Csontos János
Nehéz a dolgom: ebben a kultúrkörben nem elegáns tévékritikára reagálni. A kritikusnak mindig igaza van, még akkor is, ha elsősorban író, mint Spiró György. Márpedig egy író még az alkalmazott sajtóműfajokban is óhatatlanul a kifejezésmód határait tapogatja és feszegeti. Nyilván a Filmvilág szeptemberi számának Elvágólag című írásában is egyéni és újító szándékú akart lenni, s ez egy ily sokféle irodalmi terepen mozgó alkotótól nemcsak elfogadható, de el is várható. Csakhogy a kritika műfaja mégsem vegytiszta szépirodalom, amely szabadon elszakadhatna a „rögvalóságtól”: annyira legalább „non-fiction”-nek kell lennie, hogy a kiindulópontja sültrealista legyen.
Spirónak szíve joga azt gondolni és írni a Duna Televízió Sziget című sorozatának a magyar sztárvilágot feldolgozó darabjáról, amit csak akar: a kritikának a véleményszabadság az éltetője. Ám mindeközben felelősnek kell lennie az olvasó és a többi néző iránt. Nem valószínű, hogy a hivatkozott műsorújság, amely ismertette a produkció tartalmát (hiszen a kritikus ezt a hetekkel előbb leadott előzetest kérte számon egy aktuális, azon melegében elkészülő adáson), elhallgatta volna a rendező vagy a szerkesztő-műsorvezető személyét – de ha mégis, a mai világban egy leleményes kritikus ezt két kattintással megtudhatja az internetről. Spiró György vagy nem méltatta ennyire olvasóit, vagy ütközött volna a prekoncepciójával, amelynek lényege, hogy kritizáltjait még becsületes nevüktől is megfossza. Így viszont előállt az a sajátos helyzet, hogy egy nem túl eredeti poénfüzérért cserébe (hogy végig „szőkenőzheti” a riportert), adnia kellett a tudatlant, hogy nem is sejti: „a nagy hasú fecsegő” Réz András, aki ugyan Spiró szerint „semmiben nem tűnt ki”, ám akit filmes és színházi berkekben nem felismerni azért mégis kivételes bravúr. Szerencsére Bereményi Gézának azért meglett a neve – de valószínűleg csak azért, hogy Spiró elmondhassa volt évfolyamtársáról a Hídember ürügyén, hogy a szabadság közepén államosították – ellentétben a kritikussal, akit nyilván az állam közepén szabadságoltak: azért érzi úgy, hogy őket kettejüket utálják legtöbben „honunkban”. (De ha már írói asszociáció: Spiró elsiklott afölött, a Széchenyi-film rendezője miért épp egy Zrínyi utcára réved vissza szívesen a gyermekkorából…)
Nos, a magam részéről javítom a statisztikát: a maguk terepén, amikor legjobb formájukat hozzák, én mindkettőjüket szeretem. Én azt nem szeretem, hogyha a kritikus, akit elragad a szépírói hév, valótlant állít. Nem írhatja azt, hogy „az érdemdús rendező (…) nevét nem közölték, minthogy a stáblista teljes egészében lemaradt” – hiszen ez valótlanság. Igaz, ha Sipos István nevét megemlíti hosszú írásában, néhány szakmabelinek talán felrémlett volna egy-egy sikerült film és forgatókönyv, ami a rendező nevéhez kötődik, s a végtelenül szellemes szőkenőzés sem jött volna össze – így viszont a kritika azt állítja a komoly, s megjelenésében, sőt kezdési időpontjaiban is páratlanul aggályos Duna Televízióról, hogy stáblista nélkül lövi fel műsorát a műholdra. (Bocsánatkérést telefonon is elfogadunk.) Ilyen körülmények között nekünk is siralmas a Filmvilágot olvasnunk – főleg, ha a remélt kritika helyett így, „elvágólag” fosztanak meg bennünket szívós munkával kiérdemelt hitelünktől.
Csontos János
kommunikációs irodavezető,
Duna Televízió
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/11 03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3489 |
