Hirsch Tibor
A katasztrófa képei nem játékfilm-képek, mégis tucatnyi film hiányát hívták elő: fekete dobozokba zárt filmekét.
Állítólag egy bizonyos hírcsatorna képernyőjén megjelent a felirat: „ez nem mozi!” A média-történelem tehát ismétli önmagát, de egyben meg is csúfolja: Orson Welles híres-hírhedett rádiójátékát hetvenegynéhány évvel ezelőtt éppen ellenkező okból szakította meg a szerkesztői figyelmeztetés: „Figyelem, ez csak mese!” Azt a réges-régi figyelmeztetést sokan nem hallották, meg is ijedtek hát alaposan. Most a World Trade Center tragédiájának óráiban volt ok félni, ám ha csak a mai mozgóképfogyasztó rutin minimumával számolunk, akkor sem volt mit félreérteni.
Az a figyelmeztető felirat fölösleges volt. Attól függ, mikor kapcsolta be a gyanútlan néző a készüléket: láthatott rémes hasadékot a tornyon, láthatta a becsapódó repülőgép távlati felvételét, láthatta a halálos mozdulatlanságot, gomolygó füstöt a felhőkarcolók fölött. Külön-külön mindegyik alkalmas totálkép egy katasztrófa játékfilmes ábrázolásához, pontosabban egy nagyszabású jelenet indításához. Ám a Hollywood diktálta mai szabályok szerint ez a kép másodpercekig maradhat, azután vágni kell, nagyon gyorsan és nagyon sokat, különösen, ha a tárgy maga a katasztrófa.
A CNN sokat idézett képsorai a lángoló tornyokról, ahogy sorban összeomlanak, kétféle hiányérzetet gerjesztett abban, aki elkerekedett szemmel kitartott a képernyő előtt. Emberi és filmnézői tehetetlenséget. Az emberi frusztráció maga is egy film témája lehetne. Látunk egy óriási beton-acél-üveg dobozt, sérült, mégis csodálatosan egyben van, hatalmas tömegéhez képest a sérülés kicsi rajta. Megértjük, ésszel fölfogjuk, a dobozban emberek ezrei vannak, és a kicsinek látszó sérülés halálos. A néma üvegfal mögé kellene látnunk, onnan messziről, ahonnan a kamera nem mozdulhat. Ha mozdulna, láthatnánk rémülten futkosó embertársainkat, hallanunk, ahogy kétségbeesetten könyörögnek segítségért. És mintha lehetne is segíteni rajtuk, hiszen még nem történt meg a legrosszabb, hosszú percekig nem is fog történni semmi, abban a toronyban olyan halálraítéltek várakoznak, akiken egyelőre egy karcolás sem esett. Ott vagyunk, és mégsem vagyunk ott, látunk mindent, és mégsem látunk semmit, segítenénk, és nem segíthetünk.
Ezzel a fájdalmas és méltányolható emberi frusztrációval a mozizó ember talán kegyeletsértő, mégis valóságos, akaratlan hiányérzete iránya-tartalma már-már egybeesik. Nagyon nem szoktuk meg, hogy ha halálosan sebesült dobozt látunk – égő házat és hajót, tornyot és űrállomást –, a rendező másodperceken belül ne törné át a falat a kedvünkért, hogy lássuk azt, amire a legócskább akciófilmben is igazán kíváncsiak vagyunk: az embert odabent. Márpedig az ember azzal lehet jelen a mozivásznon, ahogy láttatják, és ahogy lát: egy mágikus és játékfilmes kamera, melynek szárnya nőtt volna, amely átrepüli azt a talán bizony mérföldnyi távolságot, és alkalmas helyen áttöri a sötét üveget, nem csak rettegő emberek szemébe nézett volna bele, hanem nézett volna is azokkal a szemekkel. Így viszont hosszú órákon át csak néztük a feltörhetetlen dobozt, emberként megtapasztalhattuk tehetetlenségünket, nézőként pedig azt, mennyire el voltunk kényeztetve. Ez a megjegyzés ezúttal nem a jóléti társadalom létbiztonságot magától értetődőnek tekintő polgárára vonatkozik. Ugyanezen polgár mozizó elkényelmesedéséről van szó, és arról ahogy film-kép sokszor emlegetett érzéki konkrétsága, a mozgóképes megjelenítés pazarul gazdag és egyre gazdagodó eszköztára lomhává teszi képzeletünket.
