Varga Balázs
Alantas komédia, szerelmi libikóka, lakótelepi párbaj. Érzelmes kalandfilm Debrecenből.
Két nap a világ, mondta egy interjúban Hajdu Szabolcs, két nap alatt lejátszódik minden. Egy különlegesen sűrű nap, az éjszaka, és a másnap – ebbe a keretbe belefér a lényeg. Ami nem, az nem való filmre vagy színpadra. A sokszoros díjnyertes Necropolis és a Kicsimarapagoda után a színész-rendező Hajdu és csapata az első játékfilmben is betartja ezt a szabályt. Két nap alatt lefut a történet, de ezt csak utólag vesszük észre, amikor vissza- és belegondolunk, összerakosgatjuk a sztori cserepeit, tisztázzuk az időviszonyokat, bíbelődünk kicsit az emlékekkel, naplórészletekkel és fantáziabetétekkel. Egyszerű ez, csak sűrű. Mint egy különlegesen meleg nyári nap, valahol Kelet-Magyarországon, amikor árnyékban is 32 fok van, az észak-nyugati szél megélénkül, a műanyaggyári munkás szótlanul áll a buszmegállóban, az anya hazafelé tart a munkából, az iskolai színpadon utolsó előtti próbáját tartja a társulat, de félbeszakad ez is, egy kacaj megakasztja a főszereplő lány pszichodrámának is beillő faggatását, a zilált rendező egy utolsót sóhajt, aztán jótanácsokkal megrakodva hazaereszti a színészeket. Üres a város, a lakótelepen megáll a levegő, semmi sem történik. Csak egy gyerekcsapat zajong, a kikiáltólányt, lehet vagy nyolc-tíz éves, valami fura talicskán húzzák végig a városon: énekelnek, dalolnak, hirdetik az esti előadást.
Színház az egész. Játék, de véresen komoly és tétre megy, mert magát adja mindenki. A többi már adja magát. Hajdu Szabolcs vagy egy évtizede összeszokott csapattal dolgozik: csináltak színházat, forgattak filmet, gyűjtötték az élményeket – megosztották, összerakták, kimérték és lejátszották. Játék az egész: összjáték. Életvidám, sokszínű, több generációból összekovácsolódott társaság tűnik fel mindegyik filmjében, rájuk épült a Necropolis és a Kicsimarapadoga; a Macerás ügyek meg aztán különösen róluk szól, közös munka, sok ember személyes ügye, kollektív alkotása. Operatőr, vágó, zeneszerző, hangmérnök, kosztümös, színész és rendező, mindenki tudja a helyét, együtt van a csapat. Szerelmes kaland- és kamaszfilm, a történetet nem terhelik meg politikával, történelemmel, társadalommal, viszont a szívüket-lelküket beleadják. A Macerás ügyek egyéni, léha, keresetlen, egyenetlen, eklektikus – és minden eresztékében végiggondolt film. Alantas komédia, habkönnyű dráma, ott lüktet benne a nosztalgia a vásári mutatványosok, vándortársulatok, műkedvelő színészek és széllelbélelt művészek korszaka iránt, amikor szabadság és rögtönzés irányította az előadásokat, a trupp együtt élt, utazott és dolgozott. Összetrombitálták a városka lakóit, hevenyészett függöny mögül kilesve kukkolták a közönséget, az éppen aktuális hangulathoz passzították az előadást, ami lehetett komiko-tragédia, brutális vígjáték, slágerdús kabaré. Színpompás eklektika. Szemfényvesztés. Akár ez a film.
