Éles Márta
A lengyel rendező a kelet-európai hagyományok visszatérését szorgalmazza – alkotóként és tanárként egyaránt.
Wojciech Marczewski Weiser című filmjét a berlini fesztivál után egy alkalommal Budapesten is láthatta a közönség az Örökmozgó Filmmúzeumban. A film felnőtt főhőse megszállottan próbál felidézni, megérteni egy gyermekkori eseményt, amely során barátjának örökre nyoma veszett. Visszatér gyermekkora helyszínére, hogy megtudja, mi történt a múltban. (Pawel Huelle Weiser Dawidek című regénye, amely a film irodalmi alapanyagául szolgált, a közeljövőben jelenik meg magyarul az Európa Kiadó gondozásában.)
– Tarkovszkij írta egy helyütt: „Az idő és a tér a legtitokzatosabb az ember számára megközelíthető jelenségek között.” Filmjében a jelen és a múlt idősíkja váltakozik – a múlt egyrészt a távolba vesző, titokzatos idő, másrészt a tikokkal, misztikummal teli gyermekkor ideje is. A felnőtt világ racionalitásával, töredezettségével szemben egy érzékeny, különös, mágikus világ teljességeként jelenik meg. Miért vált hangsúlyossá filmjében ennek a mágikus világnak az ábrázolása?
– Ahogy az ember elkezd a filmezéssel, a képi világgal foglalkozni, egy idő után bizonyos kételyei támadnak. A kép ugyanis a szóhoz képest sokkal konkrétabb, reálisabb, kevésbé absztrakt. Egy idő után megértettem, hogy annak a lefotózása, amit látok, nagyon gyakran igen távol áll az igazságtól. Előfordul, hogy az ember beszélget valakivel, de közben nem tud elszakadni egy őt foglalkoztató problémától. Ekkor a gondolataiban megjelenő képek fontosabbak, mint amit a beszélgetés során lát vagy hall. Felmerül a kérdés, hogyan ragadjuk meg azt, ami nem látható, másképpen megfogalmazva, miként ragadjuk meg az igazságot.
Végig kellett gondolnom azt is, mi az, ami számomra valóban fontos a gyermekkor világában? Az ember az idő múlásával megtanulja nevén nevezni az érzelmeit, a jelenségeket, szellemileg fejlettebb lesz, de érzelmileg visszafejlődik. Az egész érzelmi világa lassan elsorvad. A gyermekkor azért fontos, mert még nem fertőzi meg a számítás, sokkal autentikusabb, igazabb, érzékenyebb és naivabb világ.
– Korábbi interjújában egy lengyel író Önhöz intézett szavait idézte: „Tudja, mi a legfontosabb, amikor az ember felnő? Hogy megmaradjon naivnak.” Megőrizheti-e ma valaki a filmes szakmában a naivitását?
– Természetesen így vagy amúgy elveszíti az ember a naivitását. A fontos az, hogy harcoljon érte. Tudatában vagyok annak, hogy veszíteni fogok, a kérdés az, hogy mennyire veszítek. Tudom, hogy valamennyit már elveszítettem az érzékenységemből. De azt is tudom, ha nem törődöm ezzel, akkor még többet veszítek belőle, és nem marad más, mint a számítás, az érzelmekkel való manipuláció. Én szeretnék naiv maradni ebben a szakmában. Természetesen nem tudok visszatérni ahhoz az érzékenységhez, amelynek egykor a birtokában voltam.
– A film érzékeny, lírai jeleneteivel szerves egységet alkot a zene, amelyet Zbigniew Preisner, a Kieslowski-filmek jól ismert zeneszerzője komponált. A zene a filmmel egy időben készült, vagy előbb született meg a film, és azt követően a zene?
– Preisnerrel akkor találkoztunk, amikor a forgatókönyv már elkészült, de még nem kezdődött el a forgatás. Egyetlen dolgot határoztunk meg: olyan legyen a zene, mintha az emlékezetből törne elő, azt fejezze ki, ami a főhős lelkében játszódik le, a megérzéseit, a megszállott igazságkeresését tükrözze. A zene az érzelmekre hat, lehetőséget ad arra, hogy megmutassa a nézőnek azt, amit a hős még nem képes szavakba önteni. Ez a megközelítés új Preisnernél, korábbi munkáiban „láthatóbb”, nyilvánvalóbb volt a zene jelenléte a filmben. Most megpróbáltuk kicsit árnyékban tartani. Akiknek kevésbé érzékeny a hallásuk, egyenesen azt mondták: alig volt zene volt a filmben. Csak arra emlékeztek, hogy néhol finoman, szinte észrevétlenül felhangzott egy dallam. És valójában ez is volt a szándékunk, nem akartunk erősebb hatást kelteni.
