Forgách András
Egy férfi, aki nem szereti a nőket. Egy nő, aki nem szereti a férfiakat. Lytton Strachey esszéíró és Dora Carrington festőnő közös életének filmje.
Jelentem, a Carrington bizonyosan nem jelentős film: és ennyivel nyugodtan elintézhető is volna, mégis fölsorolom indokaimat, miért is nem érdemes elmennünk Christopher Hampton angol író és rendező sikerületlen filmje mellett néhány lekicsinylő megjegyzéssel. Christopher Hampton, Michael Nyman, és végül Emma Thompson: olyan alkotók névsora ez – az első, mint mondtam rendezte és írta, a második a filmzenét szerezte hozzá, vetélkedve Schubert c-dúr kvintettjével, mely a leitmotív szerepét játssza, a harmadik pedig a címszereplő, szép és koránál mindegyre fiatalabb szereplőket testesít meg, Emma Thompson, (a tapasztalat ártatlansága és az Erósz repressziója: ezek fő témái mostanában színművészetének) – egyszóval olyan névsor ez, mely többet érdemel az elrontott műveknek kijáró álszent sajnálkozásnál. De még a széplelkek sznobizmusán túl is van egy olyan szempont, mely miatt érdemes közelebbről is szemügyre vennünk ezt a filmesszét, ezt a mozgókép-brossúrát, és az pedig a tárgya, a témája, mely – a XX. századi angol életrajz-mítoszok egyik nem véletlenül példázatossá lett esetét dolgozza fel (Lytton Strachey, a történész-esszéíró, és Dora Carrington festőművésznő illetve, kötelező harmadikként, Mark Gertler festőművész különös szerelmi háromszögének történetét) – igen, a korszellem kerül itt kettős értelemben is nagyító alá. A kettősség abból fakad, hogy ezek az alakok – és főleg a viszonyuk – egyrészt már saját korukban is jelentettek valamit, többet puszta történetnél, másrészt figyelemreméltó, hogy miért éppen most, hatvanöt évvel a két főhős pusztulása után lettek ennyire érdekesek vagy paradigmatikusak.
Az angol legendaképzésnek megvannak a maga sajátos technikái. (Nem lenne ügyetlen párhuzam Jarman Wittgensteinje itt, mondhatni kapóra jönne, mert a két film szereplőinek útja az életben nem egyszer keresztezte egymást.) A szexuális deviancia és a progresszivitás (vagy emberi nagyság, eredetiség) összekapcsolódásának termékeny talaja volt az angol iskolarendszer és a viktoriánus brit birodalom. Ezen a talajon – a társasági élet sajátos heterogenitása és dinamizmusa következtében – a legváltozatosabb és legegzotikusabb életrajzok sarjadtak – művészek, tudósok és politikusok nagyszabású vagy egyszerűen csak kellően botrányos sorsa plasztikusan jelenítődött meg a beavatott szemű kortársak előtt – és az akkori angol irodalom (mint ma a film), mániákusan rögtön jelentős irodalmi témát látott bennük, és számos kulcsregény született, nem is olyan rossz írók tollából. Például a Carrington című film szüzséjét, vagy inkább alakjait – ha eltekintünk Michael Holroyd tíz éve megjelent lenyűgöző Strachey-életrajzától, melynek alapján a forgatókönyv készült – olyan regényírók írták meg először kisebb műveikben (a húszas években, tehát egyidőben az eseményekkel) mint D. H. Lawrence, Windham Lewis, Aldous Huxley.
