Tillmann József A.
Mennyi Kubrick van egy MI-ben? Spielberg filmje fel sem veti a mesterséges intelligencia érzelmi problémáját.
Hogy Kubrick szándékai szerint milyen formát öltött volna utolsó filmje, azt legfeljebb a túlnani filmszínházban lesz alkalmunk láthatni. Amit viszont az itteniekben lehet látni a rendező-páros terveiből, színtiszta spielbergi termék. Az előkészületek, a hosszas telefon- és telefax-kapcsolat révén kirajzolódó koncepció egy nagy, közös mű lehetőségét ígérték. Ám ami sikeredett, az éppen azt a bizonyos valamit nélkülözi, amitől Kubrick munkái magasan kiemelkednek a mozgóképipari termékek tömegéből.
Bár elmondása szerint Spielberg úgy érezte „hogy Stanley valójában nem halt meg, mivel velem volt a forgatókönyv írása és a film felvétele során”, az A. I.-t elnézve nyilvánvaló, hogy korántsem volt zavartalan a túlvilágról érkező telefaxok vétele. Kubrick késői műveihez képest különösen éles a kontraszt: e film rendezője a való világ meglehetősen tagolt domborzatából főként az érzelgős játékok hegyeit észleli. (Nomen est omen: Spielberg = játékhegy). Pedig a MI majdani mutánsai(nk), ezek a Mesterséges Intelligenciával bíró lények éppen az érzelmek kérdését vetik fel példátlan élességgel.
Az érzelmekről – szokásos filmes előfordulásuk alapján – egykönnyen vélhető, hogy hollywoodi hiedelemvilágban előforduló fűszerek, melyeket a könnyek hathatósabb fakasztására adnak alkalmat. Ennek a melanzsnak az újabb keletű térhódítását a szociologikus és historikus színezetű magyarázatkísérletek a racionalizálódásra, a világ „varázstalanodására” (Max Weber) adott reakcióként szokták értelmezni. Az agykutatás újabb eredményei azonban az érzelmek új értelmezésére vezettek (Detlef Linke). E szerint nem pusztán szentimentális szemlélődésekre alkalmat adó érzületekről van szó, hanem életfontosságú képességről: az érzelmek az agyi alrendszerek jelzéseinek szintéziséből születnek és a magatartás orientációját hivatottak megadni.
A jövőre nézve ez azzal a következménnyel járhat, hogy MI majdani mutánsai(nk) nem pusztán járulékos elemekként, afféle dekórumként, hanem magas intelligenciájuk magától előálló képességeként tanúsítanak érzelmeket.
Alighanem e lehetőség felvetése miatt figyelt fel Kubrick Brian W. Aldissnek a film alapjául szolgáló A szuperjátékok kitartanak egy nyarat című elbeszélésére (magyarul a Galaktika 1981/42. számában olvasható). A novella világában – akárcsak Kaliforniában – örök nyár van, és makulátlan műkavics a kertben. Az édeni helyről aztán egy ponton kiderül, hogy illúziótechnikai tünemény: a „többi közé beékelt lakásnak nem voltak ablakai: senki sem kívánta látni a túlzsúfolt külvilágot.” A sci-fi reál vagy noir vonulatába sorolható műben egy olyan környezet sejlik fel, amelyben alapvető emberi képességeket a túlnépesedés következményei szorítanak szigorú és intézményes korlátok közé. A lottón nem vagyonokat, hanem gyermekek világra hozatalának engedélyezését lehet nyerni. Aldiss a műfaj bevett, futurooptimista közhelyeit – „mindenkinek meglesz rá a módja, hogy saját házában élvezhesse egy Einstein szolgálatait” – kifinomult iróniával ellenpontozza („emberszolgánk áldás lesz, hiszen minden kérdésre válaszolni fog, és a legunalmasabb társalgás sem fogja untatni”). Hőseiről adott jellemzései metszően pontosak: „egy korábbi és kevésbé kifinomult nemzedék – a szemüktől eltekintve – finom embereknek tartotta volna őket. Elegáns karcsúságuk magyarázata egy ártalmatlan élősködő szalagféreg, amely lehetővé teszi a gazdája számára, hogy 50 százalékkal is több ételt vegyen magához, anélkül, hogy féltenie kellene az alakját.”
A történet tengelyében itt is ugyanaz áll, mint a filmben: a MI-gyereknek „anyjához” fűződő kapcsolata; érthető és viszonzatlan vonzódása. A nő részéről pedig az ugyancsak érthető, önkéntelen szeretetgesztusakkal tarkított viszolygás. A természetes és a mesterséges állandó egymásba mosódásának és szétválásának hol lazább, hol erősebb feszültsége kezdi ki és bomlasztja fel – mind az irodalmi, mind a filmbeli változatban – ezt az évszázezreken keresztül kondicionált kapcsolatot.
A MI-gyerek érzelmei valóságosak; átéltek és reflektáltak. (Az elbeszélésben nem szembesül sorozatban gyártott társaival; tudatában van mesterséges voltának.) MI-macijával folytatott dialógusa során megkérdi tőle: „Hogy tudja az ember megmondani, mi a valódi, és mi nem? Mire azt a választ kapja, hogy „senki sem tudja, mit jelent valójában az, hogy ‘valódi’.”
Spielberg szentimentális filmje fel sem veti a mesterséges intelligencia érzelmi problematikáját, a benne rejlő fejlődéslehetőségeket. A MI-kisfiú érzelmeit merő programként láttatja, változatlanul, fejlődésképtelenül „futtatja le” – bombasztikus szentenciákkal felvirágozva („Elindultál, hogy valóra váltsd álmaidat, amit gépek még sosem tettek”).
Magasröptű és mélyen szántó szofizmák amúgy is szép számmal akadnak a filmben („a történelemben mindennek megvan a lenyomata; egy nap az örökkévalóság; te vagy az emberi nem élő emlékezete…”). Ezek hivatottak enyhíteni a szellem (és a rendezőtárs) hiánya következtében előállott helyzeten. Éppoly funkcionálisak, mint az érzelmek – olykor dramatikai funkciót töltenek be, de leginkább merő színezékként szolgálnak.
Mivel „a jövőre vonatkozó sejtések befolyásolják a jövőt” (Soros György), jövőnknek nem tenne jót, ha a MI-problémánk ennyiben maradna. Az ilyes tudományos-fantasztikumnál már a tudomány is képes volt tovább tekinteni, amikor is köreiben felvetődött, hogy a mesterséges intelligencia magas fokának elérése esetén emberi jogokkal kell felruházni – a gépeket. S ha már fennáll jogaik lehetősége, miért zárnánk ki azt, hogy érzelmeik lehessenek, s hogy ezek akár fejlődhessenek is?!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/11 34-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3500 |
