Takács Ferenc
Baltával, stukkerrel, borotvával, ki-ki a maga esztétikája szerint. Schilling Árpád show-színháza a médiaerőszakról.
X-rated: Amerikában azok a filmek kapják ezt a minősítést, amelyek egy bizonyos – nehezen meghatározható – mérték feletti mennyiségben kínálják nézőiknek a szex és az erőszak hatásos képeit. Azt jelenti, hogy a filmet voltaképpen senkinek sem ajánlják megtekintésre. Még leginkább erős önfegyelmű és erkölcsi felelősségtől kellőképpen áthatott felnőtt nézők jöhetnek szóba közönségként, akik eléggé felvértezettek ahhoz, hogy az ilyen filmekből áradó gonosz késztetésnek ellenálljanak, s ne érezzék indíttatva magukat a vásznon látott szörnyűségek elkövetésére, a képzelet világának átmásolására a valóságba. Az X-ratingben tehát valamiféle filozófiai-esztétika gyanú fogalmazódik meg, az a bizonyos Oscar Wilde-i lehetőség, hogy igazából az élet utánozza a művészetet és nem fordítva, hogy a műalkotás Pavlov feltételes reflexeinek módjára automatikusan és determinisztikusan kiválthatja a cselekvés ingerválaszát. És félelem is, annak veszélyétől, hogy ha egyszer „a művészet tanít, nevel, szórakoztat”, akkor a művészet, miközben szórakoztat, a rosszra is taníthat, az erkölcs elvetésére, azaz a teljes elvetemültségre is nevelhet, az amoralitást állíthatja elénk követendő példának. Mégpedig igen hatásosan, a szó és a látvány hatalma segítségével, olyannyira, hogy követjük is rendesen: kivont fallosszal, baltával, stukkerrel, borotvával, ki-ki a maga esztétikája szerint.
Schilling Árpád első filmjének a címében az első pillantásra felesleges második „x”, gondolom, erre, az X-rating gyakorlatában megbúvó dilemmára utal jelképesen és egyben igen találóan, a Nexxt ugyanis – ha „témáját”, sőt „mondanivalóját” firtatom – evvel a lehetőséggel és evvel a dilemmával foglalkozik. Pontosabban ennek populárisabb és tömegtársadalmibb megjelenési formájával: a magát közvetlen valóságábrázolásnak és tudósításnak színlelő médiavilág műviségével és ennek a valóságos világot alkotó fogyasztóival, közelebbről média és erőszak viszonyával.
Filmjének – jelen recenzens számára – két olvasata vagy – ha már filmről beszélünk – két nézete van: egy lelkesítő és egy kétkedésre sarkalló. A lelkesítő nézet amerikai irodalmi tanulmányaim emlékeit hívja le és galvanizálja új életre. A film módszertana, narratív és vizuális ábrázolás- és előadás-stratégiái ugyanis számomra jólesően idézik fel annak a hatvanas-hetvenes évekbeli amerikai kísérletező prózának a világát, amelyet John Barth, Robert Coover, Thomas Pynchon, William H. Gass, Donald Barthelme, Richard Brautigan (és még sokan mások) nevéhez köt (immár) az irodalomtörténet, s amelyet már a hatvanas évek végére „posztmodern” irodalomnak tituláltak Amerikában. Mindannyijukban közös volt az, amely a Nexxtre is áll: műveikben megkérdőjelezték a fentebbi dilemma két szarvának a státusát, bizonytalanná, illetve megadhatatlanná tették a választ arra a kérdésre, hogy a két világ, a művi (média- és művészeti) világ és az élet, a valóságos világ közül voltaképpen melyik az elsődleges és melyik a másodlagos, melyik a „művi” és melyik a „valóságos”. Önnön médiumuk, a széppróza státusának ilyetén megkérdőjelezéséhez egyébként szívesen használták a média (a sajtó és a televízió) analógiáját vagy metaforáját: média-műfajokat utánoztak parodisztikusan, média-eseményeket ábrázoltak, mégpedig úgy, hogy végül ne lehessen tudni, média-esemény vagy valóságos esemény történik, s egyáltalán, mi a különbség a kettő között.