A Macerás ügyek különleges tempójú, pulzáló munka, hihetetlen ötletek és energiák pörögnek, zakatolnak benne. Olykor döccen a sztori, kihagy a ritmus, borul a logika, de mindvégig kitart a lendület, meghökkent és izgalomban tart a formaválasztás szabadsága. Zökkenő vágások, gyorsítások, lassítások, kikockázás, befékezés, kiengedés és nekiiramodás – személyes, extravagáns az iram, fura a dinamika. Kell egy kis idő, amíg a néző ráhangolódik a kép- és tempóváltások hullámzására, a nézőpontok és narrátori szerepek váltakozására. Gondolatok, érzelmek sajátos ütemezése és lüktetése vezet végig a filmen, nem a történetet kell figyelni, hanem a belső ritmust.
A történet szövete egyszerű, csak a mintázata bonyolult. Süvítő érzelmekkel aláaknázott hétköznapi helyzetek. Egyenlőtlen kapcsolatok libikókája, szerelmi hercehurca, folyamatos érzelmi párbaj, csatajelenetek egy külvárosi lakótelepről. Kalandok, epizódok, történetmorzsák, anekdoták fűződnek egymásba a Macerás ügyekben, ahogy Hajdu Szabolcs korábbi filmjeiben is. A hősök mesélnek, naplót írnak, kinyilatkoztatnak, megosztják velünk a véleményüket és a nézőpontjukat – folyamatos a szöveg, miközben alig van párbeszéd. Szemrehányások, vallomások, számonkérések váltakoznak, felbugyognak az érzelmek, a szenvedélyek és indulatok, a párhuzamos monológok mégsem kovácsolódnak össze hagyományos dialógusokká, hiszen ezek a fiatalok nem eszmét cserélnek, hanem érzelmeket. A film egyik legszebb jelenetében, amikor Imi a diófaként újjászületett nagypapa segítségével vall szerelmet Briginek, őszinteség és szemérmesség, játékosság, közvetlenség és tartózkodás hirtelen egyensúlyba kerül. Ez lenne a nyugvópont, ha Imi elhinné, hogy sikerült, hogy célba ért, és nem hajtaná tovább a lendület, a hevület. (Brigi tetőtől talpig kosztümben, kisminkelve, Imi egy szál fürdőnadrágban, az éjszaka kellős közepén, semmi sem természetesebb ennél, ez benne a különösen szép.)
A szereplők értik vagy inkább csak érteni vélik egymást és magukat. A kislány és Tibi inverz kijelentésekkel felesel (így volt – úgy volt, csendben volt – sokat beszélt), beszélgetésük mégis körbeír egy jelenetet, a születésnapi bulit, amit aztán bájosan stilizált betétben látunk megelevenedni. Értetlenség és megértés váltakozik; csoda, hogy előugranak az egybeesések és a tévedések, az egymást keresztező vagy kikerülő szálak? Néhány ember sorsa metszi egymást – véletlenül, törvényszerűen: mindegy, a döntések úgyis meglepetésszerűen, az érzelmekre és indulatokra hallgatva születnek.
A totális hatásra törekvő Imi robbanómotorként hajtja előre a történetet, az ő kitörései, hangulatváltásai adnak tempót a filmnek, de az örvénylésben mindenkire sor kerül. A szerepviszonyok ugyanúgy pulzálnak, ahogy a képek: mellékszereplők hirtelen kinövik magukat, és ha néhány mondatra is, de az előtérbe lépnek. Az igyekvő színész, aki Jancsó előtt szeretné megmutatni a tehetségét, ám a nagy produkció, önhibáján kívül, elmarad, s ő végül egy világvégi pajtában egyezteti a lányával, hogy mit füllentsen otthon. A rendező, aki az elmaradt előadás helyett a feldíszített parkban magyarázza a pipázó mesternek zűrzavaros, ám forradalmi koncepcióit. A kislány a taligával, aki mindenütt ott van, mindent lát és értelmez, az előadás előtti káoszban megejtő fontoskodással magyarázza értetlenkedő pajtásának a bonyolult érzelmi viszonyokat. Az iskolai gondnok, aki duguláselhárításban profi, az Imi által kitalált sztori azonban úgy megbabonázza, hogy a motoros fűrésszel legfeljebb százszorszépeket képes lekaszabolni, a diófának már nem rugaszkodik neki. Együtt vannak mind: ütőképes csapat.