Hogy a halottak számát nem tudjuk elképzelni, és magát az erőszakos halál iszonyatát sem, ha nincs meg hozzá a napi betevő média-reprezentáció, és általában nincs meg, mert az ilyen diktatúrák hang- és kép-szigetelt falai mögött történik – azt már megszoktuk. A harmadik világ-béli halottak százezrei és milliói maradtak meg puszta számként agyunkban, vagy egy mementóként szolgáló koponya-halom képével társítva, mint mondjuk Pol-Pot áldozatai. Talán van közülünk, aki veszi a fáradságot, és lehunyt szemmel kanyaríthat köréjük, egy-egy rövidke horror-elbeszélést, de hogy azután még ezeket az egyéni történeteket millióval meg is szorozza – ez már biztosan nem megy.
*
A mostani helyzet azonban, a WTC két zárt halál-dobozával, egészen új. Új benne az, hogy van kép, és még sincs! Ilyen még sosem volt. Ahol csak számok vannak, Auschwitztól Kambodzsáig, ott a számok utólag vannak, és a „doboz”, a szörnyű kő-beton-üveg-paraván, ami mögött bármi is a képzeletünkre lett volna bízva, ugyanúgy nem látszott a kortársi időben, mint maga a halál, amit elrejtett. Most viszont ott a kép, friss, gyors, egyidejű, becsapódásról, füstről és falról. Ezt készen kapjuk. A többivel dolgozni kellene, ha még saját képteremtő agyunk egyáltalán munkára fogható.
Mi mást tehetne – a jóléti polgár és jóléti mozizó agya munkához lát. Természetesen segítségül hívja a fikciós filmemlékeit. Ócska és minőségi képeket egyaránt. Hiszen látott ő már sikoltozó tömeget lezáruló vészkijáratok előtt! Látott már luxus-liftet, metszett tükörrel, puha kárpittal, ahogy hívogatja a menekülőt, aztán lángoló csapdaként bezárul. Látta már a hősiesség és gyarlóság megannyi mini-elbeszélését, tolakodó erősekkel és önfeláldozó gyengékkel. Emlékeiből mindenféle epizód-figurákat azonosíthat az óriás-hasáb semmitmondó falai mögött, ahogy már előre kísértet-háznak mutatja a CNN preciőz kamerája. Anyát, tűzoltót, nászutas-párt, turistát akinek rossz előérzete volt, mégis feljött egy New York-i búcsúpillantásért, elhidegült házaspárt, ahogy egymásra találnak az utolsó pillanatban, öreg színes bőrű biztonsági embert, aki egyre fölöslegesebbnek érezte magát, de most emberek tucatjait menti, míg ő maga ott pusztul.
A tragédia első pillanataiban még csak a felhőkarcolók mutattak valóságos doboz-formát, de aztán kiderült, hogy ez a minden korábbi tömeges csapásnál jobban dokumentált katasztrófa-sorozat, úgy ahogy van, fekete dobozok sora. A szó itt nem a repülőgépek valóságos fekete dobozát idéző kép, hanem az informatikai szak-hasonlat további metaforikus tágítása. Mert hogy az emberi szem és kamera-szem által hozzáférhetetlen doboz maga a két összeomló torony, ötszögletű doboz a Pentagon, nyúlánk, szárnyas doboz a három repülőgép. Ehhez jönnek még az ismeretlen számú és formájú dobozok, ahová szintén nem látunk be, de ahol teljes értékű filmjelenetek peregnek. Döntéshozói dolgozószobák, válságstáb-értekezletek, katonai, hírszerzési agyközpontok. Dobozban képzelendő el, pontosabban dobozban is elképzelhetetlen a másik oldal. Hiszen kiderült: a világ teli van fekete-doboz lakásokkal, fekete-doboz konspirációs központokkal, fegyver-elosztó helyekkel, de vannak fekete-doboz városok, sőt, fekete-doboz országok is.