– Legutóbbi mozifilmje (Menekülés a szabadság moziból) elkészítése óta tíz év telt el. Azt szintén kilenc évig tartó hallgatás előzte meg. Az 1981-ben készült, az ötvenes években játszódó Hideglelés című filmjét a lengyelországi hadiállapot első hónapjaiban küldték ki a berlini filmfesztiválra, ahol elnyerte az Ezüst Medve-díjat és a nemzetközi filmkritikusok díját. Az ezt követő helyzet kényszerítette arra, hogy 1984-től külföldön – Dániában, Németországban, Svájcban, Angliában – tanítson különböző filmfőiskolákon?
– A rendszer álnokabb volt, mint gondolnánk. A cenzúra is inkább álnok volt, mintsem egyszerűen korlátozó. A rendszernek ugyanis szüksége volt ránk. A film és általában a művészet a propaganda része volt. A hatalom szerette volna maga mellé állítani a tehetséges művészeket, ezért megpróbáltak korrumpálni, megvásárolni minket. És valóban erős jellemnek kellett lenni, hogy ne adja meg magát az ember. Voltak csábító, ördögi ajánlatok. Biztosítottak volna számunkra minden lehetőséget – de ez inkább a külföldnek szólt. Hiszen Lengyelországban tartott a hadiállapot, embereket börtönöztek be. A hatalom pedig be akarta bizonyítani, hogy nem olyan rossz a helyzet, nem kell túlozni, az élet lassan normalizálódik. Volt ugyan egy rövid idő, amikor tankok vonultak az utcára, rendet teremtettek, de már minden rendben van. Ezért volt szükség a művészekre, köztük a filmesekre is. Nem feltétlenül politikai filmeket kellett csinálnunk, hiszen annyi más téma is volt – és ez igaz is. Miért nem mentem ebbe bele? Először is azért, mert megvoltak a saját ötleteim, és azokat akartam megvalósítani, de a cenzúra rögtön elvetette. A másik ok az volt, hogy nem akartam részese lenni egy bohózatnak. Vagyis nem akartam filmet csinálni akkor, amikor a kollégáim börtönben ültek. Ezzel egyúttal legitimáltam volna a hatalmat, elhitettem volna, hogy minden rendben van. A harmadik ok az volt, hogy nagyon nehezen viseltem a hadiállapotot, gyűlöltem. És tudtam, hogy gyűlöletből nem akarok filmet csinálni. Az alkotás, a művészi tevékenység nem alapulhat gyűlöleten. Természetesen nem csak én gondoltam így, hanem nagyon sok filmes kollégám. Volt, aki más utat járt be, külföldre ment, és ott kezdett filmeket készíteni, én úgy gondoltam, ezekben az időkben Lengyelországban kell lennem. A legnehezebb években így hát otthon voltam, később kezdtem külföldre járni, rövidebb időkre. A hadiállapot bevezetése után bojkottáltuk a televíziót. A rendezők úgy döntöttek, nem készítenek filmet, a színészek azt mondták, nem fognak tévéfilmekben játszani. Jó ideig meg is volt ennek a hatása – kénytelenek voltak a régi filmeket ismételni, vagy a kollaboráns rendezőkkel, színészekkel készített filmeket kellett bemutatni. Akik vagy meggyőződésből vagy kényelemből voltak kommunisták egy idő után kezdték kényelmetlenül érezni magukat. Mindannyiunk szerencséjére a tehetségesebb színészek, rendezők nemet mondtak. Tehát a másod-, harmadvonal lépett működésbe – de nekik soha nem volt se művészi, se társadalmi hatásuk.
– A közeljövőben Andrzej Wajdával közösen rendező-kurzust indít. Milyen szerepe lesz ennek a létező filmoktatási struktúrában?
– Nem a már meglévő filmfőiskoláknak akarunk konkurenciát teremteni. Magam is tanítok és a jövőben is fogok tanítani lengyel és külföldi filmfőiskolákon. Szükség van ezekre az iskolákra, de – amióta létezik a videókamera, és bárki hozzáférhet és dolgozhat vele – egyre több olyan ember van, aki tehetséges, érdekli a film, viszont nincs megfelelő képzettsége. Gondolok itt újságírókra, amatőr-filmes egyetemistákra, vidéken élő tehetséges fiatalokra, akiknek nincs lehetőségük elvégezni egy négyéves filmfőiskolát. Alternatív lehetőséget szeretnénk teremteni a létező hivatalos filmes képzés mellett. Egyéves képzés lesz, 6-7 alkalommal nagyon intenzív kéthetes műhelymunka, két csoportban. Az egyikben lengyelül folyna a képzés, a másikban angolul. Ebben a csoportban a lengyelek mellett más – keleti és nyugati országokból érkezett – hallgatók is tanulhatnak, s évente néhány alkalommal együtt dolgoznak majd. Jelenleg a program kidolgozásával foglalkozom. Németországban és Svájcban már tanítottam hasonló egyéves programokon. A külföldi tapasztalataim biztatóak: a legutóbbi ilyen típusú kurzus tíz résztvevője közül hatan játékfilmeket forgatnak. Ez nyilvánvaló eredmény. Az iskolának, amelyet Andrzej Wajdával indítunk el, komoly partnere a Varsói Játék- és Dokumentumfilmgyár, Lengyelország legnagyobb filmgyára, amely biztosítja az eszközöket, kamerákat, stúdiókat. Az év során konzultációs lehetőséget nyújtunk a forgatókönyvíráshoz is. A szerződés a Filmgyárral úgy szól: amennyiben valakit valóban tehetségesnek találunk, és az év végén úgy gondoljuk, hogy jó a forgatókönyv, a hallgató megfelelően felkészült, akkor a Filmgyár elkészítheti a filmet. Természetesen alacsony költségvetésű filmekre kell gondolni, de ez lenne az egyetlen olyan filmes iskola, amely a kurzust elvégzők számára lehetőséget ad a film elkészítésére is. Ez a Filmgyár ugyanis évi öt-hat játékfilmet, valamint nagyon sok tévé- és dokumentumfilmet készít.
