlését, egyenruhás meg kackiás nyakkendőkkel uniformizált káderek ugyanígy köntörfalaztak. És a szerencsétlen áldozatokból ugyanígy igyekeztek hősöket kreálni, a haza fiainak járó ideológiai mumifikálással. Az ember viszont, aki egy darabig még kopogtatott az ócskavas falán, több millió tonna víz alól, az le volt szarva, és le van szarva ma is. Szeptember 11. Ki nem kapta magát azon a kedden s még napokon át utána is, hogy mint a kígyó tekintetétől bűvölt madár képtelen szabadulni a látványtól, a romok személytelen szépségétől, a pusztulás embertelen panorámájától? Pedig a néző tudta, hogy a romok alatt vér van, de inkább sejtette, mintsem látta távoli képeken a tornyokból aláhulló testeket, amelyekhez percekkel előbb nevek és sorsok tartoztak. Majd később, amikor elkészülnek az első játékfilmek, s a műanyagdíszletek között megpillant egy piros kabátos kislányt, Spielberg Schindleréhez hasonlót, akkor fog majd sírni. A néző. Ma viszont a képernyő még inkább csak ©vejket juttatja eszünkbe, aki szerint a tisztek tüzérségi látcsővel figyelték a táncosnők lábaközét. A szent háborúra induló brit katonák és a bugyogós hátsójukat mutogató Geri Halliwell-görlök ománi randevúja nem különb látvány annál. Bár el kell ismerni: a rendelkezésre álló optikai eszközök sokat fejlődtek 1914 óta.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/12 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3548 |