Ha volt, hát jogos volt a felirat: a WTC katasztrófa-képei nem játékfilm-képek. Helyette viszont előhívták nem egy, de egy tucat film hiányát. A fekete dobozokba zárt filmeket. Például a negyedik gépen egy csapat férfi történetét, akik megpróbálják a lehetetlent, fegyvertelenül visszaszerezni a gépet a fegyveres terroristáktól. Sosem tudjuk meg, ki latolgatta először az esélyeket, ki döntött úgy, hogy nincs mit veszíteni, ki szervezte a csapatot. Ha ezekből a valóságos, örökre dobozba zárt képekből látni akarunk valamit, csak a majdnem hihetetlen repülőgép-eltérítéses akciófilmek segítenek. Hiszen még azt sem tudjuk, meddig követte ott bent a sötét dobozban a valóság a mese-sémát! Az is lehet, hogy a majdnem-happy-endig. Talán bizony azok a mindenre elszánt férfiak vissza is szerezték a gépet! Ilyenkor a moziban már lazít a lány a fiú kezének szorításán, oldódik a görcs a gyomorban, lassabban fogy a pattogatott kukorica. Hiszen ott kell lennie a gépen az öreg vadász-pilótának, mindjárt fölfedi magát, eleinte nem megy, de azután előjönnek majd a világháborús emlékek.
A valóság fekete dobozából azonban a közhely-készletnek ez az eleme hiányzott. És ha valóság, akkor ez a hiány halálos. A bátor biztosítási ügynök legyőzhette ugyan a terroristát, de már a rádiót sem képes visszakapcsolni. Honnan is tudná? Ahol tudja, az másik film – vidám akció-burleszk, a valószerűtlenségek játékos kavalkádjával.
Bonthatunk másik dobozt is. Nevezzük így: „a tábornok dobozát.” Valaki látja a repülőt. A harmadikat. A WTC-béli becsapódásokról már tud. A repülő közeledik, iránytól eltért, kapcsolat megszakadt. Nagyon valószínű, hogy újabb öngyilkos merénylő, és Washington felé tart. Nagyon valószínű, de nem teljesen biztos. És a gépen utasok vannak. Amerikai nők és gyerekek. A gépet le lehetne lőni, le kellene lőni, és a döntéshozó nem lövet. A dobozban pergő film B-változata: a döntéshozó Pentagon-béli irodájában habozik, egészen az utolsó pillanatig. Döntési bizonytalanság és férfias dac együtt: ő nem gyáva és nem gyilkos. Hősünk leveszi a szemét a lokátorról, hősünk már szabad szemmel látja a repülőt. Hősünknek ez az utolsó gondolata…
*
Hősünk? Az a helyzet, hogy hős nincs. Vagyis van a valóságban, de nincs a belőle organikusan születő valóság-moziban. A dobozokat hősies emberekkel ugyan megtölthetjük, de az akciófilm-hősünk, az ezredfordulós mozgókép szigorú szabályai szerint – az bizony hiányzik. Merthogy ez a szabály egyszerű: hős az, aki győz. Lehet, hogy nem minden műfajban, de ebben igen. Ugyanis valamennyi dobozt összerakva, mi egy olyan történetben vagyunk, amelyet még a CNN nevezett nevén, lényegre törően, ám a zavar és megrendülés pillanataiban is hollywoodi harsánysággal: „America under Attack – Megtámadták Amerikát!”
