Kovács Marcell
Nem ez az első pofon, amit az angolok Stallonétól kapnak. Már azt is nehezen emésztették meg, amikor kedvenc gyilkológépük, Dredd Bíró a képregény hollywoodi feldolgozásában családi problémákkal küszködő hősszerelmesként elevenedett meg, és most újabb nemzeti kincs esik áldozatul az álmos tekintetű akcióhős suta karriermentési igyekezetének.
A Mike Hodges 1971-es gengszter-klasszikusából készült remake-ben a bátyja halálát megtorló gonosztevő vigasztalan története a megváltás szimfóniájává változik. Az árva unokahúg képében érkező angyal a kárhozatra ítélt hőst megajándékozza az újrakezdés lehetőségével, ezért az öngyilkos bosszúhadjárat az új értelmezésben szinte jogos számonkéréssé szelídül: csak annyira kegyetlen, hogy különösebb erkölcsi aggályok nélkül még megbocsátható legyen. Nincs hát pucéran lövöldöző Michael Caine, sem csomagtartóba zárva a folyóba fulladó cicababa, és persze hűlt helye az izgalmas telefonszexnek is Britt Eklanddal. Illetve Michael Caine egy mellékszerep erejéig, szokás szerint, mégiscsak felbukkan, ahogy az örökérvényű főcímzene is, igaz, trip hop-os hangszerelésben.
Az alaposan kilúgozott sztoriba Stephen Kay rendező markáns látványvilággal és egy hosszadalmas autós kergetőzéssel kísérel meg életet lehelni. Az acélosan kékre szűrt képek és a tolakodó kameratrükkök azonban csak fokozzák a film keresettségével szembeni ellenérzést. A végeredmény olyan, mintha a Leon, a profit a Holló díszletében Guy Ritchie forgatta volna újra, csak még ráadásul unalmas is. Egyedül Sly és Mickey Rourke közös jelenetei ragadják meg a figyelmet. A két nyugdíj előtt álló nehézfiú ránctalanított, bronzbarna arcának látványa sikeresen idézi meg az eredeti Get Carter felejthetetlen, már-már filozofikus mélységű sivárságát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/11 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3510 |
