Csejdy András
Minden idők egyik legnézettebb filmje a szigetországban, skótok, munkásszármazékok, deviáns csellengők és heroinisták a szereplői. A töküres nemzedék korképéből Irvine Welsh írt regényt 1993-ban. A moziváltozat az eredetivel egyenrangú és kultesélyes.
Vonatstírölők – nem sok mindent jelent; hogy megfejtsük az értelmét, ismerni kell a kulturális hátteret, a szokások rendszerét, a hagyomány útját. Mindjárt a vonat. Ami nekünk például a Debrecenből felszekerelt Petőfi, Matuska Szilveszter mint kivétel, a 424-est Cseh Tamás apukája fűti, a hathúszassal nem mi jöttünk, a fekete járatokat irodalmi riportokból ismerjük, a Locomotiv GT. meg egy magyar zenekar volt. Megint más jelentések társulnak hozzá Amerikában, például a civilizációt transzkontinentális vállalkozás keretében terjesztő múlt századé, az egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vadnyugaté, ahol jöttek az indiánok és könyörtelenül skalpolták az importált távol-keleti, közép-európai bérmunkásokat, az óceántól óceánig ezüst sínpáron futó mozdony képe, és a töltés mellett gyászoló tömegeké, amikor Kennedy tetemét szállította a gyászvagon. Hogy a skótok miért fixáltak a vasúttól, fel nem foghatom. Igaz, kicsik, sokat hányattak, függetlenségi törekvéseik rendre meghiúsultak, de hogy mitől jellemző kispolgári szabadidős tevékenység látcsővel bámulni a sebesen eldübörgő szerelvényeket, legyűjteni róluk az azonosítót, fogadásokat kötni a vagonok számára, értelmezhető ugyan, mégis nehezen érthető.
Na de magyarázza már meg egyszer valaki, miért integetnek fiatalok az autósztráda fölötti átjáróról, és miért dobálnak kővel vagy bélsárral teli nejlonzacskóval balatoni menetrendszerintiket?
A trainspotting tipikusan angolszász mulatság és egy heroinisták között játszódó, kultesélyes, vadonatúj, kemény skót film címe.
A heroin kábítószer, a keményebbek közül való. Anyag, amivel él, aki él, ameddig él. Olcsó és kisajátít, ő a főnök. Elhagyni, hátat fordítani neki szinte képtelenség, aki rajta volt, állítja: sosem lehet leszokni. Ezért szemantikai nonszensz a kijelentés, hogy heroinista voltam. A vénába szúrt tű, a rémes delírium mindig veled marad, ha úrrá tudsz is lenni az elvonási tüneteken, éhes leszel onnantól, bármikor fölibéd kerekedhet. Egy bugyuta amerikai krimiben Gene Hackman kábítószer-kereskedők nyomába ered, és meg sem áll Párizsig. A rossz fiúk elkapják, és telenyomják „hernyóval”. Aztán megint. Harmadszorra már könyörög érte. És amikor ez a tagbaszakadt, öltönyös zsaru, aki hivatására nézve az igazság bajnoka, embriópózban szűköl a cella aljzatbetonján, akkor érthetőbbé válik Jimi Hendrix, a lengyel hetvenes évek és a többnyire setesuta prohibíciós kampányok fontossága.
A Velvet Underground több tételből álló Heroinja nemzedéki induló volt, Lou Reed egyes szám első személyben énekelte a balladát, és negyed százada azon töprengünk, milyen lehet neki, amikor neki olyan, mintha a tengerész Jézus fia volna, és milyen az, ha a barnás folyadék lesz a feleséged, az egész életed. A Trainspotting rendezője, amikor válogatta a soundtracknek valót, nem hagyhatta ki az élő klasszikust, választása azonban a Perfect Day-re (Tökéletes nap) esett, ezt a lírai szerzeményt keverte a bódulat alá, ami elég sokat elárul magáról a filmről.
Danny Boyle-t ugyanis nem hevíti társadalmi indulat, alkotása nem a heroinról szól, hanem fiatalokkal ismertet meg bennünket, akik történetesen heroinisták. Nem ítél – ábrázol; nem elemez – mesél; nem magyaráz – szenvtelenül bemutat. Belülről és hitelesen, szeretve és humorral. Ez a világ a saját belső törvényei szerint működik, de működik. Bele van kalkulálva a véletlen, az esetlegesség, hogy meghalnak az ismerősök, lefülelik az áruházi tolvajt és sittre vágják a visszaesőt, hogy hirtelen és véletlenül pénz áll a házhoz és átkúrja a fejedet a legjobb haverod. Humorral, őszintén és művészileg hitelesen komponálja filmmé a bűnös turpisságokat (lopnak, csalnak, hazudnak), a megalázó kiszolgáltatottságot (a Skócia leggusztustalanabb vécéjében nyakig elmerülő függő srác morfium tartalmú végbélkúpért kutat), az elemi vétket (gondatlanságból elkövetett csecsemőgyilkosságot), a törvényszerű tragédiát (HIV-fertőzést).
