Spiró György
A borzalom televíziós képein az épület a fontos, a háttér, s nem az ember, aki a mélybe veti magát.
Be vagyunk a Kéttoronyba zárva, ahogyan az a sok-sokezer gyanútlan ember abba a büszke, összeomlott két toronyba, amelyben a halálát is lelte: be vagyunk zárva a képi képzeletünkbe, amelyet mások diktálnak nekünk.
A két torony eltalálása között eltelt tizennyolc perc. Romlott emberi elmémmel nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy a terroristák bekalkulálták: az első repülőgép becsapódását még nem filmezik le (tévedtek), de az égő torony látványa azonnal odacsábítja mind a hivatásos, mind az amatőr képrögzítőket, és a második becsapódást már milliárdnyian fogják látni egyenesben, majd újra meg újra az ismétléseit (ez bejött).
A terroristák főnökei is be vannak zárva az emberi képi képzeletbe: a katasztrófa-filmek látványát másolták tudatosan. Godzilla New York-i felhőkarcolókat morzsolt össze a mancsával; pokoli, égő tornyokat mutogattak nekünk a képalkotók évtizeden át; földönkívüliek a Fehér Házat támadták. A legmagasabb, ember által emelt, szimbolikus erővel felkent épületek lerombolása a mítoszokban mindig előkelő helyet kapott Trójától, a jeruzsálemi második templomtól és Karthágótól a II. világháborúban lebombázott német képtárakig, a mosztári hídig és tovább.
Van egy elég jelentős mozzanat mégis: a XX. századig nem tudtak katasztrófát képen ábrázolni, e véres cselekmények közlésének alapvető módja a szöveg volt, elsősorban az epika. Állóképen is megörökítettek persze döbbenetes pillanatokat: ezt a célt szolgálta a számtalan keresztrefeszítés-ábrázolás; Leonardo a vízözön drámai pillanatait rajzolgatta kiábrándultan élete végén; esztétikai alapvetések foglalkoznak hasonlókkal, például Lessing a Laokoonban; Goya kivégzési képein az utolsó pillanat van megörökítve; Dugovics Títuszt, az egyik korai kamikazét is abban a pillanatban ábrázolta a romantikus festő, amikor a törököt megragadván épp a mélybe veti magát – de a lángoló Nándorfehérvár egyetlen időpillanatban ábrázolhatatlannak bizonyult. A Halál diadala festője a pisai Camposantóban egy freskón epikus történeteket követett végig képregényszerűen és újrakezdhetően, sőt mások is kísérleteztek ezzel, ám a mi időnkben dívó naturalista képi ábrázolás nemcsak lehetetlen volt korábban, hanem bölcs társadalmakban egykor még tiltották is. A régi zsidók például, akiknek meglehetős tapasztalataik gyűlhettek össze a képi képzelet megsemmisítő erejéről, ha sem Istent, sem embert, sem állatot, sőt növényt sem engedtek ábrázolni soha és sehol – elvileg a bálványimádás elleni harc jegyében, de talán inkább a képzelet kordában tartásának céljából. Tudhattak az emberi képzeletről valami nagyon embertelent, valami rettentően veszélyeset.
Van azonban a harmadik évezred kezdetének megejtően emblematikus képsorozatában egy, a katasztrófa-filmekben megszokottnál is riasztóbb elem. A CNN helyszíni közvetítésének elején – én véletlenül már délután négytől láttam, amikor az egyik torony még állt, és annak összeomlását egyenesben szemlélhettem kényelmes fotelemből – olyan képek is feltűntek, amelyeken tisztán lehetett látni, hogy emberalakú valamik zuhannak lefelé, magam legalább három ilyet számoltam össze. E képek ismételt sugárzását még aznap megszüntették, azóta sem tűntek fel újra. Fotókon találkoztam csak velük elvétve a lapokban. Bizonyos, hogy vannak még ilyen fotók, és egészen biztos, hogy a jelenlévő amatőrök nemcsak a második gép becsapódását rögzítették a kameráikkal, hanem az öngyilkosok zuhanását is. Ezek a képek a jelek szerint be vannak tiltva. Akárcsak a halottakról, illetve azok testrészeiről készült felvételek.
