Reményi József Tamás
Majd ha megpillantja a piros kabátos kislányt, akkor fog sírni a néző.
Egyetlen halálról szerettem volna írni. Elmondani, mit tanulhattam a képernyő előtt ülve egy asszonytól, aki néhány éve az élet pusztító abszurditásainak elfogulatlan szemlélésére tanított, háborús emlékeinek rettenetét előadva (Asszony a fronton), s most az m1 kamerái előtt az élet természetes abszurditását, az elmúlást kísérő gyászmunkáról beszélt, férjétől búcsúzván. Ahogy Polcz Alaine korábban nem volt hajlandó a gyűlölet és megbocsátás hamis dilemmájával áldozati szerepbe merevedni, úgy kerülte el most az özvegyi gesztusokat, amikor Mészöly Miklósról, kettejükről, a családról, a további élet felé nyitva maradt „utolsó napokról” mesélt. A televízió, amely szeret azzal hivalkodni, hogy intimitást hoz az otthonokba, s ennek címén vagy a sablonos lépcsőházi locsogás unalmába, vagy a modernizált gulyás-partik ál-jókedvébe hajtja nézőit, ilyen ritka pillanatokban valóban bensőséget sugároz.
Az egyetlen személyes helyébe azonban hamarosan sok ezer halál személytelen szenzációja nyomult, és a tömegméretek megint kisléptékűnek, érdektelennek mutatták a halálnak azt az egyszemélyes élményét, amelyről pedig az ember egyedül és valóban beszélni tud. Ki nem kapta magát azon szeptember 11-én s még napokon át utána is, hogy mint a kígyó tekintetétől bűvölt madár képtelen szabadulni a látványtól, a romok személytelen szépségétől, a pusztulás embertelen panorámájától? Pedig tudta, hogy a romok alatt vér van, de inkább sejtette, mintsem látta távoli képeken a tornyokból aláhulló testeket, amelyekhez percekkel előbb nevek és sorsok tartoztak. Majd később, amikor elkészülnek az első játékfilmek, s a műanyagdíszletek között megpillant egy piros kabátos kislányt, Spielberg Schindleréhez hasonlót, akkor fog majd sírni a néző.
Apropó Schindler. Annak idején e hasábokon vitázva a résztvevők – bölcsen – nem azt boncolgatták, mennyiben kommersz s mennyiben „művészi” Spielberg filmje, hanem az összeomlást nem ismerő amerikai kultúra üdvtana és az európai katasztrofizmus eltérő nézőpontját vizsgálták. Szeptember 11-e után az Auschwitz-tanulság (Kertész Imre kifejezése) analógiájára mintha a WTC-tanulság jelei mutatkoznának az óceánon túl, az irracionális tömeggyilkosság elemi élményének hatására. A Ground Zero, a földdel egyenlővé tett terület emblémájában a „zero” a vég s a kényszerűen másként folytatás nulla-pontját is jelöli. Egy oly mértékig bornírt és gyermeteg tömegkultúrának azonban, mint az amerikai, milyen készletei vannak ennek a feldolgozásához?
A képek, amelyek onnan érkeznek hozzánk, a riadalom és az összetartás, az óhatatlan kollektív bosszúvágy és az együttérzés képei az európai szemnek szokatlan formákban, groteszk kulisszák közül bontakoznak elő. A nagyhatalmi gyász csak a hatásos méretek igézetében bízik, a stadionnyi halotti torok és szolidaritási koncertek, a gigantikus üzleti vállalkozássá terebélyesedő kegyeletben és az iszonytató potenciált mozgósító háborús pszichózisban. De vajon tényleg olyan messzire van ez tőlünk? Susan Sontag botrányt kavart, az amerikai népet őszintébb önismeretre nógató kíméletlen szavai – éppen az az autonóm értelmiségi reflex nyilvánul meg bennük, amelyet az Auschwitz utáni Európa is oly rosszul visel! – nem keltik-e bennünk egy viszolyogtató déja vu érzését? Ha Susan Sontag magyar volna, úgy fogalmazna, hogy a média hazudik éjjel, hazudik nappal, hazudik minden hullámhosszon. Ha Susan Sontag magyar volna, a csernobili idők hírzárlatára s ködösítéseire emlékez(tet)ne. Susan Sontag amerikai, de helyettünk is látja a kísértetet, az osztályharcos hazafiság kísértetét, amely ütemes tapssal fogadja a jók és a gonoszok harcának primitív lózungjait.
A terrortámadás után tíz nappal megjelent sorainak az lett a sorsa, ami manapság minden valóban elfogulatlan értelmiségi megnyilatkozásnak: vagy a tapintatot kérik rajta számon, mint amikor a világháború után a sztálini önkény elébe a szovjet nép háborús szenvedéseit húzták paravánul, vagy mohón kapnak rajta mindennemű fundalisták, hogy gyűlöletükhöz fedezékül használhassák. Cinizmus és manipuláció minden oldalon – ez a rettenetes események ugyancsak rettenetes következménye s tanulsága.
Egy bizonyos: a világ képernyőin, amelyeken eddig sem láttunk semmit a gyalázatos gyarmati sorban tartott kaukázusi kisnépek életéből, ezután igen sok bestiális küllemű csecsen fog feltűnni, némelyikük elszörnyesztően hasonlítani fog Oszama bin Ladenhez. Amerika és Oroszország érdekközösségéről pedig több akciófilm készülhet, mint a hidegháborús korszak temetésének eufórikus éveiben.
Azt csak remélni lehet, hogy az ártatlan halottakra egy-egy okos és szép asszonyi arc segít majd emlékezni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/11 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3518 |