Ne kerteljünk: ez filmcím. És nem bohózaté, nem melodrámáé, nem is mid-cult majdnem-művészfilmé, szorongásos apokalipszis-víziókkal. Ez nagy költségvetésű akciófilm. A Hírcsatorna feliratait menetközben cserélik, lesz majd belőle „Amerika visszavág!” – de ez a bontakozó mozidarabban már csak szájbarágós alcím volna. Mellőzhető. Hiszen persze hogy visszavág, ha egyszer a főcím az – rögtön az elején –, hogy megtámadták. Persze hogy visszavág, és persze, hogy győz.
Egyszer csak kiderül, hogy a fekete dobozokban csupa fél-film volt. Film-torzók. A hadigépezet is, média is, a magának mítoszt gyártó közember is hamarosan ott tart, ahol tartana a profi dramaturgia. A sok önálló, korlátozott látványosságú filmből nagy szélesvásznú tablót csinál. Ennek érdekében szelektál figurákat és epizódokat.
Az áldozatok mellett megjelennek az elengedhetetlen mellékszereplők. Újsághír érkezik róla, hogy a CIA vagy az FBI – valaki, fontos ember, fontos helyen – tudott a készülő merényletről, de nem hitte el, nem akart pánikot, vagy csak nem szólt, mert könnyebb volt nem szólni. Aztán kiderül, hogy ez nem igaz. Egy másik fontos ember nem rendelte vissza a tűzoltókat, pedig tudta, összeomlik a felhőkarcoló. Kiderül: ez sem igaz. A közönség csalódott, hiszen mint rutinos mozi-néző rögtön az elejétől szemébe szeretett volna nézni a kettes számú bűnbaknak. Kívánta volna látni, a dobozból kiugrasztva, színről színre, ahogy mikrofonok előtt mentegetőzik, csúsztat, mellébeszél. A valóság eltáncol a fikciótól, a történet mégsem kerekedik elég könnyedén. Innen, éppen erről a pontról hiányzik a korrupt kivitelező a Pokoli toronyból, a pénzéhes polgármester a Cápa-filmekből, hiányzik a Titanic felelőtlen kapitánya.
És a néző végül még a hármas számú bűnbakot sem kapta meg! Fölröppent a hír, hogy Németországból egy közönséges börtönlakó magának az elnöknek címezte volna a soha nem kézbesített figyelmeztetést. Ám jött a cáfolat: ez is csak kacsa. Hiányzik hát a kishitű és nagyképű bürokrata is.
Marad tehát az egyes számú bűnbak: maga a Gonosz. A valóságos történet-torzó hadügyi- és média-munkásai, miközben azon fáradoznak, hogy előbb-utóbb eljuttassák Amerikát és a világot a tömegkultúra lehetőségeihez mért szokásos mini-katarzisig, ezen a ponton kerülnek igazán nehéz helyzetbe. Ezen a ponton az örökre lezárt fekete dobozok, melyek falai mögé eddig annyi fordulatot képzelhettünk szabadon, bizonyos képzeteket kivetnek magukból. Nem arról van szó, ami már az első napon felmerült, hogy a megtorlásnak lesznek-e ártatlan áldozatai, és hogy arányos lesz-e önmagában és következményeiben azzal, amit megtorol. Ez igazságosság és politika, nem ide tartozik.
Itt és most a filmről van szó, azzal van a baj. Egy valóságból előre-faragott film műfaji szabályszerűségéről, amely minden művisége ellenére hozhatna megtisztulást, lélekemelő elégtételt a maga közönségének, ha saját szabályai szerint hiteles. Csakhogy hiányzik az Egyes Számú. A fő-gonosz. Ezen nem segít, hogy a filmen kívüli világban találtak egy embert és a nevén nevezték. A filmen belül volna ilyenre szükség, a valóságos merénylők köréből, akik azonban ugyanebben a valóságban önként és tervszerűen meghaltak.
