A Pigalle-lal viszont van egy kis probléma, nevezetesen, hogy már nem az, ami volt. Nem a régi, nem az igazi. A kánkán, a Moulin Rouge, Toulouse-Lautrec, Blaise Cendrars, Henry Miller, Jean Genet és a többiek Pigalle-ja mára lepusztult, ócska turistabazárrá silányult, ahogy a párizsiak mondják: „elvesztette a lelkét”. A jeles dokumentumfilmes múlttal rendelkező Karim Dridi azonban még hisz a mítoszban, az apacsromantikában. „Párizsnak nincs mit irigyelnie New Yorktól, a mi legendás negyedünk felér a Scorsese-féle Little Italy-vel” – szólja el magát egy nyilatkozatában. Nagymenőket ugyan nem nagyon, aljas utcákat viszont bőven láthatunk az ő filmjében is, a végső leánymentés pedig egyenesen a Taxisofőrből kopírozódik át. Első nagyjátékfilmjéhez Dridinek nagyon kellett az amerikai fogódzó, kellett a krimiváz.

Fifi az Otthonom, Idaho River Phoenix játszotta fiúprostijának agresszív francia verziója, ő hivatalosan ugyan tolvaj, ám valószínűsíthető, hogy egyszer-egyszer már a testét is eladta. Haverja, bűntársa és példaképe Mustafnak, szerelmese a transzvesztita Angyalkának, jóbarátja a táncosnő Vérának, aki Pasa peep-show-jában dolgozik és a Cigány becenevű Jésus ágyában hál. Pigalle miniállam uralkodóját Császárnak hívják, noha egy gonosz törpe, egy igazi szörnyszülött, egy Tod Browning vagy David Lynch világából előmászott freak. Le freak, c’est chic – tartja a sláger, hüledezhetünk is kedvünkre.

Az addig műkedvelőként ténykedő Angyalkát egyre mélyebbre kényszerítik a drogüzletben, és ebbe bele is pusztul. A gyásztól megzavarodott Fifi egy durva análerőszakkal sérti vérig a vigasztalására siető Vérát, akit hazatérve újabb sokk ér: az ágyban szeretője helyett csak annak keresztapásan lenyesett fejét leli a takaró alatt. Angyalka és Jézus gyilkosa egy és ugyanaz, ráadásul szintén beszélő nevet visel, ő a Gonosz, a rivális drogfőnök. A leginkább a Nagymenők Joe Pescijére emlékeztető, sipítozó Pasa tehetetlen dühében egy piti dealer agyvelejét spricceli bele a szexmozi piszoárjába, majd ana az elhatározásra jut, hogy az időközben a transzvesztita lokáltulaj Femande védőszárnyai alá húzódott Fifit küldi a Gonosz ellen. Fegyvert majd Elegáns Roger ad a fiúnak...

Ha valaki, hát ez a reszketeg matuzsálem, ez az aktív nyugdíjas fegyverkereskedő megérdemelne egy külön filmet, mondjuk A Sakál nagyapja címmel. Dridi így is neki ajánlotta a Pigalle-t, Elegáns Roger-nak, aki önmagát alakította a filmben, akárcsak a figurák döntő többsége. Pasa polgári neve például – mint azt a stáblistáról megtudjuk – Bobby Pacha, még a két fő színész, Véra és Fifi alakítói is eredeti kereszt-, illetve becenevüket használták a filmben, valószínűleg, hogy ne zavarják össze a lelkes helybéli statisztériát.

Karem Dridi bő két éven át dagonyázott a Pigalle világában, majd a forgatás megkezdése előtt három hónapig szoktatta stábját a környékbeliekhez és viszont, Véra Briole-t felzavarta igazi sztriptízszínpadokra, Francis Renaud-t meg be a zsebesek közé, haverkodni. Ebben a környezettanulmányban rejlik a Pigalle ereje és jelentősége, nem a Maurice Pialat lumpenfilmjeiből ismerős ábrázolásmódban, nem a Cyril Collard-féle Vad éjszakákat – szerencsére annak idegesítő patetikussága nélkül – megidéző látványvilágban, nem az angol operatőr, John Mathieson ügyes kézikamerás lavírozásában. A forgatókönyvben meg különösen nem.

Szánalmas, nyomorult világ ez a Pigalle, még jó, hogy nem csorog le a vászonról. Aki turistaként odamegy, megérdemli. Aki ott él... nos, ez már keményebb dió. A film legvégén – az egyetlen nappal játszódó jelenetben – Véra és Mustaf boldog, kisimult arccal motoroznak a Rita Mitsouko együttes (egy expornószínésznő és egy ex-bűnöző sikerduója) szívszorító dalára. Megvan az illúziójuk, hogy maguk mögött hagyhatják az egész mocskot, de sosem fogják. Tudják, hogy nélkülük üres a Place Pigalle. Ott fognak megdögleni.