Christopher Hampton hazáján kívül híressé egy Rimbaud és Verlaine szerelmét feldolgozó színpadi munkája révén lett (Teljes napfogyatkozás). Így igazán érthető, hogy Lytton Strachey-nek, a cambridge-i és a bloomsbury-i elit egyik ismert és köztudottan homoszexuális tagjának, és a megveszekedetten aszexuális Dora Carringtonnak (aki maga hagyta el keresztnevét, s akit barátai is csak Carringtonnak szólítottak) különös, másfél évtizedes, hétköznapi normákkal mérve meglehetősen fura viszonya is megragadta a képzeletét, mint az emberi szabadság és önmegvalósítás szokatlan (a személyiséget gúzsba kötő szenvedélyen át) megvalósuló formája. Manapság, a nemi aktus kvantummechanikájának kidolgozódásának korában (lásd még: AIDS, yuppie gyermektelenség és a pápai nem az abortuszra) az effajta témaválasztás egyáltalán nem tűnik elfuseráltnak. A szerelemmel párhuzamos nemi aktus ilyetén (kulturálisan és életrajzilag is többszörösen indokolt) elmaradása pedig határozottan felidézi képzeletünkben Heisenberg határozatlansági relációját – mely mai gondolkodásunk egyik titkos axiómája: vagyis hogy vagy a helyét tudjuk egy atomi részecskének, vagy a sebességét, de a kettő együtt nem megy.
Egy érzékeny és nem túl szép fiatal festőművész növendékleány nem akart lefeküdni egy tehetséges és szoborszerűen szép fiatal festőművész növendékfiúval, ami a promiszkuitásnak abban a légkörében valóságos istenkísértésnek számított: hiszen mindenki lefeküdt mindenkivel – a vidéki kúriákban, ahol a szellemi és egyben társasági elit is összegyűlt nyaranta és hétvégente, szolgálatmegtagadók és miniszterelnökök, írók és filozófusok, alkoholisták és lézengő ritterek: miközben Európában, a dekkungokban dúlt a véres és sáros első világháború. Az Istenek hát – köztük Lady Ottoline Morell, Bertrand Russell kedvese, és vagy még tíz-tizenöt briliáns szókincsű ember – heteken, hónapokon át azt tárgyalták, élőszóban és levelek zuhatagában (mellesleg érintve a kor nagy kérdéseit is), hogy vajon mit lehetne tenni annak érdekében, hogy a szerelmesek végre egyesüljenek. A leány ugyanis nem tagadta, hogy vonzódik a fiúhoz, sőt, szerelmes belé, mással el sem tudná képzelni az életét, csak épp lefeküdni nem akart vele (se senkivel), és maga sem tudta miért – mindig csak egy kis türelmet és újra egy kis türelmet kért, amivel természetesen csak tovább csigázta a fiú már-már lankadó sóvárgását. (A történet lényegét A vágy titokzatos tárgya című művében egy ismert filmrendező később feldolgozta.) Közben dúl a világháború, és a lány (akinek két fivére a franciaországi fronton van – az egyik később meghal, a másik megbolondul) találkozik egy hírhedt szolgálatmegtagadóval – akinek bírósági tárgyalásán, a katonai ügyész kérdésére, hogy vajon mit tenne, ha látná, hogy egy német katona meg akarja erőszakolni a húgát, azt felelte – miután aranyérbántalmait enyhítendő, felfújt egy gumipárnát és óvatosan ráereszkedett –, hogy „valószínűleg közéjük vetettem volna magam”, kiváltva ezzel a nézők, barátai, ellenállhatatlan kuncogását, s aki, ez néhány évvel Oscar Wilde halála után még mindig bátornak számított, homoszexualitását nem túlzottan titkolja, és leendő főművén, a Kiváló viktoriánusok életrajzgyűjteményén dolgozik, miután, maga sem egészen értette miért, a tudatzavar egy rohamában, nemrég megkérte Virginia Stephens kezét, de a váratlanul igenlő válasz után azonnal visszalépett és barátját, Leonard Woolfot ajánlotta a gyönyörű Stephen-lány figyelmébe, miáltal a Virginia Woolf márkanév megszületéséhez is nem kis mértékben hozzájárult. A lány, a csontsovány, beteges, pókszerű, némileg sipító hangú és bozontos szakállú, izzadó kezű homoszexuális