Jóllehet, Oscar-esővel jutalmazták a szalonskót rettenthetetlent, az Ádámkosztümös Mad Max Gibsont, a skótokról először viccek jutnak eszünkbe és a whisky, utána rögtön az uniszex jelmezben elővezetett autentikus folkzene, és esetleg az Edinburgh-i fesztivál. Ez a hatvanas évek óta legendás kulturális eseménysor például a Trainspottingban egyetlen villanás erejéig szerepel, amikor a törzskocsmába betévedő, Nikon-kamerás külföldi turistát a helyi erők megfosztják a javaitól: jellemző pillanat ez, olyan jelenet, aminél nálunk kevesebbért is dukál a hazaáruló jelző, különösen a millecentenáriumi felbuzdulás táján. Mégis, az egyik legerősebb, számunkra is tanulsággal szolgáló monológ pont erről szól, a radikálisan reális önismeretről. Négy mihaszna huszonéves áll a peronon, balról jobbra kihúz a pályaudvarról egy gyors, elénk tárul a kopár skót táj, a havas csúcsokig emelkedő rikoltózöld mezők. Mit csináljunk?, kérdezi egyikük. Kirándulni megyünk, jelenti ki a fitt Tommy. Hová? Oda, mutat a szirtre az ötletgazda. Tudják, hogy ez nem normális, mondják is, hogy micsoda egy hülyeség, de azért vonakodva lépegetnek. Aztán Mark Renton, a történet narrátora leguggol, és képeslaptipikus honi természet kellős közepén kifejti, hogy az ő országuk egy nagy rakás szar, annyira ergya hely, hogy még tisztességes gyarmatosítót sem tudtak maguknak választani, ezért kell beérniük a fos Angliával, ők személy szerint pedig a rakás legalja, narkós, munkanélküli, semmirekellők. Nemzetet gyalázni ilyen beszédesen talán csak Thomas Bernhard tudott.
A Trainspotting életszerűsége, hogy a benne foglalt életes anyag hihető, elsősorban a varrációnak és a párbeszédeknek köszönhető. A forgatókönyvet szignáló John Hodge Irvine Welsh regényére hagyatkozva dolgozta vászonképesre a figurákat – ritkaságnak számít, de az adaptáció ez esetben inkább hozzátesz az eredeti műhöz, mintsem elvenne abból. Nagyon erős ez a szöveg, a szemtelenül trágár beszédmód őszintén reflektál tárgyaira, a környezetükben idegenül mozgó karakterekre. Ezek a srácok úgy törik II. Erzsébet nyelvét, hogy az amerikai forgalmazónak utószinkronizáltatnia kellett egyes részeket, de egy nehezen kivehető bárjelenetnél maga a rendező feliratozta a dialógust, hátha az övéi sem értenék, amiről és ahogyan folyik a szó.
Amiről. Többnyire semmiségekről. Fociról, narkóról, csajokról. Összefutnak, állást keresnek, megpróbálnak leszokni, keménykednek a söntés mellett, eltöltik az időt. A töküres nemzedék korképét rajzolja elénk a rendező, az amerikai blank generation európai reprezentánsai ők, szoftdrinkjük a cherry coke, de inkább sörbe fojtják az estéket, kedvenc sorozatuk a Beavis és Butthead, a két kretén, a társadalomtól nem várnak el semmit, tesznek rá, életük alakulásáért, ha valakit egyáltalán, magukat hibáztatják. Pontosan tudják, mit eredményeznek Thatcher és Major megszorító intézkedései, nem felejtették el a falklandi fiaskót sem, de az igazságszolgáltatás aránylag elnéző velük szemben, a szociális háló fenntartja őket, és mögöttük támogató és segítőkész a családi háttér.