A Nexxt fikciós vagy filmi kerete ilyen média-műfaj: a film voltaképpen a Nexxt című showműsor egyik adása, amelynek hostesse és MC-je (ez a kényszeres angol nyelvűség ezúttal a filmé, nem a recenzensé) bizonyos Frau Plastic Chicken, magyarul talán: Műcsirke asszony (Udvaros Dorottya meggyőző megformálásában). A film ebben parodisztikus-szatirikus jellegű: az ilyen típusú (nálunk még ritkább, Amerikában igen gyakori) műsornak a szokványos kellékeit, menetét, irányított közönségét, tervszerűen hamisított életszerűségét stb. teszi vicc tárgyává, gyakran igen szellemesen.
Közben minduntalan összezavarja a „művit” és a „valóságosat”. Leginkább azzal, hogy „valóságosnak” mutatkozó „művi” terébe invitál két „még művibb” irodalmi alkotást és hőst, a fiatalkorú bűnöző huligánbanda-vezért, Kicsi Alexet, akit Anthony Burgess formált meg 1962-es Gépnarancs című regényében, majd Stanley Kubrick vitt vászonra a regény 1972-ben bemutatott filmváltozatában, és Rex Madisont, aki név szerint ugyan nem azonos Brett Easton Ellis 1991-es Amerikai psychójának sorozatgyilkosával, Patrick Batemannel, de története, ahogy a Nexxt showműsor bemutatja stúdióközönségének és persze nekünk is, nagy vonalakban és számos apró részletében a könyvből kerül át a filmbe. Frau Plastic Chicken vendégei – a rég megjavult és elkispolgáriasodott Alex (Mucsi Zoltán) magától jött, Rexet (Bodó Viktor) kommandósok fogják el, mégpedig a műsornak a helyszínre kiküldött kamerái szeme láttára, s hozzák be megláncolva a stúdióba – a műsor erkölcsnemesítő célzatát vannak hivatva szolgálni: Alexnek szerepe szerint be kell számolnia arról, hogy miként sikerült szakítani a bűnnel és a múlttal, Rexet pedig – a műsor (a média és a művészet) erkölcsi hatalma segítségével – katartikus élménynek kell érnie, amitől bánja bűneit és új, mégpedig jó emberként távozhat, helyszíni amnesztiában részesülvén, a show-ból vissza az életbe.
Mindkét irodalmi hős sex-and-violence bűnöző, s mindkettőjük eredeti irodalmi (illetve filmes) ábrázolása is vihart kavart, éppen azért, mert sokan úgy vélték, hogy az erőszak bennük kifejezésre jutó művészetét az élet erőszak formájában utánozta. Kubrick filmjét, miután a filmbeli huligánbanda egyenruhájához hasonló öltözéket viselő fiatal randalírozókat füleltek le, illetve akadtak lefogott erőszakos bűnözők, akik azt hozták fel enyhítő körülménynek, hogy a film hatására követték el bűncselekményeiket, rendkívül élesen támadták, olyannyira, hogy két-három évvel a bemutató után szép csendesen el is tűnt a mozikból; a londoni National Film Theatre 1979-es retrospektív Kubrick-sorozatában nem tudták levetíteni, mert sehol sem volt belőle kópia, s csupán néhány évvel ezelőtt tűzték újra műsorra felújításban. (A film egyébként Amerikában eredetileg X-rating-et kapott volna; mivel ez a halálos ítélettel ért fel, ugyanis a legtöbb amerikai mozi abban az időben nem volt hajlandó ilyen minősítésű filmeket játszani, Kubrickéknak valósággal ki kellett könyörögniük az enyhébb R-rating-et.) Az Amerikai psychót könyvkiadója – miután több százezer dolláros előleget fizetett ki a szerzőnek – nem volt hajlandó megjelentetni, majd amikor a könyv mégis megjelent, harcos feminista szervezetek bojkott alá vették és megpróbálták betiltatni; kritikai fogadtatásából is határozottan kihallatszott az elítélés szólama. (Tanulságos lehet összehasonlítani a regény 1999-es, Mary Harron rendezte „szelídített” filmváltozatát Schilling Nexxt-beli Amerikai psycho-szemelvényeivel: a magyar rendező brutálisan hű az irodalmi alapanyaghoz.)