*
Az öngyilkos-gonosszal Hollywood soha nem tudott kezdeni semmit. Kivétel, ha végső csapdába szorítva, magával együtt föl akarja robbantani a világot. De hogy saját halálát előre belekalkulálja a történetbe! Az individuum nyomorult életét igen sokra tartó amerikai közönség ebbe belezavarodik, és nem tud többé rendesen gyűlölni. Idézzünk föl egy Airport-szerű példát. Az elkeseredett apa önmagával és az utasokkal együtt akarta fölrobbantani az embert, aki gyermekét elütötte, cserbenhagyta. Van bomba, van veszélyeztetés, van merénylő is, ám ha nem volna mellette a fedélzeten maga a cinikus, részeges, velejéig romlott cserbenhagyó, a közönség mini-katarzis nélkül marad.
A nyugati néző még a vallási fanatizmus mint indíték hallatán is riadtan keresi a fogódzókat. Ha ilyesmivel gaztettet indokolnak, megpróbálja átkonvertálni arra, amiben otthon van: pénzre, féltékenységre, hatalomvágyra. Ha pedig filmet néz, elvárja, hogy a forgatókönyvíró addig hántsa le a fő-gonosz személyiség-rétegeit, míg föl nem bukkannak a jól ismert, könnyen utálható jegyek. Tanulságos volt hallgatni a merénylet utáni napokban egy titkosszolgálati szakértő eszmefuttatását, és hasonlóképpen tanulságosak voltak a civil betelefonálók – kérdezők és hozzászólók, megannyi potenciális mozinéző – megjegyzései. Szinte könyörögtek, hogy igaz legyen: Oszama bin Laden nem olyan, nem lehet ugyan olyan, mint emberei. Nem olyan, mint az eltérítő-különítmény, nem olyan, mint a belső és külső testőrség. Ő egyedül más. Ő fél a haláltól. Gonoszsága, Amerika-gyűlölete irracionális, de a gyávaság, az emberi benne. Annak és csak annak alapján lehetne ő a megbüntethető fő-gonosz. Amikor fejére rakétát irányítanak, sikoltva menekül majd a bunkerbe, mint a Bond-sorozat akármely Blomfeld-figurája, ha bérgyilkost küldenek rá – dehogy is bérgyilkost: Stallonét a Rambo-sorozatból, Chuck Norrist a Delta Force-ból. Gyáva lesz az igazság pillanatában, akár a nevezett filmekben holmi vietnámi fogolytábor-parancsnok vagy „közönséges” arab gépeltérítő.
Még hogy vallási fanatizmus! A vallási elkötelezettség epizód-figurát színez, méghozzá sokkal inkább a pozitív oldalon. Hogyan is boldogulna a Living Daylights Bond parancsnoka az oroszok ellen éppen Afganisztánban, éppen egy intellektuális külsejű, rokonszenves mudzsahedin segítsége nélkül? Régi film, a nyolcvanas évek végéről: talán éppen az amerikaiakkal barátkozó Bin Laden adta hozzá a mintát.
Mire az „America under Attack” című, egyenlőre még csonka mozidarab kiegészülne a dramaturgiai egyensúlyt hozó folytatással, a Nagy Stúdió valószínűleg utólag is módosít a műfajon, hogy a zavarba-ejtő Gonosz problémáját megoldja, és a történet mégiscsak lekerekedjék. Kiderül: mégsem terrorista- és kommandós-filmet, csak hagyományos katasztrófafilmet látunk.
Bárcsak így volna. Abban nincs bosszú, csak megoldás. Régi, majdnem gyűlölet-mentes mozi. A városba látogatott a végzet, a Civilizáció Tornyát megtámadta az Emberen-túli Ismeretlen. Törve zúzva felkapaszkodott rá King Kong, fájdalmas lyukat ütött rajta Godzilla. A szörnyeteget végül megölik, azzal a lelkiismeret-furdalásos respektussal, ahogy illik. Halálosan veszélyes, és úgysem tudják megérteni. Mindenesetre lent fekszik majd a porban. Európai és amerikai emberek csoportosan ácsorognak a hulla körül: így közelről, véresen és ártalmatlanul, kicsit más, mint gondolták.
Mindenki lehajtja a fejét. Hős öleli a hősnőt. A tornyot pedig felépítik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/11 10-14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3492 |
