Báron György
Négy-öt lúzer összehajol, avagy a vesztesek komédiája.
Film pereg a vásznon, új magyar játékfilm, vígjáték, közönségfilm, úgymond. Van benne – látszatra – minden: komédiások sztárcsapata, fények, mozgás, autók, nők, élsportolók, zene… Csak film, az nincs: mintha a túlzsúfoltság, villódzás és vibrálás ellenére is üres volna a vászon. Filmhez – minimum – rendező kéne, ám esetünkben a főszereplő és az operatőr neve áll a stáblistán, egyikőjük játszik, másikuk fotografál, a filmet meg e nagy zűrzavarban nem rendezte senki.
Igaz, nem volt mit. Mert ahhoz meg – minimum - forgatókönyv kellett volna, ám a vászonra került laza blődlik kusza halmaza semmiképp sem tekinthető annak; nincs hollywoodi producer, aki ilyennel el merne indulni. Ehhez képest négy forgatókönyvíró neve is olvasható a főcímen, köztük a két (nem)rendezőé, ám nehéz elképzelni, hogy négy ivarérett magyar állampolgár egyetlen eredeti, szellemes ötletet ne legyen képes magából kipréselni, ha már a történetet, mint olyat, eleve elvetették. A szóbeli poénok többsége az aanyááád szó variációja, egyféleképpen ejtve és különbözőképpen ragozva. Néhány példa: a négy hülyére vett szereplőt meztelenül bezárják a büféskocsiba, ők a még náluk is hülyébb ötödiket nógatják, verné le a lakatot, „mivel verjem le?” tökölődik, „aanyáááddal verd le”, hangzik a válasz. Sokszor látott kabaréjelenet bamba, vacakolós vendéggel, ki mindig megváltoztatja a rendelését: „aanyááád főzzön neked!” zavarja el hősünk. A (természetesen tökhülye) nepper átveri a büfést, nem az ígért autócsodát szállítja neki, hanem egy ócskábbat, „ha ebbe ülsz, akkor is felfigyelnek rád” vigasztalja, „aanyááádba ülve is felfigyelnének”, replikázik a haver.
A tisztán képi poénok közül kiemelném azt a geget, melyben a hetvenkedő erősfiú alatt összeroskad a fakorlát, meg még azt, hogy három különböző alkalommal is összetörik a féltett autócsodákat. Aztán muris még a pult alá bújtatott szerető, aki mellé beugrik a másik szerető, történetesen az első édesanyja, mert megjött a bamba férj-apuka, természetesen vadászpuskával. A helyzet századvégi francia bohózatba vagy Nóti Károly-jelenetbe illő, a feldolgozása idétlen vidéki hakniba, alpári tévés kabaréba (utóbbiért elnézést kell kérnem a tévésektől, elismervén, hogy a Poénbomba, a Szatelit kabaré vagy a Dáridó ehhez képest elegáns, finom ízléssel megformált művészfilm). Azon túl, hogy az útszéli büféskocsi körül mindig történik valami, az egyes epizódok között nincs semmi logikai kapcsolat, sőt, magukban a helyzetekben sem fedezhető fel a logika halvány árnyéka. Nem érthető, ha már a fabudi oldala kidőlt, miért veri szét a násznép az ajtaját, hogy kicibálja onnan a menekülő vőlegényt. Nem világos, ha levetkőztetett hőseink pucérságuk eltakarására csak esküvői ruhákat találnak, miért tűzik fel hozzá mindnyájan a fityulát is. Nem tudni, hogyan keveredik oda egy egész lakodalmas menet, bazseváló cigányzenekarral, miért lejtenek később kacér, félmeztelen go-go-görlök az éjszakában; van itt minden, arra jár Kokó és Növényi Norbert is, erre már csak rámozdul a palira vett néző.
A történetekben és a képekben egyetlen következetes elem fedezhető föl: megszolgálni a szponzorpénzt. Az országúton rendre ugyanaz a két autómárka suhan el, szól a szponzoráló tévécsatorna és rádió, a szereplők a filmet támogató lapokat olvassák, egyikük megnyeri a pénzadó cég játékának főnyereményét, másikuk a rablás legcsábítóbb céljának az olajcég bonuszpontjait igazoló füzetet véli; van még reklámozott italmárka is, ha jól emlékszem, meg ezer dolog, amit be kellett venni a nemlétező történetbe, mert megfizették. Lehetne persze mindezt finomabban, ügyesebben, kevésbé szemérmetlenül művelni, nincs olasz, francia vagy amerikai film, amelyben ez ilyen gátlástalanul megjelenhetne, pedig arrafelé is tudnak valamit film és pénz kapcsolatáról. Kis filmgyártás a miénk, nálunk nemcsak a művészfilm veszteséges, hanem az úgynevezett közönségfilm is, hódít hát a jellegzetes új magyar filmműfaj (szerény hozzájárulásunk az újkori filmművészet történetéhez): a szponzorfilm.
Méltatlanság volna fölsorolni mindazokat a kitűnő színészeket, akiket paradox mód épp jeles kollégájuk késztetett ily vászonhasogató ripizésre. Két nevet említenék csupán: örömmel az egyiket, szomorúan a másikat. Örömmel Bodrogi Gyulát, villanásnyi epizódszerepében. Úgy látszik, őt a nagy zűrzavarban elfelejtették értesíteni, hogy hakni van itten, marháskodás, mindent bele, vagy rá nem lehetett hatni, nem tudom, de tény, hogy a film nézhető néhány perce neki köszönhető. Megérkezik a sárga távolsági busz sofőrjeként a bódéhoz, ugyanolyan váratlanul és érthetetlenül, mint mindenki más, kikiált az ablakon, majd kiszáll, magára hagyja meglepett utasait; kiderül, a főhős apja ő, eszik és mesél. Márkus óta senki nem evett úgy magyar filmvásznon, mint Bodrogi. Ahogy a Szerencsés Dánielben (szintén apaszerepben) mohón zabált, abban benne volt a XX. századi magyar történelem minden nyomorúsága. A mostani falása nem ily súlyos, elvégre azt sem tudja, hol van (mi sem), de a sok hülyére vett pofa után végre egy emberi arc tűnik fel a képen.
Ugyanebben a jelenetben egymondatos statisztaszerep jut Kállai Ferencnek. Totálban látjuk, a kép hátterében téblábol, a többi statiszta között, meresztgetni kell a szemünket, hogy egyáltalán felismerjük. A nemzet színésze érces, zengő orgánumával azt kérdezi: „Hol lehet itt pisálni?”
Dőlni fognak a röhögéstől.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/10 55-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3477 |