Mindez – műalkotásba invitálni más műalkotásokat, azok szereplőit, illetve egyik-másik részletét – szintén hatvanas-hetvenes évekbeli amerikai „posztmodern” irodalmi fogás: talán a legszórakoztatóbb módon Gilbert Sorrentino tette Hamisgulyás (1979) című regényében. (Később „intertextualitás”, majd – nálunk – „vendégszöveg” néven híresült el a módszer.)
A Nexxtben Alex és Rex – amellett, hogy körmönfont áttételekkel és többszörösen utalnak a témára, média és erőszak, ábrázolás és hatás kérdéskörére – „művi” és „valóságos”, „virtuális” és „reális” egybemosását viszik tovább, egészen a végkifejlet csavarjáig. Ekkor ugyanis kiderül, hogy illúzió volt minden erkölcsnemesedés és megjavulás: Rex agyonlő mindenkit a stúdióban, majd Alexszel együtt helikopteren elmenekülnek. Hogy hová, nem tudni: még az a legvalószínűbb, hogy vissza a regényekbe, amelyekből vétettek, a Gépnarancsba és az Amerikai psychóba. Az agyonlőtt Frau Plastic Chickenért sem kell aggódnunk: a Nexxt következő adásában fel fog támadni, legalábbis média-valójában.
Ez volna tehát a lelkesítő nézet. Rangos szépirodalmi rokonsággal büszkélkedhető, izgalmasan paradox, műviség és hatás, média és erkölcs kérdéskörében szellemesen vizsgálódó filmet láttunk. Mégpedig technikailag magas fokon, hibátlan kivitelben, s ez egyaránt áll a színészek, az operatőr, a vágó, a hangmérnök, a jelmez- és a díszlettervező munkájára.
Most jön viszont a kétkedésre sarkalló nézete a filmnek. Fikció, virtualitás, „medialitás” kérdéskörében, a valóság–nemvalóság természete ügyében régóta folyik már a vizsgálódás, szépirodalomban, filmen egyaránt, s a művészetek önreflexív komponense, amely ennek a vizsgálódásnak az eszköze, voltaképp egészen ősi dolog, már Cervantesnél és Shakespeare-nél is jól bevezetett és bejáratott eljárás. Nyújt-e valami újat a Nexxt ezen a téren, vagy repríz csupán, gondosan összeállított katalógusa a témában szokásos ötleteknek és műveleteknek? A kétkedőbb válasz inkább az utóbbira hajlik.
Van egy kis baj a filmben zajló irodalmi vendégfogadással is. Schilling olyan hosszú részeket filmesít meg az Amerikai psychóból, ami már nem egyszerűen utalás, allúzió, intertextualitás, hanem filmadaptáció, amit valahogyan jelölni kellene. A Gépnarancs esetében ennek nyilván az lett volna a megfelelője, ha a Nexxtbe a Kubrick-filmből jeleneteket vágat be a rendező. Mivel ezt nem tehette, helyette hosszú jeleneteket újraforgatott a regény magyar fordítása alapján: a Gépnarancs majd’ minden kulcsjelenetét megtekinthetjük a showműsor során, részben filmbejátszásként, részben a helyszínen előadva. Ha most a szerzői jogokat érintő kérdésektől el is tekintünk, a művészi összhatás – legalábbis ebben az összefüggésben – eléggé zavaró: a különböző státusú megjelenítések (a showműsor, az Alex-élettörténet és a Rex-sztori) ütik egymást. (S ha már Kicsi Alexnél tartunk: felhívnám az alkotók figyelmét, hogy az angol „Alex” keresztnévnek „Alekszej” az orosz megfelelője, s nem „Alekszandr”; az „Alexander”, ahogy a filmben végig hallani, pedig végképp nem, ez ugyanis a név angol alakja.)
Végül az utolsó, s alighanem a legsúlyosabb kétség. A filmnek a nézőkre tett hatását figyelve és a nézőtérről a brutálisabb jeleneteknél szemüket eltakarva távozókon eltöprengve gyanút fog az ember: vajon ez a média és az erőszak viszonyával foglalkozó film, amely láthatólag az X-rating-jelenséget teszi meg témájául, nem esik-e önnön témája bűnébe? Száztíz perc, javarészt erőszakos szexszel és véres erőszakkal kitöltve: a Nexxt – lehet, szándéka ellenére – bizony maga is X-rated film. Azaz duplán az: XX-rated.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/11 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3507 |