férfi iránti kezdeti érthető viszolygásán fölülemelkedve váratlanul(?) beleszeret, de még sokáig űzte kettős játékát: fenntartotta a kapcsolatot a fiatal festővel, sőt, le is feküdt vele, csakis azért, hogy elterelje ébredező gyanúját, miközben boldog plátói szerelembe esett (filológusok a leány szüzességének elvesztését makacsul a lánygyűlölő esszéíró számlájára írják: egy walesi fogadóban történt, mondják, hogy először – és utoljára – egymáséi lettek) a nála tizenöt évvel idősebb, harmincöt évesen már csúf öregembernek látszó esszéíróval. Végül vidéki házat vesz (a barátok adják rá össze a pénzt, azzal, hogy majd lenyaralják), aminek falait gyönyörű naiv festményekkel borítja, és összeköltözik a férfival, ezzel az aktussal kiváltva a fiatal festő őrjöngő, gyűlölködő féltékenységét – őt még két további évig hitegeti, mondván, nem is él együtt az esszéíróval, az csak vendégségben van nála (nem bírja elképzelni a festővel való szakítást, mert retteg attól, ami igazi szerelme közelében testi-lelki elhagyatottságban vár rá), míg végül a festő gyilkos indulattal támad a férfira az éjszakai utcán, meg akarja fojtani, szerencsére lefejtik a védekezni is képtelen férfiról, aki, miközben feltápászkodik, hidegvérét megőrizve csak annyit jegyez meg halkan (ez a filmen van, a valóságban levélben írja): tökéletes mozijelenet volt. (A filmen nem olyan tökéletes, semmit sem lehet látni, veszélyérzet sincs – senkivel sem érzünk együtt: illusztratív.) A lány végül teljesen az illusztris és érdekes férfinak szenteli az életét, a festészettel is felhagy, de előbb még megfesti sikerült portréját, melynek alapján évtizedek múlván elkészíthető lesz majd a filmszínész mondhatom zseniális maszkja (a film leghitelesebb mozzanata); közben sok-sok fiatal férfi tűnik fel, olykor mindkettőjük, olykor csak egyikőjük ágyában, a távolodások-közeledések játékait játsszák, míg végül a gyenge testalkatú, sokféle betegségtől megtámadott férfi, tizenöt éves együttlét után, a leány karjai között ötvenévesen kileheli lelkét, a lány pedig egy vadászfegyverrel szíven lövi magát, de mellétalál, és nagyon nehezen utánahal, közös életük utolsó színhelyén.
A történet úgy gondolom valóban van annyira bonyolult, romantikus és tanulságos, hogy érdemes felnagyítani egy-egy elemét, és újra fölmutatni mint tanulságos és talányos sorsképleteket, a benne szereplő embereket. Ám Christopher Hampton filmjében nem ez történik. Szolid, csupán a felszínt érintő, csupán a helyszínek, maszkok, ruhák, képek rekonstrukciójában bátor meséje csak azok számára rejthet érdekes mozzanatokat, akik már beavatottak, akik már, mondhatni mindent tudnak a történet szereplőiről. Klasszikus csapdahelyzet, amiből talán csak olyan eredeti szellem tudná kivágni magát, mint Jarman: neki többször is sikerült deviáns energiáit alárendelni koncentrált jelenetek megalkotásának. Ezek az energiák ott lappanganak az önkényesnek tűnő és exhibicionista-mód csillogtatott fantáziában (lásd Caravaggio, Wittgenstein) –, Hampton ellenben kényes egyensúlyra és pontosságra törekszik, ízléses és nagyon angol.
A művészi életrajzoknak megvan az a hátulütője, hogy aki egyszervolt embereket ábrázol, annak tudnia kell akár önkényesen is válogatnia az elemek között: a nézőnek vagy olvasónak meg kell tudnia, melyek voltak a válogatás legszemélyesebb szempontjai. Ha kiiktatjuk az esendő személyességet és művészi önkényt az interpretációból, paradox módon kiiktatjuk a valaha élt embereket is, puszta tényekké és képekké válnak, sorsuk nem, csak „ügyük” lesz.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/09 59-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=352 |