A két torony újra meg újra lángol és összeomlik a világ tévéképernyőin, de az áldozatok nincsenek sehol, legföljebb a hozzátartozóik kiásását váró, reménykedő emberek kezében lévő képeken – de azokat sem mutogatták soká. Szóban beszámoltak arról, hogy egyes öngyilkosok kézenfogva ugrottak le a toronyból a biztos halálba, de ezt képen nem kötötték az orrunkra, nehogy másképpen rendüljünk meg, mint tanácsos. Azóta a politikusok nyomultak előtérbe, bőségesen lehet látni és hallani őket, magabiztosak, erőteljesek, fűzőt viselnek peckesen és fenyegetőznek a megnyugtatásunkra – a politikusnak az a dolga, hogy mindenből a maga számára maximálisan kedvező eredményt hozza ki, természetesen még ebből is.
A hivatalos magyarázat szerint azért nincsenek egyének a képeken, mert nem akarják a nézők idegeit borzolni, nem akarnak gyilkos indulatokat gerjeszteni bennük, meg hát a halottak és hozzátartozóik emberi jogai miatt.
Ez az érvelés hamis.
Eléggé borzolják az emberek idegeit folyamatosan így is, úgy is. Csakhogy az a képi logika, amely az eltérített gépeket a diabolikus hatalommal felruházott épületeknek vezettette, mindenkinek megfelel, a hivatalos Amerikának is. Amerika éppen úgy szimbolikusan akar ezekre az épületekre gondolni, mint a terroristák. Azt kell mutatni, hogy a tudomány és technika XX. századi csodáit érte támadás, vagyis magát a civilizációt, és a meggyilkolt egyének látványa ezt a koncepciót alapjaiban ásná alá.
Sok ezer áldozatot követelő, semmivel sem igazolható, rettenetes tömeggyilkosság történt ismét – erről az írott és hallható források be is számolnak becsülettel. De a képek, amelyeknek erősebb a hatásuk, ezt a tényt úgy kendőzik el, hogy szimbolizálják. Az egyéni halál elgyászolása zavaró. Ez azt is jelenti, hogy az egyéni élet értéke immár nulla. Ez maga a háború; történetesen évtizedek óta folyik már, csak nem tettük a kellő nyomatékkal szóvá; mi magyarok legutóbb a velünk a múltban is, a jövőben is szomszédos Jugoszlávia bombázásakor sunyítottunk embertelenül.
A jelentésekben beszámolnak róla, hány ország hány polgára hiányzik (missing), a többség nem is amerikai volt. De a kép amerikai épületek elleni támadásokról szolgáltat látványt, azt vési be, és az egyénnel nem törődik, akár amerikai volt, akár külföldi.
Egyéni halál csak békében gyászolható el. Háborúban az objektumok az érdekesek (épp e célból találták fel a neutron-bombát, amely csak az embereket öli meg, az igazi használati értéket érintetlenül hagyja). A terrorista és a büszkeségében eltalált amerikai képszolgáltatás ebben egymásra talál. Goya döbbenetes képein még individuumok láthatóak, arcukon a sorsuk, a végzetük, még a kivégzők is karakteres egyének – de Goya a múlt. A jelen és a jövő az expresszionizmussal kezdődött embertelen szemlélet folytatása: nem a rettenetében kiáltó ember a fontos többé, hanem „a kiáltás” maga; meg lehet nézni Munch képeit ebből a szempontból, vagy annak a nagyon tehetséges festőnek azt a nagyon rossz képét, a Guernicát.
