Tamás Amaryllis
– Az Amrita Sher-Gilről forgatott dokumentumfilmje mellett májusban elkészült az Amrita életét feldolgozó, háromórás játékfilm forgatókönyve, amelyet Dobai Péterrel és Kardos Istvánnal együtt írtak. Változtattak-e a könyvön, rövidebb filmet szánnak-e a festőnő élettörténetének a bemutatására? Mikor kezdődhet el a forgatás?
– Valamit rövidült a film, a három óra – az indiai néző számára nem, de itthoni moziba járóknak – valóban hosszú, és bizonyos helyeken a tervezett film terjengősnek tűnt, így a forgatókönyvön még dolgoztunk, tömörítettünk. Ez szükséges volt azért is, mert a pénzt részben idehaza kell összeszedni, részben pedig szerte a világban. Számításba jöhetnek franciák, angolok, természetesen az indiaiak, bár onnan valamennyi összeg már rendelkezésre áll. Úgyhogy a film vagy a forgatókönyv hossza most már nem lenne akadály, inkább az okoz gondot, hogy idehaza még csak ígéretet kaptunk, pénzt nem. Márpedig ez nem egy olcsó film. Abban a zűrzavarban, ami ma a filmgyártást jellemzi, elég nehéz is pénzeket összegyűjteni. De az ember reménykedik, mint minden rendezőtársam, én is, hogy előbb-utóbb jön egy jobb fordulat, és megoldódnak az effajta anyagi nehézségek.
– Amrita Sher-Gil tárlatát Magyarországon huszonkét évvel ezelőtt lehetett látni. Képeit a Műcsarnokban állították ki, jómagam is akkor hallottam róla először. Miért szentel neki egy filmet? Miért pont neki?
– Elsősorban a személyisége vonz, mert nagyon izgalmas, izgalmasan szép nő volt. Rövid élete – huszonnyolc éves korában halt meg – is tele izgalommal, rejtéllyel és váratlan fordulattal, s nem utolsósorban a hatalmas tehetséggel megfestett képei. Bár egy játékfilmnél azok kevésbé meghatározók vagy kevésbé jönnek számításba, én a játékfilmet legalábbis nem úgy tervezem. Szemben a dokumentumfilmmel, ahol jelentős szerepet kapnak a képek, a játékfilmnél inkább a személyiség, tehát a festő személyisége, akarása, szándéka, élete, kudarcai, sikerei kerülnek előtérbe.
– A háromrészes dokumentumfilmet eddig csak egyszer vetíttette le a barátainak. Ez a három rész mit térképez föl?
– Az egész életét. Az első rész: a születésétől, 1913-tól körülbelül 1925-ig, azt a korszakot, amikor Magyarországon élt; a következő rész, amikor Indiában tartózkodott, majd Párizsban elvégezte az École des Beaux-Arts képzőművészeti főiskolát; a harmadik rész pedig az indiai életét, illetve közben a magyarországi házasságkötést foglalja magában. Tehát a dokumentumfilm eléggé szoros kronológiával követi Amrita Sher-Gil életét.
– Baktay Ervin, Amrita Sher-Gil nagybátyja kitüntetett módon szerepel majd a filmben?
– A filmben nem olyan súllyal, mint Amrita életében. Baktay vette valójában észre a tehetségét és hívta föl rá a figyelmet, hogy már gyermekkorában is milyen jól rajzol és milyen jól fest, ugyancsak ő vette rá a szülőket, hogy Indiából költözzenek át Párizsba, hogy ott tudja képezni magát. Ebből a szempontból az ő vélekedése, befolyása sorsdöntő volt.
– A dokumentumfilmet akkor mutatja majd a nagyközönségnek, amikor elkészül a játékfilm?
– Nem, a dokumentumfilm szeptember közepén látható a Duna Televízióban.
– Májusban még kereste a női főszereplőt, s úgy nyilatkozott: sem túl neves, sem túl nagy sztárgázsit kérő színésznőben nem gondolkodik, inkább egy kezdőnek biztosítana lehetőséget. Megtalálta-e már a megzabolázhatatlan Amritát, vagy még folyik a szereplőválogatás?
– Igazából eddig még nem is nagyon kerestem, de ha szembejönne velem az utcán, ami igazi csoda volna, akkor felismerném. A szereplőválogatás annyi mindentől függ… Mert lehet – a pesszimista változat szerint –, hogy csak két év múlva jön össze a pénz a forgatásra, s ha most én egy tizennyolc éves, tizenkilenc éves színésznőt keresek, annak az életében már két év is nagyon sok. Így a főszereplő kiválasztása marad a legvégére.
– Mik a kívánalmak? Kit vár, hogy szembejöjjön az utcán?
– Mindenképpen egy vonzó és szuggesztív fiatal lányt, mert Amrita ilyen volt. Ez a fényképeiből is kiderül, de aki közelebbről megismeri az életét, az különösen átérzi ezt a vonzerőt. Készítettem néhány riportot – éppen ebben a filmben is – kortársaival vagy ifjúkori szerelmeivel, köztük egy majd’ kilencven éves „öregúrral”, aki még mindig tűzbe jött, amikor Amritáról beszélt. És az a néhány műkritikus vagy festő, akiket fölkerestem, hasonlóképpen emlékezik. Ugyan a fénykép is sok mindent elárul róla, az életben a személyisége azonban hallatlanul „monumentális” volt. Amrita Sher-Gil – egy szikh hercegnek, Umrao Singh Sher-Gilnek és egy magyar nőnek, Gottesmann Marie-Antoinette-nek a leánygyermeke – előzmények nélküli, páratlan művész volt. Ő teremtette meg – nem én mondom, hanem az indiaiak – a modern indiai festészetet. Az ősi művészetet faggatta, kőszobrok, agyagtárgyak, falfestmények titkait. Konvenciókat nem tűrő, érzéki, szertelen nő volt, aki a magyarországi tájak varázsát, a francia impresszionisták szín- és formavilágát és az indiai ihletet csodálatos képekben egyesítette. Lenyűgözték az archaikus és erotikus indiai faliképek, a rádzsput és baszóhli miniatúrák élményeit, felfedezéseit őrzik az Amrita-festmények...