Ahogyan pedig. A Trainspotting hangütése megengedő, Mikszáth szapulta így a dzsentriket. A kritikai él elvitathatatlan, ez alkalommal azonban a bűn bakja maga az elkövető. A felelősséget a rendező nem hárítja, hanem feltárja. Ez az eljárás pedig kitágítja a műfajhatárokat, és lehetőséget ad arra, hogy Boyle ötvözze az angol film progresszív hagyományait a szociálisan érzékeny hatvanas évek feketén fehér dokumentumaitól Lindsay Anderson abszurdjáig, Jarman formai és tartalmi radikalizmusától Frears humoráig, a Mezítelenül költészetétől a London megöl engem marginális elkötelezettségéig. Összeférnek ebben a filmben nehezen passzítható stílusok, börleszkbetétek (szaros lepedő freccsen a reggeliző családra) és humoros indie-utalások (egy kiscsaj a Cosmopolitanből sajátít el látszaterkölcsös életvezetési tanácsokat), tragikusra pasztellezett jelenetek (az AIDS-es Tommy leépülése) mulatságos ráadásokkal (a temetési szertartás közben naturalisztikus részletességgel suttogják a hazalátogató Renton fülébe az exitus körülményeit), máshol pedig izgalmas, nouvelle vague-osan stilizált krimifordulatokkal találkozunk, amikor a kishalaknak véletlenül sikerül a nagy fogás és egy jelentősebb mennyiségű heroinszállítmányra tesznek szert.
A Trainspotting rendezője visszafogottan és dramaturgiailag indokolt helyeken él a trükkasztal adta lehetőségekkel. Nála ott és akkor horpad be a padlószőnyeg vagy lebeg plafonmagasban egy csecsemőtetem, ahol és amikor annak helye van, a tudatmódosult kábulat idején. Boyle a történet kusza és széttartó szálait elbeszélőtechnikával tartja kordában, amely eljárás szervesen illeszt a struktúrába például egy zuhanás közben kimerevített korsót, amihez a narrátor hozzáteszi a magáét, árnyalja a látottakat és kibontja a résztvevők motivációit, majd percek múlva visszatérünk a cselekmény jelenidejébe, hogy akadálytalanul hulljon tovább az a korsó, egy asztaltársaság kellős közepibe, és a saját szemünkkel győződhetünk meg arról, a kőkeményfiú, Begbie tényleg olyan, mint amilyennek őt elmesélték.
Gott ist tot. Iggy Pop halott, jelenti ki a kevés vállalható rock ikon egyikéről a hét öt napján egyenruhában engedelmes, gimnazista tündérke, aki még kiskorú, de kefél, mint a gép, weekendkor pedig rendre átvedlik acidkirálynővé. Ő világosítja fel Rentont, hogy új idők járnak világszerte, mások lettek a zenék, a hősök, a szerek, más a divat, a szex és a módi. A kor szavát a csapatból kevesen értik meg. Tommy, a focibolond, a múlté, Spud faláról nem kerül le az Iggy-poszter, a sármos Beteg Srác James Bondnak képzeli magát és töretlenül fantáziál Sean Conneryről, a bicskás Begbie pedig kis híján beleőrül, amikor a diszkóbabáról kocsija hátsó ülésén kiderül, hogy pasi. Rentonnak is nagy utat kell megtennie, egészen Londonig szalad, hogy egy stroboszkóp szaggatta, techno-kolor rave-en felfogja, mire gondolt az a kis csitri a szülővárosában. A Trainspotting talán az első mozi, ami sikeresen ágyazza a történetbe napjaink szubkulturális paradigmaváltását.
„Olyan leszek, mint akárki más: a munka, a család, a rohadt nagyképernyős tévé, a mosógép, a kocsi, a cédé és az elektromos konzervnyitó, jó egészség, alacsony koleszterinszint, fogorvos, jelzálog, első otthon, szabadidőruha, poggyász, nappali garnitúra, barkácsolás, tévévetélkedők, gyorsétkezde, gyerekek, séták a parkban, munka kilenctől ötig, golf, kocsimosás, néhány pulóver, családi karácsony, nyugdíj, adókedvezmény, ereszcsatorna-tisztítás, mindennapi élet, és eljön a nap, amikor meghalok.” – halljuk az utolsó képsor alatt Renton magvas gondolatait. A film befutójában nagy hozzávetőleg ugyanez hangzik el, azzal a különbséggel, hogy az akkor még számunkra ismeretlen hang gazdája, felteszi a kérdést, vajon valóban részt kell-e venni ebben. Hol van az megírva? Nos, Irvine Welsh prózájában. Csöppet sem véletlen, hogy a néző ezzel a fiúval utazik másfél órán keresztül: ő viszi arrébb, viszi másra, viszi többre, ő az, aki kivágja, -lopja, – írja magát ebből az közegből. Akárcsak Welsh, aki pedig kiírta magából mindezt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/09 04-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=353 |
