Ágfalvi Attila
Elszabadult ösztönök és műfajok a senki szigetén.
Az új magyar közönségfilmben mintha a dunai hajós találkozna A Legyek Urával – az előbbi mű kedves naivitása és az utóbbi kegyetlen radikalizmusa nélkül. István, Janó, Káró és Roberto gyerekkori barátok. Minden nyáron együtt töltenek egy hétvégét a Duna egyik elhagyatott szigetén, az „ő” szigetükön. Az esedékes együttlétet azonban megzavarja az alacsony vízállás miatt a sziget szomszédságában megfeneklő, délszláv illetőségű uszály, rajta Predraggal, a matrózzal, akit a fiúk azzal gyanúsítanak meg, hogy ellopta István vagyont érő pecabotját. A kibontakozó konfliktust ezen kívül nem kis mértékben alakítja-bonyolítja hőseink magánéletének számos problémája: Janó alig leküzdött alkoholizmusa, Roberto fojtott agresszivitása, Káró frusztrált szexuális élete, minek révén a közeli kisvárosban élő patikushölgy is belekeveredik az eseményekbe. A történet ettől kezdve jól ismert dramaturgia szerint zajlik – a többé-kevésbé összezárt, egymásra utalt emberekből előtör rosszabbik énjük, súlyosbítva az őket egységbe kovácsoló idegengyűlölettel –, és elkerülhetetlenül halad a nézőt némely részletet illetően finom bizonytalanságban hagyó, de egyértelműen tragikus végkifejletig. Ez az írás itt véget is érhetne azzal, hogy a film alkotói bevallottan közönségfilmet készítettek, amúgy magyar módra: kevés pénzzel, de „húzós”, „aktuális” történettel, befutott, illetve reményeik szerint befutás előtt álló színészekkel, rutinos csapattal, a költséges látványelemek hiányát némi ügyeskedéssel és tesztvetítések sorával próbálva ellensúlyozni. Márpedig ebben az esetben döntsenek a nézők: az eladott jegyek száma lesz a mércéje a megoldások színvonalának, a bevétel mutatja majd a szakemberek munkájának sikerültségét. Magam is lemérhettem a reakciókat: lehet érzelmileg azonosulni a történettel, a vicceken nevettek a nézők, a film nem formátlan és nem tartalmatlan, Cserhalmi György pedig, túl CIB-reklámon és az azt követő terméketlen sajtóvitákon, még mindig nagyon jó színész: takarékos, nagyvonalú, talán nem létező tartalmakat is megmutatni képes játéka úgy időutazás egy hajdan létezett, színvonalas filmszínészi stílus korába, hogy cseppet sem tűnik korszerűtlennek. A film témájának aktualitásához, jó szándékához nem férhet kétség; a jól bevált, demagóg fordulat szerint „döntsön a piac”. Ha azonban most nem feledkezünk meg arról, hogy „a piac” lehet közgazdasági kategória, de a filmművészet esetében mégiscsak érző, ne adj’ isten gondolkodó emberek nagyobb csoportját jelenti, akkor megkerülhetetlenek a következő kérdések: miért túlzott elvárás egy közönségfilmmel szemben, hogy a legalapvetőbb emberi érzések egyikét, a barátságot (jó, megengedem: a haverságot) vászonrepesztő közhelyek és arcpirítóan sematikus helyzetek nélkül próbálja megmutatni? Hányszor bizonyosodjék még be, hogy a színészek „spontán, felszabadult” kurjongatása premier plánban legfeljebb közepesen sikerült sörreklámokat képes felidézni, nem pedig fiatalemberek baráti együttlétének élményét? A film ugyan kísérletet tesz arra, hogy az általa érintett problémák kialakulását folyamatként mutassa be, de ezt annyira sematikus eszközökkel teszi, hogy a szereplők között létrejövő kapcsolatrendszer is csupán motívumok laza halmazaként jelenik meg. A fiúk figurájából olyan elemi szinten hiányzik minden egyéni vonás, a más körülmények között akár karizmatikusnak is érezhető színészekből pedig a személyiség leghalványabb jele, hogy az amúgy becsülettel felvállalt, súlyos mondanivaló csupán az izgalmasnak szánt események mozgatórugójává egyszerűsödik, s nem tud személyes élménnyé válni. Ettől kezdve a film sikere (és most nem a jegypénztáraknál mérhetőre gondolok) pusztán nézőpont kérdése: azt nevezzük-e becsvágyónak, aki felvállalja ezt a helyzetet, és beszáll a versenybe, amit a világ filmkészítőinek nagyjából kilencven százaléka űz; vagy azt, aki másfajta vágyakkal a tapasztalás új formáit kutatja, és eredeti élményekben kívánja részesíteni nézőit. A maradék tíz százalék nélkül aligha lesz érdemes a jövőben is moziba menni, de lehet drukkolni a főcsapáson haladóknak is – ha másért nem, azért biztosan, hogy legközelebb ennél azért magasabbra tegyék a lécet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/10 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3476 |
