Takács Ferenc
Stephen Frears új filmjében a rendező minden szolid és megbízható erénye együtt van. Kezdve a műfaj és a téma megválasztásával: társadalomrajz ez a film is, mint a korábbiak, és hozzájuk – például Az én kis mosodámhoz – hasonlóan a Liam is avval foglalkozik, hogy a kívülálló és távolból szemlélő számára egyneműnek és stabilnak tűnő Anglia valójában osztályokra, régiókra és kultúrákra szabdalt világ, kisebbségek kényes egyensúlya, olyan építmény, amelynek falán válságos időszakokban azonnal feltünedeznek a repedések.
Mindez most történelmi filmben kerül vászonra. A harmincas évek elején vagyunk, a gazdasági válság sújtotta Észak-Angliában: egy liverpooli hajógyári munkásnak és családjának lelki-erkölcsi-fizikai felőrlődését látjuk a munkanélküliséggel és pénztelenséggel folytatott küzdelemben. Írek és angolok; katolikusok, protestánsok, zsidók; gyárosok, papok, zálogosok, rendőrök; fasiszták és kommunisták; rengeteg a feszültség és kétségbeejtő a zűrzavar. Logikus és végzetszerű következményekkel jár mindez: a munkát szerezni képtelen családfő beáll a fasiszta feketeingesek közé, akik munkát ígérnek, ha sikerül megtörni az olcsó idegen (=ír) munkavállalók és a gazdag idegen (=zsidó) munkaadók érdekszövetségét. Az egyébként ír nevű és katolikus apa felfedezi magában a törzsökös angolt és a cselekvés útjára lép. Ír osztályos társaival közli, hogy takarodjanak „az ő országából”, majd részt vesz egy antiszemita merényletben, amelynek során maga fordítja családja életét véres tragédiába: kis híján megöli a saját lányát.
Ezt a történetet és ezeket az alakokat persze láttuk már, sokféle változatban. Frears itt is ismerős anyagból építkezik, könnyen áttekinthető rajzú típusterv alapján. Ez a jelek szerint az ő filmes ars poeticája: ezoterikus kísérleti művészfilm és multiplex celluloid-bárgyúság végletei között helyet keresni annak a mozinak, amely leereszkedés nélkül – hogyan is tanultuk az általánosban? – tanít, nevel és szórakoztat. Ilyenre sikerült a Liam is: ismerős alkotóelemeiből, sokszor látott képeiből egységes, szép, csendesen visszafogott és bensőséges hangulatú újdonság kerekedik ki. Jórészt azért, mert Frears – igen szerencsés és termékeny ötlettel – az apa helyett, aki a „papírforma” szerint a történet fókusza lenne, nyolc éves kisfiát, Liamet helyezi a lélektani figyelem középpontjába. Hogy a történteket kisgyerek szemével látja a néző, ez sem újdonság persze; Frears viszont elkerüli a szokvány minden csapdáját és remekel kisgyermek-színészével, a nagyszerű Anthony Borrows-zal. Már csupán őérte is érdemes megnézni a filmet, és még azoknak is, akiket esetleg nem érdekelnek a történetnek a mai Angliába (és Magyarországra) áthalló emberi, társadalmi és politikai tanulságai.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/10 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3479 |