Szeretném, ha kialakulna a kelet-európai filmesek csoportja. Korábban nagyon erős volt a magyar–lengyel filmes együttműködés, most a magyarok is külön próbálnak kapcsolatot építeni a Nyugattal és mi is külön kísérletezünk. Kevesebbet tudunk egymásról – és ez mindkét országnak rossz. Ez a kurzus lehetőséget teremt a későbbi közös munkára. Szeretném, ha olyan érdekes, lelkes fiatal filmesek találnának itt egymásra, aki még hisznek abban, hogy a mozi több, mint egy gyors, ügyes sztori elmesélése. Lengyelországból Andrzej Wajda, Agnieszka Holland, Krzysztof Zanussi és jómagam fogunk tanítani. Koppenhágából meghívtuk Thomas Vinterberget, Magyarországról Enyedi Ildikót és Szász Jánost. Szeretnénk létrehozni egy videotárat, amelyben együtt lennének a legjobb kelet-európai filmek. Hiszen mi is alig tudjuk, mi történik például az orosz filmművészetben, a nyugatiak pedig még inkább el vannak vágva tőle. Közeli együttműködést ígért a dán filmfőiskola – ahol sokat tanítottam –, tőlük talán anyagi segítséget is kapunk. A tehetséges hallgatóknak szeretnénk ösztöndíjat biztosítani. Jövő év februárjától tervezzük a képzés elindítását.
– Mivel magyarázza azt az egyedülálló jelenséget, miszerint az utóbbi években olyan lengyel filmek készültek, amelyek egyesíteni tudták a művészfilm és a közönségfilm sajátosságait? Jerzy Hoffman Tűzzel-vassal és Andrzej Wajda Pan Tadeusz című filmjére gondolok.
– Úgy vélem, ez helykeresésünk újabb állomása. Az első állomás az volt, amikor 1989 után a legprimitívebb módon megpróbáltuk utánozni a – nem is a legjobb – nyugati és amerikai filmeket. Ez bizonyos komplexusokból fakadt: meg akartuk mutatni, hogy mi is képesek vagyunk ilyesmire. De ez primitív és naiv dolog, ebben a műfajban ugyanis mindig jobbak lesznek az amerikaiak. A trend meg fog maradni, de nem lesz semmi ereje, már mostanra is nagyon sokat veszített belőle. A következő kísérlet, amikor már a világ is észrevette, hogy valami történik nálunk – az mindenekelőtt a Pan Tadeusz, de ide kell sorolni a Tűzzel-vassal című filmet is. Mindkettő komoly üzleti sikert is jelentett. Wajdának, Hoffmannak a tapasztalatukkal, tekintélyükkel joguk van ahhoz, hogy egy ilyen filmet megcsináljanak. De nem épülhet erre a lengyel filmgyártás. Úgy vélem, ezzel a jelenséggel óvatosnak kell bánni. Lehet, hogy még elkészül két-három ilyen típusú film, félő azonban, hogy valamelyik meg fog bukni. Természetesen, időről időre helye van egy-egy ilyen típusú nagyfilmnek, de nem áraszthatjuk el velük a filmgyártásunkat. Én inkább abban hiszek, hogy a fiatal rendezők alacsony költségvetésű filmjeinek lesz jövőjük. Úgy vélem, ez lesz a következő fejezet. A napokban két, szinte amatőr film jutott be a filmforgalmazásba. El kell indulnia egy erjedési folyamatnak, és ez inkább a fiatal filmesek munkáitól várható. Az nyilvánvalóan látszik Lengyelországban, hogy a „posztamerikai” film korszaka lezárul. Újra előtérbe kerül a hagyomány, a kultúra, az élet-közeliség, a valóság leírása. Az idősebb nemzedékből sokan megkeseredtek, nem találják fel magukat ebben a valóságban. A filmezés fiatal embereknek való, és itt nem az életkorra, hanem a képzelet, az érzelmi világ fiatalságára gondolok. Ezért is szeretnénk elindítani a már említett filmes képzést.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/10 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3471 |