– Hol, milyen helyszíneken kívánnak majd forgatni?
– Magyarországon, Párizsban és Indiában. Amrita többfelé megfordult, mert kereste az indiai képzőművészet gyökereit. Beutazta egész Indiát... én meg utánaeredtem. Részben az ő életét kutattam, részben helyszíneket néztem meg, figurákat és elég sok fényképet is készítettem, több ezret, ebből aztán kiállítás is lett (Mai Manó Galéria, Örökmozgó). Nagy élmény volt számomra Indiát végigutazni, főként az emberek miatt, de a tájak miatt is. Persze túlzás azt állítani, hogy végigutaztam, hiszen India szinte kontinens. Inkább csak benyomásaim vannak bizonyos részeiről.
– Amrita Sher-Gilnek nem maradt hátra utóda. Említette, hogy rátalált még kortársaira. A családnak vannak-e még élő tagjai?
– Természetesen. Magyarországon is él még egy nagybátyja – elég bonyolult volt a családi, rokoni szálakat fölfedni... Indiában él az unokaöccse, Vivan Sundaram, aki szintén festő, nagyon tehetséges ember. Az indiai rokonságból – híres, nagy, előkelő nemesi család – is találkoztam néhány emberrel, akik még személyesen ismerték. Egyikőjük tanúja volt a halálának is.
– Az indiai képzőművészetben hogyan jegyzik ma az ő nevét? Delhiben a Modern Művészetek Galériájában három termet is megtöltenek az alkotásai, itthon viszont nem nagyon ismerik.
– Mindenképpen a modern indiai festészet talán legjelentősebb festőjének tartják. Ezt persze hosszas vita előzte meg, de mára ez már kikristályosodott, és valóban, a delhi-i múzeumban több mint három terem tele van az ő képeivel. Ezen kívül a raktárt is megnéztem, ott is elég sok van még, meg a rokonoknál, Magyarországon is akad néhány kép. Őszre sikerült ezt a kiállítást, amelynek Delhiben a National Gallery of Modern Art ad otthont, Magyarországra hozni. Elég sokat ügyködtünk, próbálkoztunk, talán most már sikerül, s az Indiai Nagykövetség és személyesen a nagykövet asszony is sok segítséget nyújtott a kiállítás létrehozásához.
– Miután még a pincében is járt Amrita hagyatéka után, megkérdezhetem: mekkora az ő életműve?
– Több száz kép! Ugyan gyakran volt depressziós, tehát hullámzó színvonalon festett, de amikor festett, akkor nagyon intenzíven és nagyon sokat. Ezek a képek változatosak, meggyőzőek és valóban modernek a századelőt véve alapul – jó képek. Színeikben is fantasztikusak, azt hiszem, ha létrejön ősszel a kiállítás, akkor akik idáig nem látták Amrita festményeit, sokat nyernek, ha megtekintik.
– Lakshmi Puri nagykövet, illetve Rames Sharma indiai rendező, aki Kőrösi Csoma életét filmesíti majd meg, készségesek abban, hogy indiai pénzek ebbe a filmbe is vándoroljanak majd?
– Ez a két film valójában párhuzamosan fut, mert ezelőtt körülbelül három évvel, amikor Indiában jártam, az indiai filmrendezővel és producerrel – még mint a Duna Televízió vezetője – kötöttünk egy megállapodást, amely arról szól, hogy a két filmet elkészítjük, a Kőrösi Csomát és az Amrita Sher Gilt, bizonyos összeget akkor a Duna Televízió is és a producer is letett, hogy a forgatókönyvek elkészülhessenek, és hogy további pénzt tudjunk szerezni. De mi már valamivel előbbre vagyunk a forgatókönyvvel, mint az indiaiak, ők viszont a pénzszerzésben járnak előttünk. Ez a két film mintha kiegészítené egymást. Lakshmi Puri nagykövet asszonnyal együtt voltunk a magyar kulturális miniszternél, ahol egy szándéknyilatkozatot is kaptunk, hogy a filmek megvalósítását ők is szeretnék, vagy legalábbis elvileg támogatják. A szándék megvan, csak át kellene váltani nem is apró, hanem nagy pénzre.
– Éppen az Ön egyik nyilatkozatában olvastam, hogy a magyar állam magyar filmek készítésére ugyanannyi pénzt fordít ma, mint tíz évvel ezelőtt, de ez az összeg még az inflációt sem követi. Így is van remény?
– Konkrét összeg tekintetében nincs, de a Minisztérium azt is nyilatkozta, hogy szándékukban áll minden évben egy-két nagyobb produkciót indítani. Hogy így lesz-e, azt nem tudom. Ha valóban ez a szándékuk, az jó, de mindenképpen úgy kellene ezt megtenni, hogy ne menjen a többi magyar film rovására. Magam is készítettem annaki dején drága filmet, többet is, meg más is készített, de azok mellett a drága filmek mellett még a 18-20 egyéb magyar játékfilm készült. Ennek most is így kellene lennie.
Az Ernst Múzeum szeptember 5. és október 3. között ad otthont az Amrita Sher-Gil és francia magyar kapcsolatai című kiállításnak. Itt folyamatosan vetítik Sára Sándor dokumentumfilmjét is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/10 12-14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3459 |