A képek elhallgatása, hogy ezzel a képzavarral éljek, manipuláció. De képek sulykolása is az lehet. Azt mondják újabban, hogy a mostani terrortámadás hírére diadaltáncot járó, örvendező palesztin gyerekek és nők még szeptember 11-én mutatott képsorozata több évvel ezelőtti felvétel, az archívumból kapták elő. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez igaz – de lehetetlennek sem tartom. Nincs megbízható nézői módszerem arra, hogy a képi hamisítást kiszűrjem. Ugyanígy nem tudhatom, vajon a szarajevói piactér elleni támadást ki követte el? Vajon a hegyekből lövöldöző szerbek, vagy maguk a bosnyákok, hogy a nemzetközi beavatkozást kiprovokálják, mint később egyes újságírók állították? Én csak a vérző, tagjaikat veszített áldozatokat láttam a képernyőn. Nem tudhattam volna, ha éltem volna akkor, ki gyújtotta fel a Reichstagot, valóban Dimitrov-e, vagy maguk a nácik; nem tudhattam volna, ha akkor éltem volna, sőt nem tudhatom ma sem, vajon kik bombázták meg Kassát, aminek hírére Magyarország hadba lépett a Szovjetunió ellen. Akkor még csak szóban folyt a maszlag. Ma már képekben. Az utóbbi az erősebb, mert naturalisztikus.
A „cui prodest” ősrégi, bevált elvét próbálja az ember alkalmazni, ha észnél szeretne maradni. Az elmélkedés nem képben van, tehát szabad. Az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy terrort elsőként azok alkalmaznak, akik reménytelenül kisebbségbe kerültek, akiknek pénzforrásai éppen kimerültek, és a visszacsapás reményében indítottak gyilkos akciót, hogy a rokoni hullahegyek láttán kényszerűen hozzájuk térülőket megnyerjék. Hasonló jellegű visszacsapást szintén csak önbizalomhiányban szenvedők indítanak, akik a legutóbbi választást alig, sőt aligha nyerték meg törvényesen, s ez a váratlan válság egészen jól is jön neki. Hallgatom a rádiókat, betelefonálnak mindenféle emberek, és időnként hozzám hasonlóan fura dolgokat mondanak. A kelet-európaiaknak, szorosabban a magyaroknak, úgy hallszik, meglehetős tapasztalataik gyűltek össze az elmúlt évtizedekben a manipulációt illetően, aránylag sokan nem tudnak annyira naivak lenni, mint a békésebb nyugati államok most elképedt polgárainak zöme. Nem mintha ez számítana, persze, ezek egyéni vélekedések, amelyeket az állami állásfoglalás kapásból elnyom.
Azon azonban el tudok tűnődni, ugyan miként is ábrázolták a nagy katasztrófákat a hajdani mesélők, és hogyan ábrázolják ma. Egykor a mesélők a tömegből egyes embereket választottak ki, az ő életük és haláluk állt a középpontban, mint mondjuk Homérosznál, Vergiliusnál, Danténél, vagy ugorjunk, Viktor Nyekraszovnál, Fellininél, Bergmannál, Wajdánál és a többieknél. Egyének sorsa volt fontos, és a háború körülöttük az elmosódó háttér. Ezrek, milliók szenvedését és halálát nem tudjuk részvéttel követni, de egyesekét igen; ebből van a művészet, még Auschwitzot illetően is.
Ma a háttér a fontos, és az egyén abból kifehéredik. Az épület a fontos, és nem az ember, aki a mélybe veti magát, mert valamiért, ki tudja, miért, nem loholtak a még álló épület tetejére a mentőhelikopterek, hogy megmentsék.
Már Eisenstein nevezetes, lépcsőkön lefelé bukdácsoló gyerekkocsijában sem az a gyerek volt a fontos, hanem hogy a gyerekkocsi lefelé bukdácsol. Pars pro toto, hogyne, ahogyan a nagy esztéták ajánlották – de az ember ebből a részletből már eltűnt, maradt a giccses eszköz.
Az a gyanúm, e mostani katasztrófa máris szocreállá retusált képeit nézvén, hogy mindezekből szocreál háború következik. Bármennyire új is az, ami történt, bizonyosan nem lesz új a kollektivitás elvont logikája, amelynek képi, képzeleti medrében az egész tébolyt az összes lehetséges oldalról tartani fogják. Ebben a hülyeségben mi bizonyos előnnyel indulunk. Mi eddig is a Héttoronyba voltunk zárva. Lehajtom szépen a fejemet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/11 15-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3494 |
