Elek Kálmán
Vigyázat, film noir! A ponyva-szakíró Cornell Woolrich Waltz Into Darkness című dolgozatából merítő Eredendő bűn a puffadt ajkú Angelina Jolie sejtelmes szavaival nyit, s a hunyorgó Antonio Banderas zárszavával ér véget. A köztes másfél órában kibomló szerelmi melodrámában egy tehetős kubai kávékereskedő (Banderas) amerikai feleséget rendel, de némi fondorlat folytán csábos szélhámosnőt (Jolie) kap kézhez. A jó vásárnak induló cseréből aztán sok kalamajka adódik – késelnek és kávéznak, mérgeznek és ármánykodnak, színlelnek és szeretnek, izzadnak ágyban és életveszélyben, őrjöngenek kínjukban és örömükben… „Olcsó melodráma” – fintorog az úrilányt játszó statiszta a filmbéli színielőadás láttán, a néző meg nem tudja, most mi van, lehet, hogy valaki odaátról üzenget? A látványos díszletek előtt zajló, háromszereplős (femme fatale – züllött bűntárs – csapdába csalt hős) kvázi-thrillert éppen a műfaj lételemének számító feszültség hiánya öli meg. A Woolrich-féle írott eredetiben talán volt valami a teátrális dialógusokon és a század eleji Kuba egzotikumainak leírásán kívül. Ha volt is, a Banderas ülepének és Jolie kebleinek fényképezésébe, valamint a korhű atmoszféra megteremtésébe feledkezett filmesek tudomást se vettek róla. Pedig a valódi film noir, melyet megkíséreltek életre kelteni, nem sztár-, de még csak nem is büdzsé-függő. Félelem- és feszültségérzet, bukás és esendőség a kulcsszavai, s még csak hírből sem ismeri a megbocsátást, a happy endinget. Az Eredendő bűn megmosolyogtató tündérmesének tűnik a készítői által igen nagyra tartott noir-nagyságokhoz képest, ha egyáltalán illendő egy kiérdemesült műfaj korszakalkotó darabjaihoz hasonlítani.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/12 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3543 |