Érdekes, hogy a helyszín most nem olyan hangsúlyos, mint a korábbi filmekben. Hajdu Szabolcsék ezer szállal kötődnek Debrecenhez, a város most mégsem olyan kitüntetett terep, mint volt a Necropolisban. Alaposan bejátsszák a teret, a passzázsok folyton mozgásban tartják a panelházak és a parkok labirintusát. A helybéliek nyilván ráismernek, a többség azonban nehezen azonosítja a helyszíneket. Debrecen belülről, az ismerős tekintet gyorsaságával: minden épülethez és térhez személyes emlékek sokaságát lehet kötni – aki viszont nem járatos ezen a vidéken, a város hangulatát és szinte végtelen kiterjedését észleli (Brigi keresztül-kasul autózza a környéket, megjárja a városszéli szántóföldeket is bőven), a teret, ahol el lehet veszni. Külvárosi lakótelep, harsány színekre pingált iskola, szikkadt mezők, lampionokkal díszített tópart, a végén aztán egy gyönyörű hőlégballonos totál kinyitja a teret, összefoglalja a helyszíneket, megmutatja a környéket, utólagosan is elhelyezve benne a történetet.
A vadul eklektikus stilizáció amúgy is megbolondítja a tájat: a cikázó vágások, a nyughatatlan kameramozgások és gyors plánváltások, az egymásra felelő és összecsapó színek (Zsoli piros garbója és merészen ívelt, fekete napszemüvege, Brigi kezeslábasai, Imi vakító fehér nadrágja és pólója, a sárga és a vörös mindenütt jelen lévő árnyalatai) nem sok helyet hagynak a realista konvencióknak, cserébe felszabadítják a fantáziát.
Nemcsak a térrel vannak gubancok persze, hanem az idővel is. Napjainkban vagyunk, ez bizonyos, de még véletlenül sincs ennél pontosabb utalás. Kívül vagyunk az időn, misztikusan sűrű ez a két nap. Miközben hőseink vadul próbálják megértetni magukat, a fatális baleset látszólag szimpla kommunikációs malőr miatt történik meg. Eltelik másfél óra, a szerelmesek elkerülik egymást, sehol egy ismerős, a puszta kellős közepén nem lehet telefonálni – se mobil, se térerő. Hiába, ez nem az ezredvég SMS-bajnok fiatalsága, hanem egy ismerős, mégis fantasztikusan elvarázsolt kompánia. Szándékoltan, feltűnően klasszikus dramaturgiai csavarral futnak egymásba végül a szálak: a végletes szenvedélyekre és végzetes szerelmekre a fatális véletlenek rímelnek. Váratlan és abszurd kicsit a vég, de elég egy ötlet, az anekdota a diófáról és a facsemetéről, és minden visszahurkolódik újból a játék vérkeringésébe.
Oda, ahová amúgy is seregnyi poén kapcsolja a szertefutó epizódokat. Villanásnyi gegek, képi tréfák, no meg a Hajdu Szabolcs filmjeit mindig is jellemző bohókás, pajkos zene. Ez utóbbi most egyenesen telitalálat: a rendező-elődök dalba foglalása pofátlanul kedves ötlet, filmtörténeti csínytevés, újhullámos filmek zabolátlanságával veszi fel a versenyt. Kritikusi gyengeség, de amikor felcsendült a Godard-ról szóló betétdal, én letettem a fegyvert. A mozgókép nemhogy másodpercenként huszonnégy kocka igazság, de legalább ugyanennyi geg. A Macerás ügyek minden pillanatot megragad, hogy ezt a tételt bebizonyítsa: tréfát, szenvedélyt, játékot és kalandot gyúr egybe – engem meggyőzött az eklektika.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/10 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3475 |
